A dupla kritika miértje egyszerű: még 2019-ben megírtam a Paradox lemezről a véleményem egészen más felületre szánva, de végül nem jelent meg, viszont közben kijött az Unicursal ami még viszonylag friss lemez, így gondoltam a kettőt egyben letudom.
Nocturnus AD: Paradox, LP
Kiadó: Profound Lore Records, 2019
Ver rendesen a víz, hogy mi fog kikerekedni ebből a kritikából. Nehéz dolgom van, mégpedig azért, mert a Nocturnus bemutatkozó albuma, a The Key számomra a világ legjobb lemeze! A mai napig emlékeszem arra a napra amikor, először meghallgattam a saját pénzből elsők között vásárolt hamisított kazettát. Olyan szinten elvarázsolt az a lemez, hogy nem tudok tőle szabadulni azóta se, semennyit nem fakult a zsenialítása az eltelt évtizedek alatt. Egy időtlen klasszikus és szerintem még ők maguk se tudják, hogyan lehetett összehozni azt a földöntúli mesterművet. Nem akarom ezt hosszan boncolgatni csak azért írtam le pár mondatban, hogy átérezzétek, hogy mit jelenthetett nekem az, hogy visszatért a kedvenc zenekarom 2019-ben és ott vette fel a fonalat ahol 1990-ben elejtette.
Röviden, amit tudni érdemes és sok kritikában elsiklanak fölötte az az, hogy Mike Browning dobos/énekes az egyetlen tag a bandában jelenleg, aki játszott anno a The Key-en. A többi zenész már jó pár éve együtt bazselvál Mike-al az After Death-ben, amely banda nem jutott el nagylemezig a létezése 15 éve alatt. Egy frappáns húzással Nocturnus AD névre átkeresztelték az After Death-et és már meg is ledűltek a dolgok és sikerült vagy 5 év alatt összerakni a Paradox anyagát, amelyet a The Key egyenes folytatásának szántak. Aki kihagyta az After Death anyagait, könnyen rávághatja, hogy jól lekopizták a Kulcsot és ez eléggé sok kritikában így is lett lehozva. Azonban én, mint alapos ismerője Mike minden zenei megmozdulásának egyáltalában nem mondanám azt, hogy ez egy önismétlő album. A zenei megoldások terén fele arányban Nocturnus és fele arányban After Death amit hallunk a lemez kilenc tételében. Az tény, hogy eléggé sok olyan megoldás illetve téma visszakacsintás van a lemezen, ami a The Key anyagára hajaz, de ezek egyáltalában nincsenek túltolva. Kellemes nosztalgia faktorként tökéletesen működnek anélkül, hogy kínosnak érezné az ember. Ami a gondom ezzel viszont az, hogy nagyon érződik, hogy ésszel íródott a lemezanyag, nem pedig mágiából. Minden patikamérlegen ki van számolva, hogy hova miből mennyi kerüljön. Abszolút nem érezni benne a korai Nocturnus anyagokra jellemző megdöbbentő túlvilági, sci-fi atmoszférát. Persze minden a helyén van: hangzás, szövegek, borító, hangszerelés, énekhang, de ezekről kicsit részletesebben.
A hangzás After Death és nem a korai Morrisound-os Nocturnus hangkép. Ezzel nincs gond végül is egyik anyaguk se szólt hasonlóan. A szövegekbe Mike belesűrített mindent, amit a szövegvilágában valaha is érintett. Sci-fi, Lovecraft-i és ókori mítoszok, időutazás és ezek kombinációja a nyitószám pedig egy az egyben Lake of Fire/Standing In Blood-féle Sátánimádás. Valamiért úgy érezte Miki, hogy folyatnia kell a Neolithic történetét, de szerintem kurva béna szövege lett a Paleolithic-nak ráadásul túl hosszú is, ami miatt az egész dalszerkezet unalomba fullad. A lemez második felén néhány nóta össze lett kapcsolva szövegileg, mint a Kulcson anno, így fűzve tovább azon lemez történeti koncepcióját. Érdekes amúgy, megéri elolvasgatni a sztorikat az albumon. A hangszerelés és maga a zene próbál olyasmi lenni, mint a korai Noctunus csak az a bibi hogy itten nincs két olyan gitáros mint amilyen Mike Davis és Sean McNenney voltak. A mostani tagság is rendesen hozza a megtekert riffeket és jó sokat szólóznak, de azt a speckó témázást nem tudják prezentálni, ami a korai érára jellemző volt – képzeljetek el egy Trey nélküli Morbid Angel-t. Ugyanez igaz a billentyűs hangszerekre. Meg-megidézik a múltat, de nincs annyi merészség és ötlet és néhol a hangszín se stimmel néha. Mike a dobjátékában hozza a rá jellemző megoldásokat és villant is rendesen, de nem üti szét a számokat. Alapvetően a Nocturnus a komplex, technical death metal úttörői között volt és ez a lemez is eléggé tekk, de egyáltalában nem öncélúan. A nótáknak van rendes felépítése és követik a szövegek hangulatát is viszont nincsenek igazi csúcspontok, amik korábban jellemezték a szerzeményeiket. Egy-két helyen pedig túl vannak nyújtva a témák ahhoz képest, hogy mennyire izgalmasak. Egy szóval hiányzik a régi tagság. Én nagyon bírom Mike hangját, amely sokat tisztult a korai időszakhoz képest. Mondhatnánk, hogy kiköpte a démont és most már csak ordít a fájdalomtól, haha. A ritmizálása és a hangja azonnal felismerhető, azonban ezen a lemezen néhol mintha kifogyott volna az ötletekből. Pár helyen pedig a kevesebb több lett volna – The Return Of The Lost Key. A borító kurvára fasza, megpróbáltak mindent rásűríteni azonban ebből is hiányzik egy kis „félelem az ismeretlentől” ami Dan Seagrave sajátja volt. Kár, hogy nem ő festette, az lett volna az igazi. Összegezve a fentieket: ez egy kurva jó és egyedi lemez! A Nocturnus (AD faszom) még most is teljesen eredeti és saját stílussal rendelkezik, ami a mai mezőnyben elismerésre méltó. Még saját magukat se tudták rendesen leutánozni, ami lehet nem is baj. Ha azt nézem, hogy a The Key számomra egy 100%-os lemez akkor ez megvan 88% aminél többet nem is vártam (csak titkon reménykedtem). Vinyl és cd a polcon most már csak élvezni kell. Remélem itt még nem ért véget a sztori és jön még legalább egy album a bandától, ahol ledobatják magukról a béklyót, amit a The Key súlya helyezett rájuk a Paradox-nál. Mike, kukázd elő legalább Mike Davis-t a folytatáshoz, könyörgöm!
