Majd’ félévnyi szünet után újra lehetőségünk volt végigélvezni a Thy Catafalque budapesti koncertjét – amennyire csak lehetséges, próbáljuk ujjunkat az események verőerén tartani, ott voltunk a történelmi jelentőségű Mezolit-fellépésen is 2021-ben, így immár negyedik éve szemünk előtt alakul-formálódik-csiszolódik az élő fellépések gárdája, és természetesen magukat dalok is.

Barba Negra, Red Stage a helyszín, és legnagyobb meglepetésre még a fellépés napján is lehetett jegyet vásárolni. Új jelenséggel álltunk szemben, hiszen a Magyar Zene Házában, az A38-on és a Dürer Kertben tartott fellépésekre – legyenek ezek szimpla vagy dupla koncertek – tulajdonképpen 10 perc alatt fogytak a jegyek. Jó ideig kérdés volt egyébként, hogy ki lesz az este vendége; Zéró és Kátai Tamás általában valami ismeretlen és szokatlan csemegével szoktak előrukkolni – de azt kell hogy mondjam, hogy a közös turné okán a szombathelyi Sear Bliss tökéletes választásnak tűnt még úgy is, hogy a mindkét csapatban színpadra lépő Vígh Zoli tulajdonképpen kapunyitástól zárásig a színpadon cövekelt – volt már ebben rutinja, na.

Kapunyitás előtt hosszú sor, de a hatalmas helység felszívta ezt a tömeget, így a Sear Bliss fél 8-as kezdésekor is nagyjából harmad ház volt a Barba Negra-ban, és ez teljesen meglepett az eddigi koncertek tömegnyomora alapján: ahová eddig csak elkísérhettük a Thy Catafalque-ot, mindenhol teltházzal találkoztunk, de, teszem hozzá gyorsan, legyünk igazságosak: az előző helyek mérete is egy másik skálán mozgott. Nagy Andrásék vélhetően nehéz helyzetben voltak vendégként: talán célszerű volt olyan dalokat válogatniuk, amelyek többé-kevésbé azonos hullámhosszon vannak a Thy Catafalque dalaival stílusukat és dinamikájukat tekintve. Nem tudom, mennyire gondolkodtak ezen, de a végeredmény akarva-akaratlanul is egy tökéletes repertoár lett: a hangsúly az életmű két végpontjára a tolódott, így a Phantoms–Haunting–Pagan Winter albumokról hallhattunk dalokat a tavaly megjelent anyag (Heavenly Down) tételeivel váltakozva (The Venomous Grace, The Upper World, Watershed, As the Bliss Is Burning, Soulless, Seven Springs,…Where the Darkness Always Reigned, Two Worlds Collide, The Haunting, Chasm, 1100 Years Ago). Ez a megoldás – nem mellesleg – tökéletes ellenőrzési lehetőséget adott arra, amit már korábban ezeken a hasábokon megfogalmaztunk: a Heavenly Down egy, a gyökerekhez visszanyúló album, úgy, hogy minden korábbi Sear Bliss-anyag pozitívumait egyesítve tulajdonképpen a zenei munkásság ékköve lett. Az ékkő csillogásán sajnos a hangzás időnként rontott: én teljesen biztos vagyok abban, hogy Csobi a maximumot hozta ki a rendelkezésére álló eszköztárból, ezzel együtt is az első két dal elég kásásan szólt, és a további tételeknél is időnként elveszett a gitárok hangja. Jellemzően az első sorokban szoktam ácsorogni, de miután a Sear Bliss alatt még volt hely, így tettem jópár kört a Barba-ban, és sajnos azt kellett megállapítsam, hogy sehol nem szóltak ideálisan a fiúk. Azt gondolom, hogy ez egy olyan, a Sear Bliss-től és az általuk nyújtott produkciótól teljesen független sajátosság, amit adottságnak kell tekintsünk, és őszintén hiszem, hogy a zene nagyságát, lendületét és létjogosultságát teljesen egyértelműen mutatta a koncert végén felzúgó tapsvihar.

A Sear Bliss és a Thy Catafalque közötti rövidke szünetben észleltem, hogy a létszám drasztikus növekedésnek indult: a Sear Bliss alatt harmad házzal muzsikáló Barba nagyjából 60-70 százalékosra telt fel; tömegek cigiztek és dumáltak az udvaron, és az embernek tényleg olyan érzése támadt, mint komolyabb nemzetközi fellépők koncertje vagy akár fesztiválok során. Gondolom, Vozi most kivételesen kihagyta a bemelegítést, és máris kezdett a Thy Catafalque.

