A Cult of Luna frontembere, Johannes Persson nyilatkozott a poszt-metal zenekar legújabb albumáról, a The Long Road North-ról. Mérföldkőnek számít ez a lemez a banda kanyargós útján, amely finomra csiszolta hangzásukat, és segítette diszkográfiájuk megszületését. A svéd banda kilencedik nagylemezére felhagyott a koncepcióalbum-készítéssel, helyette inkább hagyták, hogy az ösztöneik vezéreljék őket.
A The Long Road North egy olyan albumnak fest, ami egy letisztult verziója mindannak, amin éveken keresztül dolgoztak. Megmaradtak a gonosz témák, ugyanakkor a vendégzenészek játéka szimfonikus érzetet kölcsönöz az anyagnak. Az An Offering to the Wild és a Beyond II. című számokat Colin Stetson zeneszerző fafúvós motívumokkal díszítette, a Blood Upon Stone-on pedig a francia indie Phoenix tagjai vendégszerepeltek.
Az alábbi interjúban Persson mesélt az intuíciók követéséről, a járvány alatti lemezírásról, a vendégzenészekkel való együttműködésről, és még sok egyébről.
Korábban sok koncepcióalbummal büszkélkedett a Cult of Luna, ilyen például a Vertikal. Mostanában azonban olybá tűnik, más utat választottatok. Mik ihlették a 2019-es A Dawn to Fear-t, valamint a 2022-es The Long Road Noth-ot?
Persson: [A 2016-os] Mariner után ráeszméltem, hogy perspektívát váltottam, főleg az változott meg, hogy miket értékelek az életben. Nem egyik napról a másikra történt, de elkezdtem rajta gondolkozni, hogy vajon hogy működik ez a tudatalatti mechanizmus, és ki akartam próbálni a dalszerzésben. Együtt döntöttük el, hogy ahelyett, hogy egy narratíva mentén írnánk a dalokat, hagyni fogjuk, hogy a tudatalattink irányítson, és ösztönösebben írjunk. Úgy, hogy „vajon mi történik, ha csak úgy felkapom a gitárt, és nem gépszerűen írok, mint a Vertikal-on, hanem csak úgy az írás kedvéért, és megtartom, ami jól sikerül, csak mert az jó?”. Ennek eredményeképpen két és fél órányi anyaggal távoztunk a stúdióból – a norvég Ocean Sound Recording stúdióba mentünk, fantasztikus hely, ahonnan a nyílt tenger és a hegyek látványa tárul a szemed elé. Sokkal, sokkal több anyagunk született, mint amennyit bele tudtunk passzírozni az albumba. Szóval néhány kedvest meg kellett gyilkolnunk [az A Dawn To Fear-hez].
Az első COVID-nyáron írtunk egy-két dalt, visszatértünk a stúdióba, és kiadtunk egy EP-t [The Raging River, 2021]. Majd folytattuk az írást – ugyanazzal a motivációval, ugyanazzal a megközelítéssel. Aztán eljött a tavalyi nyár, amikor összeszedtünk pár számot az első és a második etapból [a The Long Road North-hoz]. Erre a három lemezre ugyanannak a kreatív kitörésnek a produktumaként tekintek. Nem mondom azt, hogy ezzel be is fejeztük – nem tudom, hol fog véget érni őszintén szólva. Azt sem állítom, hogy ugyanúgy szólnak ezek a lemezek. Az az érdekes ezekben az albumokban, hogy nem volt narratívánk. A The Raging River-nél és a The Long Road North-nál mindenképp van, de mintha utólag raktuk volna össze az egyes részeket. Olyan, mint egy puzzle, csak nem volt hozzá dobozunk, rajta a képpel. Csak összeraktuk a darabokat, és utána elég szembeötlő lett, mit is jelentett számomra az elmúlt pár év, és hogy miket mentem keresztül.
A The Long Road North-on olyan számcímek találhatók, amik akár fejezetcímekként is megállnák a helyüket, mint az Into The Night után a Full Moon, hogy csak kettőt említsek. Mi köti össze őket tematikusan?
