Teljesen nyilvánvaló, hogy egy hónapokkal korábban leszervezett és tökéletesen bekonfigurált menetrenddel bíró, átlátható nap az utolsó pillanatban fenekestől felfordul. A Taake a Nordjevel és a Theotoxin társágában érkezett Budapestre, és a fellépés napján hirtelen kicsit sűrű lett a programom – így nem nagyon olvasgattam a híreket, emiatt egyik meglepetés a másik után jött.
Svein-nel és Anders-szel, el a Nordjevel két kulcsfigurájával volt interjúm lebeszélve – igyekeztem is, hogy odaérjek –, amikor egyszercsak megszólalt az A38 színpadán a dob beállása. Nincs túl sok közöm ehhez a hangszerhez, de ezer közül is felismerem Nils Fjellström dobolását, ami már helyből garancia egy felejthetetlen estére. Ameddig az ajtót támasztottam és Svein-re vártam, addig meg Thor Anders Myhren sétált el mellettem – ő a skandináv extrám metal másik kulcsfigurája –, és akkor már biztosan tudtam: este jó kezekben leszünk.
A másik, inkább kellemetlen meglepetés a Theotoxin-nal kapcsolatban ért minket. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy minden erőfeszítés ellenére a dobosuk nem fellépőképes aznap este, így ők kimaradnak az aznapi szórásból. „Amennyit szerencsétlenek a szerb-magyar határon várakoztak, annyi idő alatt Nils betanulhatta volna a setlist-et” – viccelődtünk.
Három dolog miatt is nagyon izgatott voltam az estét illetően. Az első, hogy még nem láttam élőben a Theotoxin fellépését – ezt ugye helyből buktam. A második, ami felcsigázott, az Thor és Nils jelenléte: a Nordjevel bejegyzései és a Metal Archives adatai alapján nem volt egyértelmű, hogy velük vagy nélkülük jönnek-e. Hogy kicsit elspoiler-ezzem az interjút: igen, tagok továbbra is, igen, egy darabig nem volt egyértelmű a dolog, és erről sem Svein, sem Anders nem kívánt többet mondani.
És a harmadik, ami miatt nagyon izgatott voltam, az a Taake fellépése. Szeretem nagyon a régi zenéjüket, magával Hoest-tel is kellemesen el tudok dumálni, de igazából erős kétségeim voltak a fellépés előtt. Személyes véleményem – amit nyugodtan lehet vitatni –, hogy a Kong Vinter a Taake akkori leggyengébb albuma lett. Bizonyos szempontból kísérleti az anyag – a szétesett dalszerkezetekkel, az elsőre, másodjára és sokadjára is nehezen megtalálható csúcspontokkal –, de igazából úgy voltam vele, hogy ez egy átmeneti hullámvölgy. Hoest sportot csinál abból, hogy nem ad interjút, de azért beszélgetek vele időnként, és azt hiszem, nem unfair megosztani, hogy mennyire izgatottan várta a saját új albumának (Et hav av avstand) megjelenését. Hosszú-hosszú éveken keresztül dolgozott rajta, sok-sok zenei ötletből hosszasan válogatta össze az új album anyagát – ami az én megint szubjektív véleményem szerint teljes mértékben a Kong Vinter logikáját folytatja: kicsit kaotikus szerkezettel és csúcspont nélküli számokkal, amelyekben az első, ötödik és tizedik hallgatásra is elveszek. Miután ilyen alaposan lehúztam az általam nagyon kedvelt Hoest mester utolsó két anyagát, kíváncsi voltam, hogy mindez élőben hogyan is szól. Számos olyan esetet ismerünk – személyes kedvencem, Abbath ilyen –, akinek saját anyagai konzerv formában elég vegyes minőséget képviselnek, viszont élőben felmossák a közönséggel a padlót… tehát Hoest-nek ma ennek az elvárásnak kellett megfelelnie.
