Kristóf kollégám is szeretett volna eljutni a bécsi Cattle Decapitation // Shadow of Intent // Revocation // Vulvodynia koncertre (igen, komoly nevek, erről a buliról itt írtunk), ahogy Dani tette, de közbejött egy másik itthoni koncert aznapra, így hát nem maradt más választása, mint egyenesen Stockholmig repülni a zenekarok miatt. (Az itthoni koncert, ami közbejött, az a The Halo Effect // Pain // Bloodred Hourglass buli volt, amiről a beszámolónkat már láthatták kedves Olvasóink.) Amint meghallottam a tervét, azonnal közöltem, hogy csatlakozom, és így jutottunk el Svédország fővárosába, azon belül is a Fryshuset klubba három amerikai és egy dél-afrikai zenekar bulijára. Erről következik a (nem épp rövidnek ígérkező) beszámolónk néhány kulturális impresszióval körítve.
Kiutazásunk estéjén tartották a koncerteket, így miután nagy nehezen eljutottunk a hotelbe a reptérről – nem akartunk a pofátlanul drága Arlanda Express vonattal utazni, és nem igazán találtuk az egyéb eszközök megállóját még térképpel sem, úgyhogy nagyjából öt környi oda-vissza futkosás után a csupán pimaszul drága reptéri buszt választottuk -, csak kifújtuk magunkat, kiteregettük a táskámban kifolyt víztől elázott ruháimat és papírokat, és nemsoká indultunk is a koncerthelyszínre. Csak egy ételvadászatot iktattunk be előtte. Végül az ICA marketben vettünk olyan (tészta)salátát, amit magadnak válogathatsz össze, aztán a kasszánál lemérik, és a súly alapján fizetsz. Meg vettünk Kex nevű csokis ostyát.
Útközben ettük a finom étket, és két hosszú hajú, bakancsos, felvarrókkal tűzdelt mellényű srác keresztezte az utunkat, őket követve simán eljutottunk a Fryshuset Klubbenig, ami nemcsak egy zenei klubból áll, hanem egy fiatalokat segítő szervezet egyik helyszíne sportarénával és iskolákkal. A klub bejárata előtt már viszonylag hosszú sor állt. Amíg befejeztük a salátát, megnézegettük a tagokat kereső zenekarok hirdetéseit a falon. Rengeteg volt, tök jó volt látni. (Utóbbiról lásd lejjebb a csodás telefonos képeimet.)
Egyszer csak irdatlan hörgésre és ordibálásra lettünk figyelmesek, hát mondom itt biztosan így várják a koncertet, ez a svéd módi. Aztán feltűnt két srác a horizonton, akik egy kamerával és egy mikrofonnal mentek sorra az embereken, és kérték őket, hogy produkáljanak egy-egy death metal hörgést. A tartalomgyártó srácok az akcentusuk alapján amerikaiak voltak, végül nem derítettük ki, hogy milyen műsort csinálnak. (Kristóf közben hozzátette, hogy 97,46%-ig biztos benne, hogy az egyik zenekarhoz tartozott a stáb.) Én igazából örültem, hogy hozzánk nem jöttek oda – ugyanakkor sértő is, mert hát mi miért ne tudnánk szépen hörögni. A két fiú, akiket követtünk a klubig, ők viszont tényleg jót toltak, és elmondták, hogy bandában is játszanak.
Kapunyitás után szerencsére viszonylag gyorsan haladt a sor, mert már a kockává fagyás küszöbén álltam a négy felső, harisnya, két zokni, sapka-sál-kesztyű ellenére is. A szekus beengedőlány megmotozott minket, Kristóffal közölte, hogy nem szabad táskát bevinni, de azt is teljesen kedvesen mondta, nem teremtette le, hogy miért nem tudja a szabályt. De amint megtudta érkezésünk célját, és hogy a Metal.hu magazintól vagyunk, jóváhagyta a (fotós)táskát. Itthon egyébként még nem találkoztam ilyen szabállyal, kicsit furcsa volt. Tudom, hogy sok magyar is kibírja táska nélkül, de nekem „minden-helyzetre-felkészültnek-kell-lenni”-nőként tud ez okozni egy kis szorongást. Készpénznek egyébként amúgy sem kell helyet szorítani, ugyanis Svédországban 100 helyből 99-ben csak kártyával lehet fizetni.
A jegykezelőfiú is nagyon kedves volt, minden információt részletesen elmondott a fotózásról, vendégszeretően viselkedett velünk. A kabátot kötelező volt leadni a ruhatárban, aminek az árát inkább nem is szeretném felidézni. Természetesen itt is kártyás fizetés. Járt körbe egy srác egy doboznyi füldugóval, amiket szintén kártyás fizetés ellenében lehetett megvásárolni. Ez egy tök jó kezdeményezés, hogy a helyszínen is vehetsz füldugót. (Hallottuk, hogy valahol külföldön még ingyen is osztogattak.)
