Magyarországra is elérkezett a Dirkschneider jubileumi turnéja, melyet az Accept Balls To The Wall című lemezének 40. évfordulója alkalmából szerveztek. Vendégként a stílusban szerintem abszolút nem ideillő finn modern/melodeath/prog metal Crownshift és a német-olasz power/heavy/mitikus metal All For Metal lépett a Barba Negra Red Stage deszkáira.
A csupán 2022 óta létező All For Metal nyitotta meg az estét szokványosnak nem mondható színpadi díszletével és skandináv/északi mitológiai jelmezeivel. Tim „Tetzel” Schmidt (a hatalmas vikingbácsi) és Antonio Calanna (a kisebb vikingbácsi) zseniális énekléseket mutattak be, főleg Antonio kristálytiszta magas mixeitől fogtam padlót, de Tetzel karakteres orgánuma is elismerésre méltó. A hangzás nagyon jó volt, a dalaik fülbemászóak, erőteljesek, akármennyire is nem az én műfajom, amit csinálnak. Tetzelről egyébként érdemes tudni, hogy testépítő (ki gondolta volna), és a színpadon is szereti villogtatni az erejét, mégpedig azzal, hogy hol énekestársát, hol az egyik gitáros hölgyet, Ursula Zanichellit emeli a magasba.
El kell mesélnem egy sztorit, ami számomra teljesen beleillik az All For Metalt körülölelő hangulatba, karakterbe. Épp levettem a pulcsimat és raktam el a zenétől és különböző ingerektől zúgó fejjel, amikor észrevettem, hogy egy furán lépegető kis srác közeledik felém. Megláttam, hogy hangszer van nála, gondoltam, ezért lépked furán. Egyre közelebb jött hozzám, hűha, mondom ez rám fog hajtani vagy valami (nőként ez nem olyan szokatlan dolog egy koncerten). A következő pillanatban már az arcomban állt, látom, hogy játszik is a basszusgitáron, és maszk van rajta, nézek rá, ő is rám, mondom szia, de közben még a pulcsimat gyűrögettem a táskámba – és abban a pillanatban leesett, hogy ő nem csak egy random srác, hanem az All For Metal basszusgitárosa, Florian Toma. Innen is bocsi neki, hogy inadekvátan reagáltam az amúgy nagyon megtisztelő közeledésére. Mindez egyébként pár másodperc leforgása alatt történt, és mint mondtam, az öltözködéssel voltam elfoglalva, és nagyon váratlanul ért az esemény, tehát nem igazán volt időm és alkalmam jóvá tenni a viselkedésemet.
Ez után Florian visszatért a színpadra, és a koncert rövidesen véget is ért, mert ez már az utolsó dal alatt történt. Mindegyik tag beleadott apait-anyait, Florian és az ő színpadi jobbján játszó gitáros, Jasmin Pabst is minden energiájával jelen volt, és még a dobos, Leif Jensen is rendesen kommunikált a közönséggel a dobok mögül.
Pár perc átszerelés és linecheck után elsötétült a színpad, és alig láthatóan megjelent Heikki Saari, a Crownshift dobosa (akinek a turnén egyébként a több külfödi zenekarral is dolgozó Szabó Dániel a dobtechnikusa – maga Heikki kérte fel, miután a Beast In Black hivatalos techjeként és az Accept oldalán is bizonyított már). Az égbe emelte a dobverőjét, így köszöntve minket, de szegényt alig lehetett észrevenni, csak a szemfülesek számára, így jelzésértékűen sikoltottam neki egyet, amihez aztán többen is csatlakoztak.
A már ismert finn zenészekből álló, szintén 2022-ben alakult Crownshift (vagy „Cornfish” a HÉV-en utazó úriember szerint) még kevésbé illett a képbe, mint az All For Metal, ugyanis az ő zenéjük modern progos, a gitártémák miatt északias beütésű metal, ami szerintem totális ellentétben áll azzal, amit a Dirkschneider képvisel, és ami az ő közönségük számára befogadható. Rontott a helyzeten, hogy a gitárok nagyon halkan szóltak, Daniel Freyberg szólói alig hallatszottak ki, ami pedig nagy probléma. Ez furcsa, mert a hangtechnikusuk, Mikko Rauvola már bemutatta tehetségét és vájt füleit a Barba Negrában több zenekarral is. Nem tudom, ezúttal mi történhetett (koncert után odamentem hozzá, de nem volt időnk diplomatikusan felhozni ezt a témát). Egy részeg Dirkschneider-rajongó bácsi próbálta orvosolni a szituációt azzal, hogy magyarul fel-felkiabált a színpadra, hogy „csapjatok már bele a húrokba! Szar a hangzás! Nem halljuk a gitárt” -, de sajnos nem járt sikerrel. Egyébként Tommy Tuovinen érces hangja csodásan kiszólt, elképesztő hangszínt és énektechnikákat villant élőben is.
