Két év után tért vissza hazánkba Németország egyik legnépszerűbb szimfonikus metal csapata, a Beyond The Black. A Rising High 2026 néven futó turnén a szintén német modern metal/metalcore Setyøursails és a nálunk tavaly előtt is tiszteletét tevő svájci hard rock Seraina Telli kíséri a headlinert.
A koncertek a Barba Negra Blue Stage-en, azaz a kisebb színpadon kaptak helyet, és ámbár viszonylag sok rendezvényt látogattam már ezen a helyszínen, most mégis váratlanul ért, hogy milyen kicsi. Talán az utóbbi időben inkább a Red Stage monumentalitásához szoktam hozzá, vagy lehet az is az ok, hogy most annyira kevés néző volt jelen az este korábbi szakaszában, hogy kitűnt a terem apróbb mivolta. Sajnos a három kiváló, női frontos produkciónak nem sikerült teljesen megtöltenie a helyszínt, de persze sokan csak a Beyond The Black headliner műsorára értek oda.
A színpadmelegítés ezen az estén is Seraina Telli multiinstrumentalista-énekesnő projektjének feladata volt. A műsorban a 2024 szeptemberihez képest a felállásban és a dekorációban jelentek meg újdonságok, valamint a setlist egy kivételével teljesen új számokból állt: a legtöbbet a tavaly októberben megjelent Green című lemezéről játszotta a duó. A színpadot műnövények borították be: a szobai futókák és a hatalmas, tüllszerű anyagból készült virágok igazi tündérkertet varázsoltak a zenészek köré. Az énekesnő az első szám elején egy kalapra erősített kék-zöld parókában sétált be gitárjával. A parókát a dal közben aztán drámaian leemelte és eldobta. Ismét lenyűgözött énektudásával, hibátlan, erős orgánumával. Furcsaság, hogy a zenekar most csak két főből állt: magából a főhős Serainá-ból, és az őt kísérő szakállas dobosból, akit korábban is láthattunk a projektben, ő Mike Malloth. A gitár mellett viszont Seraina szintin is játszott olykor, és pár sáv – például vokálok – ment backing trackről.
A svájci énekesnő után szó szerint berobbant a színpadra a Setyøursails. Tátva maradt a szám, hogy milyen jól szóltak, és hogy hogy screamel Jules Mitch énekesnő. Amikor az első szám elején egyből nekiállt üvölteni, mintha azt hallottam volna a szájából, hogy „miafaaaaaasz”, de cáfoljon vagy erősítsen meg, aki jobban hallotta… A mély, sokszor djentes riffek csak úgy döngölték a dobhártyákat, és sok catchy témát is felfedeztem a dalokban. Jules éneklés és beszéd közben is sokszor úgy rekeszt torokból, hogy nagyon csodálkoztam eleinte, hogy hogy nem megy el a hangja – aztán valamelyik konferálása alatt feltűnt, hogy de, elmegy… csak biztos úgy gondolja, megéri meghozni ezt az áldozatot a kemény hangzás érdekében… Csak aztán hosszú távon nehogy egyáltalán ne tudjon majd tiszta, dallamos éneket produkálni. Nekem ez és az előadásmódja kicsit sok volt, erőltetettnek éreztem az állandó kiabálást és keménykedést, „are you reaadyy for a breakdooown?” és hasonló kötelező kérdéseket. Viszont sokaknak bejött, mert az első sorokban végig énekelték a dalokat, sokan szünet nélkül ugráltak, és többször is megindult a végül szinte az egész közönséget bevonó „Setyøursails„-skandálás.
Érdekes volt a színpadkép, ugyanis a Setyøursails semmilyen dekort vagy kelléket nem hozott magával, még egy molinót vagy rollupot sem. A tagok ezen kívül full fekete ruhákat viseltek, így az egész nem volt túl látványos a sima fekete színpadháttér előtt. A fények valamennyire kompenzáltak, de azért nem ájultam el attól sem. Az énekesnő persze folyamatosan interaktált a közönséggel, circle pitet és wall of deathet is indítványozott, amik azonban nem lettek túl nagy volumenűek. Megvoltak a szokásos közönségugráltatós és -guggoltatós elemek is. Összességében megfogott engem a zenekar, később a lemezeiket is meghallgattuk, és sajnos így már nem ért el nálam akkora hatást, de továbbra is tartom, hogy nagyon jó zenészek, és magas minőségű, amit csinálnak.