A Fryshuset koncertterme közepesen nagy, talán picit lehet kisebb, mint mondjuk az Analog Music Hall nagyterme. Emeletes, alul van a színpad, mosdók, felül erkély, italpult, pár állóasztal. Konkrétan ennyi, nincs túltolva a berendezés. Nekem emiatt egy kicsit rideg is volt az egész. A színpadtól balra található egy koedukált mosdó, ahova a backstage–színpad útvonalát keresztezve jutsz el, szóval néha a pakoló zenészeken át szlalomozol… Ez kicsit furcsán van megoldva, de persze én csöppet sem bántam. Itthon még koedukált mosdót sem láttam, úgyhogy ettől picit zavarba jöttem, de amúgy menő. A wc-kben van radiátor, a csapokból jön rendes melegvíz.
Az első fellépő zenekar a dél-afrikai Vulvodynia volt. Az első perctől látszott, hogy őrültek. Nate Gilbert élő (live) basszusgitáros volt az egyik, aki a legtöbb személyiséget hozta. Eleve vidrás rövidnadrágban volt, hawaii-stílusú virágos nyakláncot viselt, és az orrából hatalmas, hegyesvégű septum lógott. Ő is végig hörgött, és az arckifejezésén is látszott, hogy teljes lényével éli a bulit. A hathúros, progos kinézetű basszusgitárja nem volt magányos, mert a másik két gitár is hasonlóan prog paraméterekkel rendelkezett: Luke Haarhoff és Kris Xenopoulos egyaránt nyolchúros, fejetlen gitáron darál. A zenekar végig nagyon pontosan játszott, hihetetlen deathcore döngölés ment végig. A vokalista Lwandile Prusent többnyire magasan röfögött, ez egyszerre töltött el borzalommal és csodálattal, hiszen minden elismerésem azok felé, akik ilyen hangokat tudnak kiadni. A közönség már az ő szettjük alatt elkezdte a pogót.
Másodikként az amerikai Revocation állt színpadra. Ekkorra már szinte teltház volt. A technikás death/thrash metal megnevezés tökéletesen leírja a stílusukat, zenéjük nagyon-nagyon komplex volt. Hihetetlen pontosan játszottak ők is, és folyamatos döngölés ment, igazából ezeket tudom elmondani róluk is. Irgalmatlan basszusfrekvenciák szóltak, Ashley Richard Pearson dobos úgy duplázott, mint egy gép, úgy szögelt, mint egy elektromos szögbelövő. Az ő számaikban itt-ott fellelhető volt egy kis dallamosság, gitártémázgatás. David Davidson énekes-gitáros (humorosak voltak a szülei) akárcsak a Vulvodynia basszerja, mindent beleadott, hogy ha még a gitár „korlátozza” is a szabad mozgásban, az arcával minden lehetséges őrületet kifejezzen. Az ő bulijuk alatt is ment a pogó és circle pit összes elképzelhető formája.
A harmadik zenekar, érkezésünk fő oka a szintén amerikai Shadow Of Intent volt, akik kicsit modernebb köntösben hozták el a deathcore darálást. Az első észrevételem egy nagyon kívülálló gondolat volt, mégpedig az, hogy amint megjelent az énekes a színpadon, azt kérdeztem magamban, „ez nem a Samu a Heedless Elegance-ből?”… Nem, valószínűleg nem ő volt, sokkal inkább Ben Duerr a Shadow of Intentből. Vagy közelebbről megnézve lehetett volna Kovácsovics Máté a Mudfieldből is… Maradjunk Bennél, aki szuper frontember, hanyag eleganciával (!) és hörgési technikák széles skálájával közvetíti az összes dühöt, ami felgyülemlik benne. A mély growloktól kezdve a magas screameken át egészen a Donald-kacsa-hörgésig mindent alkalmaz. Bryce Butler dobos is kitett magáért, hihetetlen pontossággal ütötte a technikás, baromi gyors dobtémákat, és közben fejeket vágott – iszonyú cuki egy ember.
A hangzás náluk is szuper volt, és itt még egy picivel több dallamosság jelent meg. Néhol gitárszólók is befigyeltek az előző bandákkal ellentétben. Az egyedüli gitáros (és egyben producer) Chris Wisemantól néha hallottam ikerszólót is, ami viszonylag elképzelhetetlen, lehet, hogy a fáradtság és a szokatlanul tiszta svéd levegő tette.
