Minőségi prog-szeánsz történt az A38-on! – Evergrey, Need, Vinegar Hill koncertbeszámoló

DSC00110

Fellépők: Vinegar Hill, Need, Evergrey

Helyszín: A38 Hajó, Budapest, Magyarország

Időpont: 2017.09.17.

Képek: Kármán Bence

Szettlistek: Vinegar Hill, Need, Evergrey

evergrey04

Bár már korábban is ismertem a svéd prog-metal császárok gyülekezetét, az Evergrey-t, munkásságukból is hallottam elemeket, ám legjobban a legutóbbi albumaik tudtak beszippantani. Itt első sorban a Hymns for the Broken-t (2014), valamint a tavalyi The Storm Within-t értem. Utóbbi töltelékes és sallangmentes, egyszerre érzéki és brutálisan zúzós hangzású. Konkrétan a ’tökéletes’ szót lehetne ráaggatni, de ugye ezt ilyen körülmények között nem illik… Minden esetre azt ki lehet jelenteni, hogy a tavalyi év (egyik) legjobb metal lemeze lett.

Ezzel az albummal egyébként már megfordultak egyszer nálunk, még tavaly ősszel. Akkor a Delain előzenekaraként turnéztak, a hazai állomást pedig beleintegrálták a Wisdom mindig különleges fesztiváljába, a Keep Wiseman Alive-ba (utóbbiakról azóta sem lehet hallani egy mukkot sem, vajon mi lehet velük…?). Ennél fogva akkor egy rövidebb szettet kaphattunk. Én akkor láttam őket először, ám velős műsorukkal simán bele tudtak vésődni a fejembe, így idei, szeptemberi megmozdulásukat a kötelező programok közé véstem föl a naptáramba.

Másodmagammal az első előzenekar, a Vinegar Hill kezdetére érkeztünk meg. Ekkor még kicsit aggasztó volt a nézők mennyisége, ráadásul nem is lehetett túl sok szállingózó embert sem látni… De végtére is aggódni nem kellett, előzenekar ide vagy oda, jó páran nézték az osztrák melodic death metal brigád előadását és örömködtek is rá rendesen. Előzetes utána járásom következtében számomra inkább aggódalomra adott okot a Vinegar Hill, az érdeklődésemet pedig egyáltalán nem keltette föl. Nem is a zenéjük miatt -bár audioban abban sem találtam sok fantáziát-, hanem inkább énekesük, Dominik Stadler énekstílusa miatt, ha ezt egyáltalán lehet annak nevezni. Hangja leginkább az erőltetett, majdhogynem igénytelen hörimörit foglalta magában az én fejemben.

Volt is nagy meglepetés, amikor megláttam/ meghallottam élő munkájukat! Le a kalappal a banda előtt, nagyon odatették magukat. Ide értve Dominikot is, aki öblösen tudta hozni a hörgést, bár néha szövegelésre, vakerálásra váltott, ám az is nagyon jól állt neki. Michael Dreschnig vokalista-gitáros tiszta éneke is nagyon jól szólt, komoly kis ellenpólust képviselve a fő énekes mellett. Nem kaptak sok játékidőt, talán hat számot játszottak, ám a bemelegítés sikeres volt. Egyértelműen kiemelendő legutóbbi klipes számuk (amit úgy amúgy meghallgatni is érdemes), a Last Piece of Me, melyet koncertjük végén lőttek el. Utólag is bocsánatot kérek tőlük a gondolataim miatt, bár még mindig fenntartom, hogy kevés egyediséget mutatnak zeneileg.

Mondhatni ez az este a hírességek éjszakája volt. Bizonyos körökben persze tényleg, de a Vinegar Hill Dominik Stadler-e egyértelmű hasonlóságokat mutatott a több filmből is ismeretes Zach Galifanakis-al. És ha ő rá hajazott, a második előzenekar, a Need őrült gitárosa pedig Ethan Suplee színész tesója lehetne.

Egyébként ez a srác nagyon nagy forma volt a színpadon, sajátosan mozgott, össze-vissza grimaszolt, hasára erősített gitárjával pedig rendületlenül szállította a melódiákat, az öblösebbnél-öblösebb riffeket. Egyébként a 2004 óta létező görög brigád összes tagja lelkesen zenélt, a gitáros mellett még az énekes Jon V-t, valamint a szintis Anthony-t lehet kiemelni. Előbbi egyszerűen tökéletes hangi adottságokkal rendelkezik! A színpadot is felszántotta, érezte és élvezte a zenét és a közönséggel is jól kommunikált. Utóbbi esetében tetszett, hogy szintisként nem háttérbe van tolva, ráadásul ő adta ki a haragosabb énekhangokat, azt pedig csak mellékesként említeném meg, hogy szinte zongorájával együtt headbangelt a csávó!

Hogy ők sok számot játszottak volna, azt nem lehet mondani, bár tény, hogy itt 10 perc közeli nótákról beszélhetünk! Idei, negyedik lemezükkel a Hegaimas – A Song for Freedom -al bizonyos körökben tényleg nagy sikereket tudott aratni a prog-metal banda, így nem volt kétséges, hogy miért ők az Evergrey vendégei. Egyébként tényleg különleges és változatos a zenéjük; a progresszív, morcos riffeket dallamos zongoramenetek váltják, nem is beszélve a különösen érzelemgazdag gitár- és basszus szólókról, melyeket Need-esre csiszol Jon V hangfekvése.

