A sokatmondó nevű lengyel Nekkrofukk 2012-ben kezdte működését, az egyébként a civil életben tetoválóművészként tevékenykedő Piotr Jeziorski úr egyszemélyes projektjeként. A black metalnak, azon belül is a war metal szélsőségeinek a hatásai egyértelműek voltak már a korai kiadványain mind zenei, mind vizuális szempontból és koncepció terén is. Korai időszakát összatásában egyfajta lassú, doom-os Archgoat-ként lehetne leírni, ami az egyaránt lehangoló és erősen rothasztó, zajos hangzás felé orientálódik. Ennek a tendenciának az eredményeképp a negyedik album már egy erősen death/doom beütésű hanganyaghoz vezetett. A jellegzetes war metal témák kikoptak lassan, és egyre inkább a súlyosság vette át a vezető szerepet. Bár ez még mindig ugyanaz a primitív, döngölős istenkáromlás, ami a zenei minimalizmus eszközeivel emészti fel a mindennemű esztétikum gondolatát, a tálalásban ez egy kicsit mégis más. Az idén megjelent ötödik, visszatérő lemezen ugyanez a vonal folytatódik, és bár a koncepció és a vizuális elemek továbbra is megőrizték a war metal hatásokat, a végeredmény ugyancsak egyértelműen death/doom, annak is a legrothasztóbb formája.
Amíg a war metal mind szövegekben, mind zenében erősen túlzó módon él az extremitás eszközeivel, addig a Nekkrofukk esetében két, mondhatni ellentétes irányban valósul meg mindez. A sokszor nonszensznek ható, mindennek a tagadását is tagadó koncepció mellé az őrült tempó helyett visszafogott, lehúzó erejű zenei kivitelezés párosul. A fogós doom riffek mellé orgona biztosít túlvilági atmoszférát, és a klasszikusabb benyomást erősítendő még egy rövid szóló is teret kapott az albumon, ami nem túl jellemző ebben az irányzatban. Ezek az időnként felbukkanó szokatlan zenei mozzanatok két szempontból is előnyösek. Egyrészt a zenei alapok általánosan demoralizáló mélységei mellé adnak egy kis könnyedséget, ami könnyebben emésztőséget nem eredményez ugyan, de képez egyfajta kontrasztot és a megszokotthoz képest némi zenei változatosságot. Másrészt a doom alapjaira való referálással – még ha közvetetten is – eléggé old school alapokat fednek fel. Ez betudható egyfajta nosztalgiának, amikor is a legrégebbi zenei hatások a legtöbb zenész munkásságának késői szakaszában valamilyen formában ügyesen becsempészve visszaköszönnek. Sokszor ez felül is írhatja az általános zenei irányt, itt azonban erről szó sincs, még ha stílusban kisebb eltolódás is történt.
A mindenféle csicsától, romantikától, technikázástól és mellébeszélésről mentes death/doom illetve black/doom rajongói a Nekkrofukk zenéjében egészen biztosan megtalálják a számításaikat.
Írta: Oroszi István
