Az idei FEZEN Fesztivál pénteki és szombati napjára volt alkalmunk ellátogatni, e két nap néhány fellépőjének koncertjéről olvashattok most egy kis összefoglalót.
A pénteki napon érkezésünkkor alig lézengett itt-ott pár ember – mondjuk meg kell hagyni, hogy viszonylag korán, délután négy óra környékén már a helyszínen voltunk. Ehhez a jelenséghez hozzájárulhatott a szombat munkanap mivolta is – vagy talán a felhozatal ragadta volna meg kevesebbek érdeklődését ebben az évben?
A Moby Dick koncertje volt az első, amin részt vettünk. A ‘80-as évek óta aktív metalzenekar még mindig szép számú és lelkes rajongótábort tudhat magáénak. A Fehérvár Nagyszínpad előtt hamar össze is gyűlt a tömeg, amint a húrok közé csapott az együttes. A klasszikus slágereikre a délutáni meleg ellenére is megmozdult a közönség, és kitartóan énekelt velük. Kiderült, hogy a törzsközönségükben felvidékiek is szerepelnek, akik kedvenc bandájuk miatt most Székesfehérvárra is leutaztak. A Moby Dick felállása egyébként kisebb családi vállalkozásnak is tekinthető, mióta Schmiedl Tamás, azaz ‘Smici’ énekes bevette fiát, Schmiedl Balázs-t a gitárosi posztra.
A nemrégiben alakult finn supergroup, a Crownshift koncertjét vártam legjobban. A debütáló albumukat megelőzően kiadott single-ök hibátlanul szólnak, természetesen profi munka, bár túl sok izgalmat nem találtam bennük. Amikor azonban kijött a teljes lemez, és elejétől a végéig meghallgattam, sokkal több jó témát, progos riffet és melodeath-gitárdallamot fedeztem fel benne, mint amennyi a single-ökből átjött. Így tehát a tagok személye mellett a zeneiségük is megtartott és kíváncsivá tett, vajon hogy adják elő élőben. A hivatalosan négy tagból – Tommy Tuovinen (ének, MyGrain), Daniel Freyberg (gitár, Children Of Bodom), Jukka Koskinen (basszusgitár, Nightwish / Wintersun) és Heikki Saari (dob, Wintersun / Finntroll) – álló zenekart a fellépéseken Jean-Claude Halttunen gitáros segíti ki. Természetesen a játékuk, az előadásuk, a rutinos színpadi jelenlétük hibátlan volt, folyamatosan kommunikáltak a (sajnos nem elég nagyszámú) közönséggel és minden tag hergelte őket, tehát látszott, hogy őszintén élvezik a bulit.
Az első benyomásom azonban sajnos nem volt ennyire pozitív. Akármennyire jó hírű és aranyfülű a hangmérnökük, a helyszínből valamiért ezúttal nem sikerült élvezhető hangzást kihozni, legalábbis a koncert első felében egyáltalán nem. (Kicsit csúsztak is a beálláskor, valószínűleg adódott valami technikai probléma.) Össze-vissza keringtem a közönség sorai között, hogy találjak egy pontot, ahol elfogadható a sound, de végül inkább én fogadtam el az állapotot, várva, hogy hátha jobbra fordul. Már az intrónál hallatszott ugyanis, hogy a subok irtózatosan hangosan, és ennek megfelelően baromira torzan is szólnak. Tehát nagyrészt egy konstans zúgás nyomta el (számomra legalábbis) a hangszereket. A gitárokból szinte semmit nem hallottam. Később szerencsére valamennyire javult a helyzet, de annyira jól nem tudtak megszólalni, mint ahogy elvártam volna.
A pont a színpad mellett lenyugvó nap sem járult hozzá igazán a Crownshift élmény javításához. A zenészeknek mindebből szerencsére nem tűnt fel semmi, ők élvezték a játékot (és látszólag a közönség többi tagját sem zavarta), és a buli után is pozitívan, hatalmas mosollyal nyilatkoztak a helyszínről. (Olyan cukik voltak!)