Az estét az ugyancsak USÁ-ból érkezett Cattle Decapitation zárta, aki az egyik legundorítóbb (értsd jól) zenekar volt az est folyamán. A deathgrind/grindcore banda is halálpontosan szögelt és irtó technikásan játszott. Josh Elmore fura alakú gitárjához hasonlót még nem is láttam. Olyan szintű lábdobtempó ment, hogy valami elképzelhetetlen számomra, hogy ember képes ilyenre. David McGraw bizonyára doppingol vagy transzcendens erőket hív segítségül, ilyen lábmunka nem lehetséges természetes úton. Travis Ryan énekes rendesen csinálta a show-t, oroszosan fújta a színpadon az orrát, majd egyszer egy olyan mutatványt is végrehajtott, hogy köpött egyet, és a levegőben elkapta a terméket. (Csak a szokásos! – főszerk.) Khm, elismerésre méltó.
A színpadi világítás mind a négy bandánál teljesen alap volt, nem hoztak magukkal saját lámpákat, sem díszletet. A fényessrác megőrült a pult mögött, akárhányszor ránéztünk, szinte össze-vissza tologatta a fadereket eszelős tempóban, majdnem elrepült. A legtöbb emberen volt füldugó, amit jó volt látni. Valamint nagyon kevés telefon volt a levegőben.
Most áttérek a klub egyéb tényezőire. Azt hinnéd, hogy a svédek abszolút környezetkímélő nép, amúgy az utcákon egy darab csokipapírt vagy cigicsikket nem látsz eldobva. A klubban viszont klasszikus vékony műanyag pohárban adták az italokat, és a koncertek végén kiáramló tömeg nyomán előbukkant egy hatalmas halom eldobált, összetaposott műanyag pohár. Érdekes, hogy itt nem vezették be a repoharat. Nem tudom, más klubokban ez hogy megy, mivel egyelőre csak ide jutottunk el. Mi nem éltünk az ital lehetőségével, ugyanis az árak a következők voltak (egy Korona kb. 36 Forint): a Norrlands Guld sör 89,-, a bor 100,-, cider 89,-, alkoholmentes sör 69,-, Red Bull 49,- (amit amúgy később Kristóf a Normalban vett 14 Koronáért), csoki és csipsz 25 Korona.
Egyébként a személyzet végig nagyon jó fej volt. Kristófnak udvariasan jelezte a színpad előtti biztiőr, hogy letelt a három szám, és meghajolva megköszönte, hogy nem fotóz tovább az árokból. Később a táskáját is odanyújtotta neki. Kimenetelnél kaotikus masszaként csordogáltunk a ruhatár felé, ahol bár hárman dolgoztak, elég lassan haladt a sor. Közben így volt időnk megnézegetni a mörcspultot, ahol felbukkant pár zenekartag is.
A klub kijáratánál várakoztak a taxik, elsőként egy böszme nagy Mustang tűnt fel, mellette egy Volvo és egy Merci taxi… Ezeken kívül minden nap láttunk hasonló kaliberű taxikat és személygépjárműveket, Teslákat, legújabb modelleket minden márkából. (Természetesen nem vettük igénybe a fuvarszolgáltatást, nem volt kedvünk hozzá…)
A maradék két napot városnézéssel töltöttük. Pár fotót mellékelek erről is. A Reimersholme hotelben szálltunk meg, ahol olyan fullos reggeli volt, hogy minden nap el tudnánk képzelni egy ilyet. A hotelben van egy kisebb koncerthelyiség/kocsma is, ahol pont volt egyik este koncert, de amikor odaértünk, vagy éppen átállás volt, vagy már vége volt, nem vártuk meg, hogy folytatódik-e, inkább bezuhantunk a szobánkba.
Találtunk egy nagy gyártelepnek kinéző placcot, ami igazából csak rengeteg falból állt, volt egy lepukkant színpad és pár pad meg leírhatatlan kellék és berendezés, nagyjából a Budapest Park egykor használatban lévő svéd kistestvérének tudtuk elképzelni. Ma már teljes egészében graffitik borítják, amik közül a legtöbb fantasztikus, művészi. Persze sokra rávandálkodtak sajnos, megszámlálhatatlan fallikus ábrával is találkozik az odalátogató.
Egészen szürreális élmény volt ennyi utazás után mindenféle fennakadás nélkül besétálni egy svéd klubba, nagyon boldogok vagyunk, hogy mindez összejött. Slusszpoén, hogy a hotelünk recepciós csajával 5 percig beszéltem angolul, mire meglátta a nevem, és egyszer csak perfekt magyarsággal megkérdezi, hogy „te magyar vagy?” – az univerzum törvénye.
Hatalmas köszönet ezért a lehetőségért Maarten Janssen-nek és az Avocado Booking-nak! /// A heartfelt thank you for making it happen for Maarten Janssen at Avocado Booking!
Írta: Kovács Barbi
Fotók: Újj Kristóf // K Photos Hungary