Lejegyezve: 2019.10.15.
Nocturnus AD: Unicursal, LP
Kiadó: Profound Lore Records, 2024
Na, hogy repül az idő! Meg is érdekezett az Unicursal 2024 nyarán. Eléggé nagy volt a lapítás az előző lemez óta: néhány koncert egy-két interjú meg félévente egy facebook poszt, hogy még élnek. A búkon láttam, hogy Mike eléggé nyomatja az AI-s dolgokat ennek folyományaként jött is két felvezető videóklipp a lemez megjelenése előtt, amit a Skynet akarom mondani a mesterséges intelligencia segítségével gányoltak össze. Az első eléggé vállalható lett (CephaloGod) a második már kissé bazmeg (Hod, the Stellar Light). A felállás stabilnak tűnik, csak egy basszgitáros csere történt 2023-ban.
A lemez egy az egyben a Paradox folytatása csak mindenből egy kicsit több lett a The Key hatásból pedig kevesebb. Szerencsére nem kell idemásolnom az előző lemezről írtakat, amit néhány banda aktuális lemezénél megtehetnék. A Paradox kritikájához hasonlóan itt is végig megyek a részleteken. Az alap játékidő pont egy óra, amihez még bónuszként bizonyos változatokon a legelső Nocturnus szerzemény, a Nocturnus Will Rise címmel újravéve megtalálható. Az instrumentális Intro és Outro (ezeknek miért nem lehet valami normális címet adni?) között nyolc szám terpeszkedik el, melyek hossza nem egyszer nyolc perc fölé nyúlik.
A mostani rohanó világban már kezdem unni az ilyen hosszú lemezeket szerencsére itt ez egyáltalán nem gond végig szórakoztató az eredmény, nem fulladnak unalomba a tételek. Néhol a giccs határát súrolják a zenei témák, amire a csiriviri borító és az egyéb AI-jal mókolt grafikai elemek is rásegítenek. Aki nem edződött mondjuk Bal-Sagoth vagy Dimmu Borgir lemezeken csak pisloghat, hogy mi ez a rengeteg kacat, ami rá lett aggatva a death metal alapokra vagy egyes képi elemekre. Nékem evvel nincs bajom szerintem, nincs túltolva még épphogy megmarad a jó ízlés határain belül. Mint írtam a nóták hosszabbak lettek, de sikerült megfelelő tartalommal megtölteni őket, és ami még nagyon jó, hogy a szövegek témájához lettek illesztve a zenei elemek. Ilyen pedálul a Mesolithic törzsi felvezetője, ami a korábbi földtörténeti korokkal foglalkozó nóták folytatása vagy az Organism 46B című trekk ami egy szovjetekkel megesett kamu horror történeten alapszik és fasza oroszos gitárdallamokkal simogatja a hallójáratainkat. A zene minden korábbi Nocturnus lemeznél komplexebb és technikásabb valamint meglepően sok blastbeat tempó is van, ami eddig azért nem volt annyira jellemző. Persze vannak gitárszóló hegyek és egy csomó kéjbordás fikcsizés. Az ugye megvan, hogy a Nocturnus volt az első death metal banda ami állandó billentyűst tudott a tagságában. Szóval senki ne akadjon fent azon, hogy tele vannak a számok szintitémákkal. Szerencsére nem a szimfonikus hangszereket próbálják pótolni inkább az adott nóta hangulatát fokozzák elég változatos hangszíneket alkalmazva. A szövegek az előző lemez vonalát viszik tovább, de teljesen eltűntek a Sátános témák van helyette ókor, őskor, Lovecraft meg mindenféle misztikus fiszfasz. A lemez második fele ismét összefüggő sztori, ahol is Dr. Magus a banda kabalafigurájának a története folytatódik. Mike hangja viszont egyre gyengébb néhány helyen mintha kifogyott volna a szufla és az ötlet, persze ettől még azonnal felismerhető a stílusa. Kéne mellé egy másik hang, mint az After Death időkben (mély hörgés). A hangzás olyan, mint az előző lemezé és sikerült úgy kikeverni mindent, hogy az utolsó cinütés is hallatszik a néhol agyonhangszerelt részeknél is. A borító elég csicsás, de hát náluk mindig az volt legalább ebben is következetesek. Zárásként azt is írhatnám, mint a Paradox esetében de, hogy legyen valami értelme is azt mondom, hogy nemcsak sikerült tartani a szintet, hanem jobb is lett az Unicursal az elődjénél. Már csak egy fasza Európa turné kéne és még egy album 5 év múlva.
Írta: Pester