Végül pedig megérkezett a várva várt Beyond The Black, akik január 9-én a Nuclear Blast által kiadott, Break The Silence című albumukat helyezték a középpontba. Amúgy ők szimfonikus metalként vannak feltüntetve a világhálón, de szerintem a szimfonikus elemek nem annyira dominánsak a zenéjükben (néhány kivétellel) – ezzel egyedül volnék? De térjünk a lényegre. Nos, headlinerhez méltóan az ő színpadképükben már semmi kifogásolnivalót nem találtam. A bájos énekesnő, Jennifer Haben személyisége sokkal közelebb áll hozzám, mint az előzenekarokéi (mi ez a szó már), így felüdülés volt ezt a szinte 12 éve működő, profi zenekart látni a főhős szerepében.
A Beyond The Black az intró után egyből az új lemezük címadó dalával, a Break The Silence-szel nyitott. Ezen a dalon kívül még öt szám hangzott el az új albumról. Az összesen 18-tételes setlistnek tökéletes íve volt, a legrégebbi daloktól kezdve a legújabbakig minden helyet kapott, pörgős, szenvedélyes számok és balladák is. Sőt, egy szinti-medley is előkerült, ahol Chris Hermsdörfer, a viking-kinézetű gitáros fellépett a dob mellé, és egy SPD ütőhangszert kezdett verni, aztán billentyűzött is, Jennifer is hátrament, és nem láttam, mit csinált pontosan, talán ő is valami szintin játszott vagy laptopozott (mármint gondolom nem az e-mailjeit nézte meg). Na, közben találtam egy videót YouTube-on egy másik helyszínről (Manchester), ahol látszik, hogy Jennifer valóban egy szintetizátoron játszik, és mellette és Chris mellett is egy régi típusú számítógépmonitor vetít valamit, amit még a videón sem tudok kivenni, hogy mi. (Közben megnéztem a Ravens klipjét, es abban is ilyesmi monitorok szerepelnek.)
A következő dalban, amely az újalbumos Ravens volt, a fronthölgy két hatalmas szárnnyal a vállán tért vissza a színpadra, Chris pedig akusztikus gitáron adta elő a néha disszonáns, és ettől rendkívül érdekes témákat. Amúgy maga a dal szerintem annyira nem volt fülbemászó, a végére azonban Chris élő vokáljainak és a hangszerelés tetőfokára hágásának köszönhetően elég libabőröztetőre sikerült. Talán ez után jött Jennifer beszéde arról, hogy ma mindenki össze van kötve az internet által, és mégis, a való életben mennyire elszeparálódtunk egymástól: ezzel vezette fel a The Flood című dalt (ha jól emlékszem legalábbis). Az újabb szerzeményeket egy régebbi sláger, a Lost In Forever követte az azonos című albumról.
Amúgy szerintem Jennifer fantasztikus énekesnő, és ez élőben is átjött, egy darab hamis hangot sem hallottam tőle (ebben persze benne lehet az élőzene varázsa is). És kiváló frontember is. Nem túl sok, nem túl kevés, elbűvölő, és nyilvánvalóan tudja, hogy jól állnak neki a gribedlijei, amikor mosolyog, úgyhogy ezt nagyon gyakran teszi. A Chris melletti, kicsit csöndesebb gitárosról még nem ejtettem szót, ő Tobi Lodes, aki amúgy megszólalásig hasonlít Ed Sheeranra. Ő inkább a háttérben látta el a ritmusgitározás feladatait, míg Chris néhol túlontúl hangos gitárszólóival mászott az emberek arcába és fülébe. Ráadásul legalább négy különböző gitáron játszott a koncert alatt: amire emlékszem, az egy kék-zöld és egy csillogó lila superstrat, és egy barna explorer (talán), meg ugye az akusztikus. A basszusgitárosuk (úgy tűnik, csak élőben), Linus Klausenitzer pedig egy kicsit úgy festett, mintha most szedték volna össze az utcán, hogy hé, te tudsz basszusozni? De nagyon menő hathúros hangszere volt amúgy. A dobok mögött pedig Petruska András német hasonmását vélhettük felfedezni, aki Kai Tschierschky névre hallgat.
A koncert vége felé, az In The Shadows előtt Jennifer elköszönt, mondván az utolsó dal következik, de persze tudtuk, hogy ez nem igaz. A visszataps után még három dalt elnyomtak: a The Art of Being Alone-t, a Running to the Edge-et és finálénak a Hallelujah-t, Chris extrém vokáljaival kiegészítve. A koncert végén valaki feldobott egy csokrot vélhetően Jennifernek, aki boldogan emelte fel az ajándékot, és a zenekar még sokáig búcsúzkodott a hálás közönségtől.
A koncertekről még több fotót találtok Facebook-oldalunkon!
Írta: K. Barbi
Fotók: Újj Kristóf /// K Photos Hungary