A „megfelel” szó igazából nem írja körül az este történteket. A Theotoxin híján a Nordjevel kezdte az estét: tökéletes hangzás, profi fellépés, vacak fények. Az a dinamizmus, amit ez a zenekar produkálni tud – alapvetően Nils dobolása és Thor gitározása miatt – szerintem minden elképzelést felülmúl. Egy darabig úgy voltam velük, hogy na, akkor itt van a két fiú ezredik, egy kaptafára menő projektje – egészen addig, ameddig bele nem hallgattam a Necrogenesis-be, amitől leesett az állam, és onnantól az én sorsom megpecsételődött. Ezt a minőséget azóta is sikeresen hozzák – gyenge albumról nem nagyon lehet szó az esetükben, sőt még megkérdőjelezhető minőségű vagy kompozíciójú dalról sem. Nem voltunk túl sokan – bő félház volt az A38-on –, de a hallgatósággal teljes mértékben felmosta a padlót Svein és alakulata (The Shadows of Morbid Hunger, I djevelens skygge, Djevelen i Nord, Of Rats and Men, Gnavhòl, Gnawing the Bones, Fenriir, Within the Eyes, Sunset Glow). Picit előreszaladva: mindig viccesek a fellépés utáni találkozások a zenekar tagjaival, mert elképesztő szokott lenni ilyenkor a kontraszt, hogy az agresszív, vértől csöpögő, öt kiló vasszöggel kivert emberevő lény hogyan vedlik vissza jópofa, közvetlen, pocakos, joviális figurává, akivel kellemesen el lehet csevegni – és aki időnként teljesen meghatódik attól, ha elmondod neki, hogy mennyire tetszett a fellépés.
Átszerelés, Taake, a Nordjevel nem játszotta el a vanmórszong-ot – ma nincsmórszong.
A Taake fellépései mindig eszméletlenül lendületesek, és ez csak a zene miatt van, ugyanis a színpadon tulajdonképpen túl sok minden nem történik. A két gitáros és a bőgős általában egy valahova lehorgonyoz, Hoest meg teljes átéléssel, pattanásig feszülve, egész testéből énekel. Amit nagyon tisztelek benne, hogy nem csinálja a cirkuszt: amikor nincs énekelnivaló, akkor szépen áll; nem vonaglik, nem táncol, nem hajtogat gömböt a levegőből, hanem csak úgy van. A bevezetésben hosszasan lamentáltam a két utolsó album általam felismerni vélt gyengeségeiről, de kellett hozzá ez a fellépés – meg utána sok-sok beszélgetés –, hogy kiderüljön: nem bug ez, hanem feature. Hogy miért is? A black metal mindig új utakat keres a szabadság és a szabad gondolkodás egyfajta képviselőjeként – lásd a black metal történetének leghosszabb mandolinszólója a Myr végén –, és már ehhez az útkereséshez képest is Hoest egy teljesen más ösvényt tapos. Hallgass meg egy klasszikus, mindenki számára könnyen emészthető Immortal-, Dimmu Borgir– vagy korai Emperor-dalt, és hiánytalanul meg fogod találni benne a riff-eket, a csúcsot jelentő refrént, vagy akár a bevezetést, a lezárást és az átkötéseket – mindez elsőre is prímán felismerhető lesz. Ám Hoest ehhez képest egy teljesen külön úton jár – és lehet, hogy rossz a hasonlat, de úgy tűnik, leginkább a klasszikus zene megközelítésével operál. Időnként persze vannak dedikált riff-ek és felismerhető részek, de jellemzően egy gondolatfolyam vagy inkább hangulatfolyam az egész zene, ami nem is akar diszkrét, kicsi és könnyen befogadható részekből állni – annyira nem, hogy a fellépés során tudatosult bennem, hogy egy csomó Taake-dal esetén még az sem sikerült eldöntenem, hogy háromnegyedben vagy négynegyedben van az adott tétel – pedig ez azért egy elég alapvető dolog. Egy klasszikus best of-ot hallhattunk egy feldolgozással (Fra vadested til vaandesmed, Orkan, Denne forblaaste ruin av en bro, Nordbundet, Nattestid Ser Porten Vid 2, Over fjell og gjennom torner, (Darkthrone), Et uhyre av en kniv, Hordalands Doedskvad 3, Myr, Hordalands Doedskvad 1, Nattestid Ser Porten Vid 1) – a hangsúly alapvetően a régebbi albumokon volt, és ehhez kaptuk meg az új jövevény két dalát. Prímán szóltak a friss dalok, nem lógtak ki a többi közül, és ezzel egy fantasztikus show-t és egy elképesztően jó légkört teremtettek a norvégok.
Nagyjából 20 perccel később Hoest előkerült egy üveg Finlandiát szorongatva – ekkor lehetett vele beszélgetni. Erős túlzás lenne azt mondani, hogy a könnyekig meghatódott, amikor elmondtam neki, hogy mennyire fantasztikus volt a fellépés és mennyire értékelem azt, amit a műfajon belül csinált – mindenesetre nagyon meglepő volt a reakciója. „Nagyon szépen köszönöm” – mondta –, „nagyon fontos nekem ez a visszajelzés”, majd megölelt, és ezzel idénre elbúcsúztunk egymástól.
Írta: Á