A közönség a várakozásaimnak megfelelően valóban nem vitte túlzásba a tolongást, mindig az elsők között voltam az ovációban. Sokszor éreztem kellemetlennek a fellépő kis csöndeket és hogy sokszor nagy üres terek keletkeztek a közönség soraiban. A Crownshift ennek ellenére szállította az energiákat és a játékot, Tommy állandóan buzdította a közönséget, sőt, ebben húros társai is segítették. Plusz gitárosként ezúttal Tomy Laisto működött közre, aki nagyon szép vokálokkal is hozzájárult a műsorhoz. A nagyon rövid szettbe pár szám fért csak bele az első (és eddig egyetlen) albumról, valamint a februárban kiadott Black Velvet coverjüket is elhozták nekünk a finnek. Tuovinen szinte minden szám végén magyarul köszönte meg a figyelmet, tökéletesen artikulálva a „köszönöm”-öt.
A Dirkschneider a turné nevéhez méltóan Udo Dirkschneider saját zenekarával, köztük az Accept egykori basszusgitárosával, Peter Baltes-szel adta elő a legendás nagylemez valamennyi dalát. Baltes a műfajteremtő lemez születésekor is az Accept tagja volt. A két ikonikus zenész Udo fia, azaz Sven Dirkschneider dobos, illetve Andrey Smirnov és Fabian „Dee” Dammers gitárosok társaságában lépett fel.
A fő produkció koncertjére már majdnem teljesen megtelt a nézőtér. A színpadkép persze borzasztó profi és látványos volt, minden centije megtervezve. Az is centiről centire meg volt tervezve, hogy a negyvenhat lámpa közül legalább kettő mindig az emberek szemébe világítson 2000 Lumennel. Sven hatalmas dobfelszerelés mögött bújt meg, a rengeteg cintányér úgy nőtt ki a dobemelvényből a görbe állványain, mint az óriásgombák. Sven egy fejmikrofont viselt – az nem tűnt fel, hogy vokálozott volna, viszont néha konferált, a szett vége felé legalábbis biztosan. A háttérben hatalmas molino hirdette a főhősöket, amivel később kicsit meggyűlt a baja a technikusoknak.
A setlist hét klasszikus Accept-slágerrel kezdődött, majd ugyanígy „greatest hits”-szel fejeződött be, és a két slágerpörgetős szegmens közé ékelték be az évfordulós albumot. Mivel nem nagyon hallottam még Accept-et azelőtt, felkaptam a fejem, amikor a Metal Heart-ban felcsendült egy ismerős dallam – kellett egy kis idő, mire leesett, hogy a Für Elise-t építették bele a dalba, és méghozzá baromi jól szólt. Amúgy persze az egész koncert nagyon jól szólt, és füldugó nélkül számomra elviselhetetlenül hangos volt. Nem tudom, hogy az emberek hogy bírják ki ezt füldugó nélkül, a legtöbbüknél nem láttam. Leginkább egyébként az a szám fogott meg így élőben, aminél Udo lesétált a színpadról (na persze nem ez az indok, amiért megtetszett a dal), és a basszusgitáros Peter konferálta föl, majd el is énekelte: ez a Breaking Up Again volt. Baltes még a dal kezdetén megkérte a közönséget, hogy segítsék megteremteni a kellő hangulatot a telefonjaik vakufényével, ez többé-kevésbé meg is valósult.
Amikor megkezdődött az igazi Balls To The Wall-setlist, a címadó dalnak már a felénél jártunk, amikor egyszer csak lekerült az eredeti molinó, és az albumnak megfelelő került előtérbe – viszont az egyik fogantyú nem akarta elengedni a felső zászlót, úgyhogy azért vissza kellett mennie valakinek, hogy lerángassa.
Összességében igazán nagy bulit sikerült kerekítenie Udo-nak és csapatának. Említésre méltó, hogy Dirkschneider még 72 évesen is hibátlanul és erőteljesen énekel, és még színpadi jelenléte is van. Látszott, hogy az egész műsort profin összerakták (nem ma kezdték), a közönség pedig végigkántálta a dalokat.
Írta: Kovács Barbi
Fotózta: Újj Kristóf /// K-Photos Hungary
További fotókat találtok Facebook-oldalunkon!