A hangulatosan “berendezett” fás-ligetes-pados zugban felállított szemtelenül pici színpad ottléte csak akkor tűnt fel, amikor megláttam a Rockmaraton fesztiválról már ismerős Juhász Marci-t felpakolni rá a gitárját és a felszerelését. Azonnal ki is csúszott belőlem egy értetlen “EZ egy színpad?” kérdés, és az igenlő választ csak akkor hittem el teljesen, amikor Marci valóban játszani kezdett a kis emelvényen, mely egyébként a ‘Kalinka’-színpad nevet viselte. Juhász Marci ezúttal akusztikus szettet hozott el a fesztiválra, melyet egyedül adott elő egy szál gitárral. Egyébként a Kalinka-színpad apró mérete ellenére egészen hangulatos koncertek kerekedtek a helyszínen, és a közönség is lelkesen odagyűlt. A Crownshift fellépése után újra elnéztünk ide, amikor is Karácsony János és Bérces Viktor adta elő ismert slágerek akusztikus feldolgozásait. A hallgatóság körbeállta a színpadot, és a zenészekkel együtt kántálta a dalokat, ami egészen családias, szívmelengető látványt nyújtott.
A Depresszió mint a jelenleg legnépszerűbb klasszikus magyar metalbandák egyike természetesen hatalmas bulit csapott a Fehérvár Nagyszínpadon. Szerencsére jó sokan eljöttek rájuk, és csapatták is az ugrabugrát meg a pogót. A magyar metal nagyágyúk bulija szerencsére nagyon jól szólt, ami visszaigazolta bennem, hogy a Crownshift esetében valami félremehetett. Minden frekvencia kellő aránnyal szólalt meg a helyén, kiemelve a zene groove-osságát, keménységét. Látványban szintén magas színvonalat nyújtottak, a fények, a díszlet, a pirók sokat adtak a színpadképhez. Ekkor a tűznek már kifejezetten örültem is, hiszen estére eléggé lehűlt a levegő… Az énekes / gitáros, Halász Feri minden egyes szám előtt hergelte a közönséget valami olyasmivel, hogy van-e kedvünk ezt vagy azt csinálni ma este a Depresszió zenekarral… Persze csak megőrülésről, bulizásról és headbangelésről ejtett szót, de szerintem szinte bármire invitálhatta volna a közönséget, ugyanolyan egyöntetűen ráordították volna, hogy ‘jeeeee’.
A Depresszió után a kultikus német thrash metal banda, a Sodom lépett az aznapi “metalszínpadra”. Mondanom sem kell, hogy rengetegen voltak rájuk kíváncsiak, hiszen elég ikonikus bandáról beszélünk. Nevükhöz méltón hatalmas bulit sikerült csapniuk, a közönség imádta őket, aminek láthatóan nagyon örült a zenekar. Tom Angelripper énekes-basszusgitáros lépten-nyomon megjegyezte, hogy milyen jó közönséggel találták itt szembe magukat, és milyen hálásak, hogy itt lehetnek. A Sodom hangzásáról annyit tudok nyilatkozni, hogy a PA-ken kívül, a színpad oldala felé állva jól szóltak – középre ezúttal nem mentem be.
Kis „nemmetal” kitérő: alig hogy a Sodom befejezte a setlistet, már csorogtunk is át a Petőfi Sátor nevezetű színpadra, ahol Korda György és Balázs Klári crew-ja már koncertkészre szerelte a színpadot… A sátor csurig telt több generációt képviselő rajongókkal (vagy hozzánk hasonló érdeklődőkkel), akik közül többen is a “NAGYSZÍNPAD!” jeligét harsogták. A legendás énekespáros nagyon aranyos volt, de őszintén bevallom, hogy az első dal után futottam is vissza a már törzshelyszínünkké vált Fehérvár Nagyszínpad elé.
