A Barba Negra Blue stage-én lépett fel nem kevesebb, mint négy darab női frontos zenekar szeptember 20-án. Ők voltak a magyar gothic-„symphonic” Meteora, a svájci szólóénekes-multiinstrumentalista punk-rock Seraina Telli, a szintén svájci prog-metal Illumishade, a sort pedig az osztrák gothic-symphonic Visions of Atlantis zárta.
Elsőként a Meteora lépett a színpadra, melynek jó, ha az egyharmadát megkapták, ugyanis a többi zenekar összes díszlete és felszerelése már föl volt pakolva. Így a Meteora kénytelen volt Seraina Telli nevével ellátott roll-upok és molinók előtt játszani. Ez is, és később az, hogy egyik zenekar sem említette meg a magyar előzenekar nevét, amikor tapsot kért a többieknek, arra adott gyanút, hogy esetleg (!) utolsó pillanatos szervezés/engedély eredményeként tudták őket bezsúfolni negyedik bandának az eseményre…
A Meteora teljesen jól szólt, pontosan és jól játszottak. Az operás stílusú klasszikus ének ízlés dolga, az ebben a műfajban megjelenő énekesek hangszínével és hangképzésével kapcsolatban folytonos viták folynak. Holló Noémi tiszta vokáljait Fülöp Máté hörgése, valamint néhol a szintetizátoros Király Atilla tiszta éneke egészíti ki. Ez mind tök jól jön, ugyanis bármennyire is igyekszik az amúgy full cuki fronthölgy kommunikálni, mozogni, színpadi jelenlétet hozni, egy kis önmagába fektetett hit még mindig hiányzik. A banda tagjai csodaszép sokhúros gitárokkal és basszusgitárral büszkélkednek, melyek hozzájárulnak az itt-ott felbukkanó progos és djentes elemek megszólaltatásához.
Seraina Telli egy trióval érkezett: egy gitáros hölggyel, valamint egy dobos úriemberrel, aki egyébként (fun fact) kísértetiesen emlékeztetett így távolról a Nightwish első dobosára, Jukka Nevalainenre (titkos második élet?)… Az énekesnő a vokáljait egy második gitárral kísérte. Megjelenése a vártnak megfelelően extrém volt – színes hajat és ahhoz hasonló színű festékfoltokkal díszített, fehér alapú blézert viselt. Leginkább punk-rockként tudnám leírni a szettet, amit játszottak, én személy szerint nem sok különlegességet fedeztem fel benne. Seraina hangja gyönyörűen szól amúgy, nagyon képzett, hibátlan magas mixeket és figcsiket hallhattunk tőle. Ez főleg a negyedik számnál ütközött ki, amit egyedül adott elő egy szál gitárral.
Az Illumishade amilyen szép színpadképet hozott, gyönyörű színekkel és fényekkel, világító gömbökkel, szemrevaló tagokkal, olyan nevetségesen festett a Visions of Atlantis magas díszletei mögül éppenhogy kikandikáló molinójuk, aminek csak a felét lehetett elolvasni… Na nem baj, erről hamar elvonta a figyelmet a zenekar. Fabienne Erni (aki az Eluveitie zenekar énekesnőjeként vált ismertté) imádnivaló karaktere, színpadi jelenléte, szinte állandó mosolya és kitűnő éneke egyből magára vonzza a figyelmet. Az egyik számban még azt is hallani véltem, hogy growlol, és ahogy kivettem, más zenekartag nem lehetett. A szintén az Eluveitie zenekarból érkezett Jonas Wolf gitáros mély riffekkel, djentes témákkal örvendeztetett meg – húúúú, de jól szóltak!! Wolf egy gitárriff-kvízzel is előállt, eljátszotta a Judas Priest egy riffjének rövid részletét (sajnos a dal címére nem emlékszem – Living After Midnight?), és ennyi is elég volt a közönség (legalább) egyik tagjának, hogy azonnal kitalálja, melyik számról van szó… És ezzel nyert egy felvarrót. Előkerültek itt is gyönyörű hangszerek, sokhúros, lilán ragyogó gitárok és basszusgitárok…
Az est fő attrakciója, a Visions of Atlantis végre lerántotta a leplet a hatalmas díszletekről, ami az előttük játszó zenekarok terét úgy elfoglalta. A színpadon így előbukkant egy nagy, sokablakos kastély (?), két koponyás-csontvázas mikrofonállvány, később pedig lampionok és egy „VOA”-feliratos zászló is. Clémentine Delauney francia énekesnő nyitotta meg a műsort gyönyörű szopránjával – ezúttal abszolút meggyőzött az operás ének. A hangzásuk nekik is jó volt, a dalaik slágeresek, a színpadon mindig történik valami, így a produkció teljesen leköti a figyelmet. Pár szám elteltével érkezett meg a színpadra a férfi ének az olasz Michele Guaitoli jóvoltából. Ő is igen kiváló énekes, azonban mintha az önbizalma nem lenne maradéktalan, ugyanis néha előfordult, hogy halkabban hallatszott az éneke, vagy esetenként egyáltalán nem. Láttam, hogy a magasabb hangoknál olyan távol kapja a mikrofont, hogy az már jelet se kap. Amikor nem láttam rendesen a színpadot az embertömegtől, olyan érzetet keltett Michele szaggatott éneklése, mintha kontaktos lenne a mikrofonkábel – csak az a bökkenő, hogy wirelessbe énekelt…
De nem baj, mert a közönségkommunikációt folyamatosan tolta, és Clémentine bája, kedvessége, szépsége is bőven feledtette ezt az apróságot. A zenekar humoros, szórakoztató, minden tag megtörte a „negyedik falat”. Az énekesnő az Underwater című ballada előtt felvett egy gyönyörű, sötétzöld(nek ható) tüllszerű felsőruhát, amiben igazi Hófehérkeként festett, majd megható beszédben kérte meg a közönséget, hogy idézze fel, mi volt az, ami megmentette a legnehezebb perceinkben – az összhatás hidegrázós volt. A setlist végére visszahozták a táncolósabb, folkosabb, vidámabb slágereiket, és az Armada című „himnusszal” ért véget az est.
Mind a négy zenekar különböző stílust képviselt, és ez káosz helyett inkább egy színes kavalkádot kreált a Barba Negrában. Többféle stílus kedvelői találhatták meg a nekik való produkciót, és szerintem a Visions of Atlantis azok számára is jó élményeket adó záróformáció volt, akik most látták őket először (személyes tapasztalatból mondom).
További képekért keressétek fel Facebook-oldalunkat!
Írta: Barbi
Fotók: Újj Kristóf // K Photos Hungary