Persson: Hatalmas dolog történt velem, ami befolyásolta a zenekarbeli szerepemet és az írásmódomat, mégpedig a saját „hosszú, északi utazásom”. 12 évig éltem Stockholmban. Egy szó mint száz, újraértékeltem az életem, és elkötöztünk a gyerekekkel (főleg az ő érdekükben) 8 órányi távolságra északra, Umeå-ba, ahol felnőttem. [2020-ban] terveztünk nyaralni menni a gyerekekkel, de nem tudtunk menni sehova – a norvég határ zárva volt -, úgyhogy belföldön maradtunk, és északra utaztunk. Gyönyörű. Sokat jártunk oda édesapámmal, amikor gyerek voltam, most pedig újra meglátogattam ezeket a helyeket az én gyerekeimmel.
A természet, a kilátás, és minden olyan volt, mintha hazatértem volna érzelmileg. Említettem, hogy a tudatalattim segítségével is elkezdtem írni, de bizonyos esetekben nagyon konkrét tárgyak is vannak, amiket szeretnék közölni. Néha ez lehet egy sztori, mint a The Silver Arc, a második dal a The Long Road North-on. Néha pedig egy érzés – egy hegyen állni, látni, ahogy az éjféli nap elmozdul a legalacsonyabb pontjáról. Próbálom lefesteni a képet a rendelkezésemre álló eszközökkel. Elvont érzés, nagyon pozitív, erős érzés, és ezek kötötték össze igazán a dalokat egyetlen narratívává.
A Cult of Luna már sok eredményes kollaborációt tudhat maga mögött. Ott van például a Mariner Julie Christmas-szal, és a The Raging River EP Mark Lanegan-nel. A The Long Road North-on kik működtek közre?
Persson: Ezen a lemezen itt van például Mariam Wallentin. Ő egy svédországi énekesnő. Nem voltam tisztában a munkásságával. Azt hiszem, mindent a dobosunkra, Thomas [Hedlund]-ra fogok fogni, ő kötött össze mindenkit. Megírtuk a Beyond című számot, ami több fejezetes lett. Arra gondoltunk, mi lenne, ha fognánk ugyanazt a dalt – ugyanazzal a szöveggel, zenével -, és megcsinálnánk teljesen más hangszereléssel? Amikor arról diskuráltunk, hogy kivel dolgozzunk együtt, Thomas felhozta Mariam-ot. Lejátszotta pár számát, amiben hallani lehet a fantasztikus, erős hangját. Nem hinném, hogy a „kollaboráció” a megfelelő szó… a közreműködő kezébe adtuk a számainkat. Nemcsak hittünk bennük, hanem biztosan voltunk abban is, hogy segíteni fognak magasabb szintre emelni az albumot. Akkor már elkezdtük a stúdiózást, és éreztük, milyen irányba haladunk. Ez egy hatalmas, majdnem filmes hangzású album. Emiatt kérdtük fel végül őt [Mariam-ot]. Olyan élettel teli a hangja – már önmagában is egy saját atmoszférát teremt.
Aztán itt van még Chris Mazzalai és Laurent Brancowitz a Phoenix-ből. Thomas már azt hiszem, 15 éve játszik a Phoenix-ben, nagyon jól ismerjük őket. Nagyon kedves srácok. Mindannyian szeretjük a zenekarukat, mindig találkozunk velük, ha Párizsban vannak, amikor ott játszunk. Együtt játssza velem azt a részt a Blood Upon Stone-ban, aminek olyan különleges ritmikája van. Rájöttünk, hogy úgy hangzik, mint egy Phoenix-téma, és megkértük őket, hogy játsszanak rajta. Megtették, nagyon kedvesek és nagylelkűen szánták ránk az idejüket.
Ha még nincs meg az új CULT OF LUNA albuma, megrendelheted a Metal.hu webshop-jából a limitált 300 darabos bakelit egyikét is az alábbi képekre kattintva:
[products ids=”35360,35362″ columns=”2″ ]
Pár szám, mint mondjuk az An Offering To The Wild, nem szokványos metal hangszereléssel szólal meg. Jól sejtem, hogy ez Colin Stetson műve?
