1. Tom Searle (Architects)
Sajnos már nincs köztünk, de muszáj őt az első helyre raknom, még ha nem is helyettesíthetném már. Az Architects az egyik kedvenc zenekarom; mind hallgató, mind gitáros szemszögből toplistás nálam az együttes. Tom Searle gitárjátéka nagyban meghatározta azt a stílust, amit szeretek használni és érzelmet is tudok kötni hozzá, szóval a magaménak érzem. Emellett kitérnék a jelenlegi gitárosokra, Josh Middletonra és Adam Christiansonra. Főleg Joshra, mert tudtommal nagyrészt ő írta a gitártémákat az új dalokhoz és bár más, mint amihez hozzászoktam a zenekarral kapcsolatban, de tök jól megtalálta azt a vonalat, ami már nem önismétlés, hanem egy új vágány és a Tom utáni Architects-et jellemezheti. Szóval kettőjük közül valamelyikük helyére szívesen beugranék akár egy koncert erejéig is!
2. Wes Borland (Limp Bizkit)
Természetesen buli szempontjából Wes helyett vagy mellett tolnám a Limp Bizkit-ben! De emellett imádom a gitárjátékát is. Tökéletesen hozza a seggfej riffeket meg a fura zajokat, amik miatt nálam egyértelmű, hogy toplistássá teszi a palit. Tudom, hogy megosztó zenekar meg brigád, de nálam nagyon betalált ez a kőbunkóság és ezt a gátlástalanságot a gitártémák is sugározzák önmagukból. Mellesleg nem olyan egyszerűek a témák, mint amilyennek elsőre tűnnek. Jelenleg is tanulom, hogy lehetne beépíteni a Nest-be, amitől önfeledve örvendeznek a többiek… Ja, nem! XD
3. Joseph Duplantier és Christian Andreu (Gojira)
Elsősorban Joseph írja a témákat, de úgy tudom, hogy Christian is szokott ügyködni a matekon. A Gojira gitárvilága az a halmaz nálam, amely tökéletesen képviseli azt a mélyről jövő misztikus érzetet, amitől libabőrös leszek. Valahogy annyira betalálnak az egyszerűbb vagy bonyolultabb szeletelések közé besunyizott akkordok vagy dallamok, hogy a mai napig tudok ámulni a zenéjükön. Egy Silvera refrén tapping, egy Shooting Star outro lead vagy egy Born For One Thing üveghangos outro break nekem maga a tökély. Van egy hidden track az In The Forest daluk végén, ami a szótáramban szintén felér egy gitárművészettel. Ezt lenyomták az utóbbi években élőben is és az eredetihez képest torzítást is raktak a gitárhangzásra. Eufória… Szóval ja, ez egy spiri-lelki turné lenne, ellenben az előbbi és következő spurisokkal szemben. 😀
4. Chris Linck (Attila)
Az Attila a másik zenekar, akikkel nyomnám turnén és buliznék. Ugyanaz, mint a Limp Bizkit-nél, biztos, hogy nem csalódnék a hangulatban. Chris játéka meg egy baromi jó ötvözete a deathcore-nak, a metalcore-nak és a nem is tudom pontosan, hogy minek nevezzem, de egy rockos faszaságnak, amit letol a gitárján. Megosztók ők is, de több pólusból épül fel a zenéjük. Gitárban hozzák a koszos és undorító deathcore breakeket, metalcore-ból a catchy leadeket és marhajó szólókat raknak bele, amivel kikacsintanak a modern core világából. Én nagyon adom ezt a mozaikot. A szövegeikkel meg nem értem, hogy mi a probléma…
5. Pascal Schillo és Daniel Haniß (Electric Callboy)
Mivel az utóbbi 2 évben sokat hallgattam őket, meg alapból bejön a mostani stilójuk, ezért őket raktam be ötödiknek. Elsősorban temérdek gátlástalanságot és eszméletlen mennyiségű gyógyhatású szer fogyasztását várnám a turnéjuktól. Meg persze diszkódenszet hajnalig. Gitárjátékra itt nem térnék ki, mert itt a brandjük, ami szétvakítja a szemeimet.
Extra: Mark Morton és Willie Adler (Lamb of God), Mikael Åkerfeldt és Fredrik Åkesson (Opeth)
Az Opeth-től rengeteget tanultam, hogy clean vagy akusztikus stílust hogyan is lehet összerakni. Sok dalukat be is gyakoroltam 10-12 éve, amikor kezdtem az egész gitár hercehurcámat. A Lamb of God is alapvetőleg meghatározta a Nest-et. A death metalon alapuló, de grúvos, menő lépegetős, nem szanaszét shreddelős témáik korszakalkotók. Viszont nem biztos, hogy be merném vállalni a turnét, mert b*szott nehezek a témáik és lusta vagyok, másrészt öregek, úgyhogy nem tudom mennyi humorérzékük lehet. Plusz Mikael svéd arisztokrata…