Az egész fellépés során nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy Tamásék egy tudatos optimalizálást hajtottak végre: hogyan lehet minél színesebb repertoárt – természetesen új dalokkal megtűzdelve – úgy bemutatni, hogy mindehhez minél kevesebb résztvevő tartozzék. A kilenc fellépőből ötöt az énekesek (Bokodi Bálint, Dudás Gábor, Dudás Ivett, Horváth Martina és Veres Gábor) adtak, továbbá a két gitáros (Varga Krisztián és Vígh Zoli), illetve Szenti Árpi és Kátai Tamás volt a névsor. Minden zsenialitásával együtt is, a Thy Catafalque összességében nem szólt jól aznap este (Kel keleti szél, Szamojéd Freskó, Töltés, Trilobita, Vashegyek, Az eső, az eső, az eső, Piros kocsi, fekete éj, Mezolit, Szarvas, Jura, Csillagkohó, Vasgyár, Embersólyom, Köd utánam, Ködkirály, Aláhullás, A gyönyörű álmok ezután jönnek, Néma vermek, Fehérvasárnap). A két női énekre nyugodtan mondhatjuk, hogy minden dalban makulátlan volt, és ugyanez igaz Dudás Gábor produkciójára is. Bálint hangja már mintha időnként elveszett volna – leginkább a kórusok esetében –, de lehet, hogy csak az én figyelmetlenségemről van szó; mindezzel együtt is, szerintem az ő esetében is tulajdonképpen rendben volt a hangzás. Amikor az est utolsó dalainál Veres Gábor is beszállt, valahogy az ő hangja is időnként elpárolgott: szólóban tisztán lehetett hallani – elég jellegzetes az énekhangja –, de amikor Bálint illetve Dudi is érdekelt, akkor a két-három énekhang helyett csupán egy-kettő jött át. A gitárok csodásan szóltak egészen addig, amíg a dob és a basszus visszafogottan, ritkán ütött vagy pengetett, de amikor beindult a verkli, akkor egészen egyszerűen kifakult és eltűnt a gitárok hangja. Igaz ez a basszus és a dob együttesére is: én úgy hallottam, hogy Csobi határozottan magasra keverte a lábdobot, ami nagyon szépen szólt lassabb tételeknél – különösen, amikor Tamás is ritkán pengetett –, ám a gyorsabb daloknál, pláne duplázásnál egyfajta tompa kongást is lehetett hallani. Egy átlagos este esetén az ember húzná a száját, ám itt más volt a helyzet: ezeket a technikai nehézségeket alapjaiban írta felül a zene zsenialitása és az élő játék dinamizmusa.

A kezdetek óta eltelt majdnem négy év és sok tucatnyi – időnként turnéval vegyített – fellépés meghozta a maga gyümölcsét: egy teljesen profi, összeszokott gépezetet láthattunk. Mindez természetesen a fellépés légkörére is rányomta bélyegét: jól láthatóan volt erő és lehetőség például a vizuállal és a koreográfiával foglalkozni, és a rutin lehetővé tette, hogy az énekesek-zenészek minél inkább a zenében rejlő energia átadására tudjanak koncentrálni. Meg is hozta ez a maga eredményét; szerintem elsöprő sikere volt a Thy Catafalque fellépésének. Szerencsére ezen események koreográfiája nem statikus, és az este gerincét adó elemek mellett mindig van valami pici színes vagy apró csavar, amit egyfajta ajándékként kap a hallgatóság. Eddig is hallatszott – most viszont határozottan előtérbe került – a női hörgés megjelenése: ezt a teljesen egyedi hangszínt Ivettnek köszönhettük, és azt kell hogy mondjam, tökéletesen passzolt az általa énekelt dalok stílusához és hangulatához. Szerintem nem volt még olyan magyarországi fellépés, ahol ne halhattunk volna valami új tételt, és ez ebben az esetben is megvolt (Aláhullás), így az ismerős dalok megnyugtató akolmelege mellett az újdonság ereje sem maradt ki – azaz összefoglalva: mostanra vastagon beérett egy tucatnyi ember több éves munkájának gyümölcse. Innentől, gondolom, már „”””csak”””” működtetni kell ezt a gépezetet, és nem tartok attól, hogy ez nehézségeket okozna, hiszen nemcsak profi, hanem elképesztően kreatív is ez a társaság: teljesen biztos vagyok benne, hogy minden egyes élő fellépésükön lesz a jövőben is valami olyasmi, amire csorgó nyállal, jóízűen csettint kedve gondolunk vissza.

Ennek az estének két hatalmas tanulsága volt, és nagyon örülök, hogy első kézből juthattam ezekhez a tapasztalatokhoz: az egyik nagy tanulság, hogy természetesen nagyon sokat számít a hangzás minősége – annyira, mintha egy galériában a képeket félig-meddig világítanák meg, vagy csak monokromatikus fényt használnának –, ám ezzel együtt is van az a zene, és vannak azok a zenészek, akik a technikai határokat ki tudják úgy tolni, hogy abból egy, a korlátokat átlépő, magával ragadó produkció legyen. A másik tanulság pedig magával a zenekarral, a rajongótáborral és az egész Thy Catafalque-jelenséggel kapcsolatos. Időnként exponenciálisnak tűnő, tulajdonképpen határtalan növekedés lehetett látni az érdeklődésben – azaz a hallgatóság számában –, ezt próbáltuk is korábban egy kicsit körbejárni, és azt hiszem, hogy most találhattunk egy kalibrációs pontot: a Thy Catafalque tulajdonképpen majdnem egy Barba Negra-nyi közönséget képes magával ragadni és megmozgatni. Ha egy kicsit alaposabban elmélkedünk a számok jelentése fölött, azért azt látni fogjuk, hogy ezzel a produkcióval a Thy Catafalque egy makói emeleti szobából tulajdonképpen a nemzetközi topligába küzdötte fel magát: minden tisztelet és elismerés legyen az övék.

Írta: Á

Fotók: Vida Dániel /// Vidani Photos