Persson: Filmiparban dolgozom. Imádom a filmeket, a horrort, a Hereditary című filmet. Ennek kapcsán kerestem fel őt. Érdekelt, vajon ki szerezte ezt a csodás soundtracket, és láttam, hogy Colin Stetson. Thomas ismeri őt az Arcade Fire-ös srácokon keresztül. Elfoglalt ember, mi pedig csak egy kis metal banda vagyunk. És belement! Szóval itt is az történt, hogy a kezébe adtuk a tracket. Nagyon speciális módon használja a hangszereket. Nem is tudom szavakba önteni azt a fokú kreativitást. Olyan módokon használja a hangszereket, ahogy előtte senki. Majdnem olyan, mint Hildur Guðnadóttir… Úgy kezeli a csellót, mintha élőlény lenne…
Mark Lanegan, Mariam Wallentin – mindkét énekesnek olyan kísérteties hangzása van. Direkt ilyen specifikus énekeseket kerestetek? Szándékosnak tűnik.
Persson: Nem olyan szándékos, mint ahogy te gondolod, sokkal egyszerűbb ennél. Ízlés dolga. Szeretünk ilyen zenét írni, és szeretjük ezeket az előadókat. Alapvetően ennyi az egész. Még mindig egy kicsit furcsa Mark Lanegan hangját hallani egy olyan számban, amit én írtam.
Nem voltam depressziós az elmúlt 15 évben, de voltak [korábban] olyan éveim, amik nagyon-nagyon sötétek voltak, ő pedig kvázi elkísért a lemezeivel az új évezred első éveiben. Amikor kommunikálsz egy emberrel – már túl öreg vagyok ahhoz, hogy rajongani tudjak valakiért, de amikor olyasvalakivel találkozol, aki sokat jelentett neked, nos, olyankor én nem igazán tudom, hogyan viselkedjek. Elmondtam neki, mennyit jelent nekem a zenéje és a költészete, majd annyival zártam le, hogy „munkára”.
Hogy tudtátok felépíteni a lemezt ennyi különböző elemből a COVID alatt?
Persson: A járvány megakadályozta, hogy visszatérhessünk az Ocean Sound stúdióba, úgyhogy a lakóhelyünkön kellett felvennünk. Az, hogy visszaköltöztem Umeå-ba, magát az írás folyamatát megkönnyítette, mert vannak saját próbatermeink. Az a probléma azzal, ha a saját városodban stúdiózol, hogy nem szünetelteted úgy az életedet, mint amikor teszem azt, Norvégiába utazol hozzá. Amikor Norvégiába megyünk, egy bizonyos céllal megyünk oda. Minden órát a stúdióban töltünk, ott fekszünk, kelünk, ami megadja a közös erőfeszítés érzetét. Ha valakinek ötlete van, azonnal meg tudjuk beszélni.
Amikor otthon stúdiózom, vigyáznom kell a gyerekeimre, el kell vinnem őket a suliba. Találtunk ki módszereket a stúdiózásra, de hiányzott az a bizonyos kollektív érzés, hogy ezt együtt csináljuk. De még így is jól sikerült. De a folyamat nem volt olyan kifizetődő. Egy hallgató számára nem számít, de nekünk, zenészeknek sokat jelent. Nem volt azonban más alternatívánk, úgyhogy nem bosszankodom.
Nem olyan banda vagytok, akiknek egy-egy album kiadása között sok idő eltelik. Mi várható legközelebb a Cult of Luna-tól? Elkezdtetek már új anyagot írni vagy felhasználni az előző felvételekből maradt plusz anyagokat?
Persson: Az a jelenlegi probléma, hogy nagyon sok mindent szeretnénk csinálni. Még nem döntöttük el, ezeket milyen sorrendben tegyük meg. Ráadásul egyénenként is nagyon elfoglaltak vagyunk. Nekem ott a kollaborációm az idei Roadburn-ön James Kent-tel. Nyáron filmet fogok rendezni. Mások meg más dolgokat csinálnak. Már elkezdtünk róla beszélni, de még nem döntöttünk. Sok mindent csinálhatunk; csak el kell döntenünk, hol és mikor.
Forrás: Revolver