Itt pedig már a Lazarvs beállásának lehettem tanúja, ugyanis ők voltak az este utolsó fellépői ezen a helyszínen. Már a beállás is irdatlanul hangos volt, úgyhogy itt elkönyveltem, hogy akkor bizony ebből is vagy leghátsó sor lesz, vagy hangfalakon kívülre állás. Végül az utóbbira esett a választásom egy-két perces sorok között járkálást követően. A trió előadása és játéka kiváló volt, viszont a dalaik ennél jobb megszólalást érdemeltek volna. Valamiért itt is a torz, túlzottan hangos basszus, és ez által a többi hangszer elnyomottsága volt a jellemző (ezúttal ezt többen is megjegyeztük a koncertjük alatt). Nem tudom, minek volt köszönhető aznap ez a több előadónál is fellépő jelenség. Mindemellett a Lazarvs színpadképe szokásosan izgalmas és ördögi volt, a zenéjük hangulata rabul ejtett.
Következő nap, szombaton bejelentették a szervezők, hogy minden jegy elkelt. Hogy ezt a Scooter visszatérése vagy a másnapi munkaszüneti nap okozta-e, nem derül ki, de az biztos, hogy végre egy igazi fesztiválhoz méltó, hömpölygő tömeg alakult ki az utolsó napra. Így viszont még kiélezettebb lett a nagyjából két csoportra osztható közönség kontrasztja: a Harman Main Stage pop-koncertjeire igyekvőknek ugyanis minduntalan a Fehérvár Nagyszínpad pogózó és headbangelő közönségének sorai között kellett átverekedniük magukat.
Mi a szombati napon a budapesti Frog Leap koncertje miatt (melyről nemsoká szintén érkezik a fényképes beszámolónk) csak az angol heavy metal KK’s Priest fellépésére értünk oda. Nem tudtam, mire számítsak, ugyanis nem hallgatom őket, és soha semmit nem is hallottam még tőlük. Meg kell mondanom, hogy már az intróval sikerült teljesen magukkal ragadniuk. Mintha egy videójátékba csöppentünk volna, a bejátszott kis videó tökéletesen felvezette a koncertjüket és megalapozta a klasszikus heavy metal hangulatot. A felállás legtöbb tagja már nem éppen mai darab, mégis olyan erővel és energiával álltak a színpadon és hozták le a szettet, mintha húszévesek lennének. A hangzás szerencsére ezúttal fantasztikus volt, ez is hozzájárult ahhoz, hogy élvezzem a műsorukat. A dalokban szintén sok érdekességet fedeztem fel: ötletes témák, groove-os riffek, tüzes ikerszólók. A díszlet és a pirotechnika sem hagyta lankadni a figyelmünket egy pillanatra sem (a tűzijátékba, amivel egyből bekezdtek, nekem és kollégámnak is sikerült direktbe’ belenéznünk, és szerintem rajtunk kívül is voltak, akik nem számítottak rá…). Örülök, hogy ismét sikerült jó élménnyel távoznom egy olyan koncertről, ami felé külső behatás nélkül sosem nyitottam volna.
A KK’S Priest után még pont odaértünk a Scooter utolsó számának második felére, de az elképesztő tömeg miatt úgysem jutottunk volna túl közel a színpadhoz. Így hát aztán benéztünk a sátorba az igen szórakoztatóan kinéző és előadó Discover Band (aucs…), meglepő módon disco-cover-öket játszó zenekar bulijára. Túl sokáig nem maradtunk, inkább ettünk még egy-egy utolsó adag churrost (nyami!!!), és amíg a Necc-parti kezdetére vártunk, elfalatoztuk azt a raklapos “ligetben” a fák alatt. Később, a Necc-partin is tömve volt a sátor, túl sokáig itt sem voltunk, hiszen alapvetően nem feltétlenül mi vagyunk a célközönség – de én abban a kis időben is élveztem, hogy egy kicsit rophatom tinikorom Rihanna- és David Guetta-slágereire…
A Fezen pénteki és szombati napjáról IDE kattintva találsz még több fotót Facebook-oldalunkon!
Írta: Kovács Barbara
Fotók: Újj Kristóf