Koncertjüket tényleg inkább egyben lehet értékelni, hiszen dal-hullámaik magukon hordozták a közönséget, ám, ha mégis ki kell emelni valamit, akkor az új albumot nyitó (és itt is kezdő nótaként szerepelő) Rememory mellett a koncert közepén játszott Mother Madness-t emelném ki, ami talán a legmetalosabb számuk. Koncertjüket a 20 perc fölé nyúló (!) elszállással, a Hegaimas-al zárták. Csak ajánlani tudom őket!

Egyébként az estének az A38 nagyszerű helyszínt biztosított, bár a hangzáson még lehetne mit csiszolni, mert még az Evergrey alatt is elúszott néha a gitár sound, de olykor az ének is, ráadásul fülsüketítő módon túl volt hangosítva mindhárom zenekar. Ezen kívül a hajó aljában található nagyterem bejáratában fölállított mörcs-pult elhelyezése sem volt szerencsés. Persze így az emberek látták és könnyebben vásároltak, ám a helyszűke miatt be tudott szorult a tömeg. És igen, végül lett tömeg! Vasárnap este, rétegzene, de volt nép bőven! Innen is látszik, hogy, bár nem hord mindenki acélbetétest, bőrkabátot és hosszú hajat, azért akad igényes rock és metal zene hallgató itthon is. Csak el vannak dugva, de az Evergrey tiszteletére előkerültek és (majdnem) teletöltötték az A38 nagytermét!

A Need után egy hosszabb átszerelési szünetet követően kezdte a 1,5 óra fölé nyúló szettjét a várva várt Evergrey. Bár az említett, Delain-es turné is a The Storm Within jegyében telt, de headlinerként sok országban először turnéztak ezzel az új albummal. Nálunk előtte különösen régen jártak, legutóbb 2013-ban a Rockmaratonon. Talán ezért is gondolkodott úgy az együttes, hogy a repertoárjukat átfogó koncertet adnak, mindenhonnan és minden korszakból játszanak számokat. Ez részben tisztelendő, de mindemellett azt is figyelembe kellett volna (szerintem) venniük, hogy mégis csak egy lemezbemutató turnén járnak. Azt pedig nem tartom túl jó aránynak, hogy a The Storm Within-ről csupán két (!) szám hangzott el a közel 1 és ¾ órás szett alatt. Annak tükrében pedig főleg fura az arányeltolódás, hogy pont Englund mester méltatta több ízben pozitívan a 2016-os albumot. Oké, variáltak, amiket a Delain előtt játszottak, azokat most nem hallhattuk, a nagyszerű My Allied Ocean-t és a Distance-t viszont igen, de akkor is! Többed magammal el tudtunk volna viselni több számot is a Storm-ról!

Na akkor a negatívumok után; a koncert a föntebbiek ellenére tökéletes volt. Olyan nagysikerű és megunhatatlan klasszikusokat hallhatunk -a hangzás hiányosságai ellenére is- szinte album minőségben, mint a Leave It Behind Us, az A Touch of Blessing, az A New Dawn vagy például a The Grand Collapse, de olyan finomságok is előkerültek, mint a Recreation Day. Az előadásmód magával ragadó volt, tetszett, hogy Englund nem beszélt feleslegesen, talán 2-3-szor szolt hosszabban a közönséghez. Egyébként a számok között sem volt sok megállás, felesleges időhúzás, a trackek nevének bemondásával sem ment az idő, csak úgy hömpölygött a hatalmas prog-áradat! És, bár az érzelmi töltet erősen érzékelhető az albumokon is, élőben a darálások még sokkal keményebbek, a lágy, andalító részek pedig még elégikusabbak. Számomra sosem volt zavaró a nevükből eredően szürke, komor, melankolikus dalok egyhangúsága -melyet sokan kritizálnak-, ám ez élőben nem tudott kiütközni. Englund mester utánozhatatlan orgánuma szívbe markoló, ám mégis megnyugtató. Különösen tetszett amikor szavak nélkül, csak mimikával, vagy gesztusokkal, de egy-egy mosollyal jelezte felénk, hogy amúgy ő baromi jól érzi magát velünk, köztünk!

Még mindig sajnálom, hogy Rikard Zander zongorista háttérbe van nyomva, mi oldalról főleg nem láttuk, pedig több ízben érzelemdús bevezetőket adott hozzá a számokhoz. Az ő zongorajátéka, az ő samplerei egyébként is egy plusz különlegességgel szolgálnak az Evergrey zenéjében. Amúgy a koncert közben megtudhattuk, hogy már a szombatot is nálunk töltötték, ráadásul volt egy kis elhajlás, elázás is, főleg Henrik Danhage részéről. Hát akárhogy is, a színpadi munkájában nyoma sem volt a másnaposságnak. A visszatapsolást követően egy orbitálisan jól sikerült szólórészt is kapott. Hihetetlen a csávó! Ahogy az Evergrey is egy eléggé alul értékelt banda, úgy Henrik szintén alul értékelt szólista, simán a legnagyobbak között lenne a helye!

Szólórészét követően még az A Touch of Blessing-et, valamint zárásként a King of Errors-t halhattuk. Tökéletes, katarktikus végkifejlet! Ez után a banda meghajolt mosolyogva, integetve ment le a színpadról. Mindenkié, de Englund mosolya főleg őszinte volt. Mindezeken túl Henrik legalább még két percig fentmaradt a színpadon és talán némiképp elérzékenyülve hajlongott és tapsolt meg minket. Majd az outro végéhez közeledve ő is a színpad hátulja felé, a többiek után indult. Az outro végeztével el is tűnt a színpadról, mellyel lezárta ezt a felemelően kerek, egész és minőségi muzsikával teletömött estét.

Írta: Vágány Norbert

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/