2024. február 23. a dátum, amikor a – március 8-án a Barba Negrába látogató – svéd pop-metal Amaranthe kiadta hetedik nagylemezét, a The Catalyst-et. Ez az első album, amin Mikael Sehlin screamjeit hallhatjuk – az ő csatlakozását tavaly júniusban jelentette be a zenekar, miután elődje, Henrik Englund Wilhelmson 2022-ben úgy döntött, nem folytatja tovább a bandával. Mikael hörgése lágyabbnak, puhábbnak tűnik, mint Henrik-é vagy mint Andreas Solveström-é, aki az Amaranthe első growling-vokalistája volt. A szövegei is kicsit kevésbé érthetőek, de ez valószínűleg megszokás kérdése: tulajdonképpen nem ront az összképen.

 

A fő zeneszerző és gitáros Olof Mörck elmondása szerint az album elsődleges célja, mint ahogy a zenekar alapkoncepciója is, a szórakoztatás, hogy a hallgatóságra felemelően hasson, energizáljon. A dalok központi témája a változás, és a változások katalizátorai, amiről az album címe és a címadó első track is árulkodik. A szövegek az Amaranthe-tól megszokott módon nagyon igényesek, intelligensek, foglalkoznak társadalomkritikával, mentális egészséggel, és persze egy szerelmes balladának is jutott hely a lemezen.

 

Első pár hallgatásra a benyomásom az, hogy az album zeneileg hozza az elvárhatót, ugyanakkor nem mondanám, hogy erősebb bármelyik eddigi Amaranthe-albumnál. Néhány szám kiemelkedik a többi közül, és van egy-kettő, ami nekem inkább töltelékszámba megy. A hangszerelés ugyanannyira hatásvadász, mint ami a zenekar többi anyagára is jellemző, és Elize Ryd hangja továbbra is gyönyörű, az éneklése számomra hibátlan.

 

A címadó dal, a The Catalyst az album egyik legerősebb számára sikeredett. Kemény, izgalmas intróval indul, amit később sajnos megtör a verze popossága, de hát ugye az Amaranthe-ról van szó. A refrén viszont kárpótol mindenért: máris felkerült a kedvenc Amaranthe-refréfjeim közé. A hangnemváltás ugyan elsőre szokatlan és hirtelen történik, de ez megbocsájtható.

 

Az Insatiable már kijött korábban single-ként, és szintén megkapó refrénnel rendelkezik: tipikus táncolós-ugrálós, energikus, „sing-along” Amaranthe-dal. A harmadik track a már ugyancsak ismert Damnation Flame. Ezt egy különlegesebb dalnak mondhatjuk, mivel a zenekar a szám és a klip erejéig vámpíros stílust öltött magára, valamint a szimfonikus hangszerelés is nagyobb szerepet kap benne, mint amivel a banda általában operál. Fülbemászó, izgalmas refréndallam, halloweenes hangulat jellemzi.

 

A Liberated az egyik szám, amire gondolok, amikor azt mondom, került a tracklistbe pár töltelék is. Nem mondom, hogy rossz dal, egyáltalán nem, csak nem olyan megkapó, mint slágeresebb társai – bár épp úgy veszem észre, hogy kezdem jóra hallgatni. A refrén egész jó lett, aranyos, főleg a szöveggel együtt (már ha el tudunk tekinteni az első refrénversszak prozódiai hibáitól). Szép gitárszóló érkezik a második refrén után, csak az arpeggio lett megint túlzásba víve, de hát megint csak: Amaranthe. Nem ismerik „a kevesebb több” fogalmát, de ők ettől azok, akik. És tessék, az első „töltelékszámról” írtam eddig a leghosszabb bekezdést.

 

 

 

 

A következő dal, a Re-Vision (5. single), a hozzá tartozó klippel egy sci-fi világot fest le, melyben a robotok fellázadnak az emberiség ellen. A videó szokásosan dramatikus, teátrális, de egész izgalmasan filmszerű, talán még humoros is. Az intro itt is nagyot szól, majd ennek az erejét is megtöri a verze, akárcsak a The Catalyst esetében, aztán a slágeres, fülbemászó refrén sikeresen kinyitja a dalt.

 

A hatodik, Interference című szám szövege a szívemből szól, viszont zeneileg nem produkál semmi különöset. Annak az esetét prezentálja, amikor vársz a refrénre, majd egyszer csak jön a következő verze… és rájössz, hogy az előző rész volt a refrén, csak elfelejtett akként viselkedni.

 

A Stay a Little While a lemez egyetlen balladája. A számomra teljesen váratlan és kissé indokolatlan chimes- és egyéb klasszikus-hangszeres betétek nagyon Disney-dallá teszik. Elsőre nem fogott meg, második hallgatásra már jobban bele tudtam helyezkedni. A gitárszóló itt már tényleg nagyon szép, és különösebb tekerést nélkülöző. Utána az Ecstasy következik, ami egy standard bulis, ugrándozós dal, slágeres, pörgős refrénnel.

 

Az album egyik legkülönlegesebb dala a Breaking the Waves. Ezen a számon nagyon megmutatkozik, hogy a lemezírás során Olof új zenei területekre akart merészkedni. Az énekdallamokat illetően nagyon érdekes skálákkal találkozunk a mű összes részében, az akkordmenetek gyönyörűek. A szimfonikus hangszerelés itt is szerepet kap, mégpedig annyira váratlanul, hogy elsőre szinte sokkolt, mégpedig negatív értelemben. Ha mindenképp szeretnénk a hirtelen dinamikai és hangszerelés-változásokra indokot kreálni, akkor bele lehet magyarázni, hogy (a cím után szabadon) ez egyfajta zenei „hullámtörés”, mely először a c-részben kerül elő, majd az outroban is visszaköszön. Amennyire szemellenzősen fogadtam elsőre ezt a dalt, többszöri hallgatás után most azt kell mondanom, hogy teljesen beleszerettem. Egy kis részlet: érdemes fülelni a gitárszóló legelején, hogy Elize mit énekel… nincs előtérben, de énektechnikai szempontból hidegrázós. Tulajdonképpen az egész dal hidegrázós. Csak el kell vonatkoztatni mindenféle zenei elvárástól/várakozástól, ami egyébként egyik művészeti ág esetében sem haszontalan.

 

A következő, kettes számú single-ként megjelent dalról már nem nyilatkozom ennyire lelkesen: az Outer Dimensions az egyetlen szám a lemezen, aminek a refrénje az őrületbe tud kergetni. Tartalmaz a dal jó elemeket, valamint egy kis kakukktojást is: a refrén utolsó két sorának a dallama egy az egyben ugyanaz, mint az S.O.S. című ABBA-szám refrénjéé… Véletlen lenne, vagy tisztelgés a honfitárs zenekar előtt, vagy…?

 

Az utolsó előtti szám a Resistance. Pörgős és tömör, forradalomra invitáló, cselekvésre ösztönző, energikus dal, a refrén végén jópofa gitártémával. A lemez záródala pedig a Find Life (ez 1. single-ként jött ki még 2022-ben). Számomra kissé vontatott a dal, főleg a tördelt refrén, majd következik egy kiállás gitárszólóval, ami nekem teljesen leesik a képről – a kiállás végeztével aztán ez helyreáll. Végül is zárásnak nem egy rossz dal, de nem ad katartikus befejezésélményt, inkább egy laza levezetést.

 

A bónusz-CD-n megtalálható egy Roxette-feldolgozás is, ezt azonban online nem találtam meg sehol. A The Catalyst tracklistje a következő:

 

1. The Catalyst
2. Insatiable
3. Damnation Flame
4. Liberated
5. Re-Vision
6. Interference
7. Stay a Little While
8. Ecstasy
9. Breaking the Waves
10. Outer Dimensions
11. Resistance
12. Find Life

Bónusz-CD:
13. Fading Like a Flower (Cover version)
14. Insatiable (Acoustic Version)
15. Damnation Flame (Orchestral Version)
16. Breaking the Waves (Acoustic Version)

 

Ne feledjétek, hogy az Amaranthe március 8-án a Dragonforce és az Infected Rain zenekarok társaságában robbantja fel a Barba Negrát:

 

 

Írta: Kovács Barbi