Egészz különleges élmény olyan bandát hallani, aki úgy folyamodik saját kedvenceihez inspirációért, hogy emiatt nem lesz az egész anyag egy cseppet sem áthallásos. A magyar Esperfall pedig képes volt saját stílusát úgy kialakítani, hogy az egyedi és felismerhető legyen, és eközben a régi kedves „ismerősök” is visszaköszönjenek.

A csapat első stúdióalbumát, az Act I – Origins in Darkness-t persze nemcsak emiatt lehet méltatni. A teljes tagság tapasztalt, profi hozzáállású és céltudatos, nem gyerekek, nem is ma kezdték, tudják, hogy kell egy zenekari életutat megálmodni és annak a megvalósításába belevágni. Az album, és egyes dalok címei alapján is egyértelművé válik, hogy itt bizony egy konceptanyagról, sőt, minden bizonnyal egy több albumon átívelő koncepcióról van szó.

Az első kislemez és a stúdióalbum megjelenése között 4 év telt el (a régi dalokhoz visszanyúlós The Leaf Legacy ilyen szempontból most hanyagolható), és a dalok hallgatásakor bizony nem kell vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy sejthessük, a csapat valószínűleg ennek az időnek egy meglehetősen jelentős részét a tételek tökéletesre csiszolásával töltötte, hogy minden egyes hang ne csak a helyén legyen, hanem a kötelező hozásán kívül valami többletet hozzá is adjon a dalok vázához.

Az album dalai ugyanis eszméletlen kidolgozottak. Nem hallok kezdőbandás gyerekbetegségeket (nyilván, mert nem kezdő bandáról van szó) – nincs olyan, hogy a banda kitalál egy jó refrént, és csak összeszenved mellé valami verzét, a gitáros meg csak azért rak bele egy szólót, mert a zenekarvezető kiadta neki a szólóírást házi feladatként. Nem, itt tényleg mindenki a lehető legmélyebbre nyúlt a kreatív energiák felszínre hozásáért (így Sima Nóra is, aki bizony a saját lelkében turkált ahhoz, hogy szinte már megrázóan őszinte szövegekkel lássa el a dalokat – aki legalább egyszer szorongott már életében, fog találni olyan sort, ami rezonál vele).

Ha már ennyire belengettem, hogy találunk nem egy zenei visszatekintést, kiköszönést, nosztalgiázást, inspirációszerzést, szemétség lenne nem megemlíteni, hogy mit is várhat a hallgató. Ha kéne egy „for fans of:” listát írnom az Esperfallhoz, egyértelműen ott állna a Nightwish (elsősorban az instrumentális részek billentyűs díszítése, a dallammenetek), a Children of Bodom (egy-egy dal dinamikus húzása, ritmusa, na meg a gitárok, duh!), néha akár az Epica (de lehet, hogy csak Nóri hangja miatt), meg szerintem mostanság az Aephanemer is (a Black Flag refrénjének pont úgy van egy folkos íze, mint az Aephanemer dalok egy jó részének – anélkül érzed benne a népzenét, hogy a zene akár 0,1%-ban is folk metal legyen).

Az album emellett sokkal keményebb is, mint amire vártam. A már említett Black Flag egy része már konkrétan az Amon Amarth riffekre emlékeztet, a személyes kedvencem, a Cortex Breakdown középrésze meg arról tanúskodik, hogy a zenekar zeneszerző magja gyakorlatilag megtanulta, melyek a legjobb elemek a melodic death metal világában, azokat Esperfallosította, egybegyúrta, és belerakta a saját zenei univerzumába. A dal második fele teljesen más zenei világba megy el, mint ahonnan elindult, de mégis egyértelműen összefüggő egészet alkotnak; és ez a fajta bekeményülés egy nagyon jó hallgatói élményt nyújt. Mivel én anno pont a ilyen „nénimetal” bandákkal indítottam a metalzene-rajongásom, később a folkon át pedig a melodeathnél lyukadtam ki; hát, nem tagadom, rengeteg mindent érzek az album hallgatása közben.

Bízom egyébként benne, hogy az Esperfallt senki sem fogja egyszerű nénimetalként elkönyvelni (csak azért, mert ránézésre mondjuk azt hihetnénk) – mondjuk amikor meghalljátok Nórit hörögni, ez szerintem nagyon hamar lebomlik… De ez a banda annál sokkal több, sokkal inkább rifforientált; csak ott vannak belassulós, „áriázós” részek, ahol azt a dal tényleg megköveteli, sokkal több ezeknél a vágtatós gitár-basszusgitár-dob trió, és az északias, talán elsősorban finnes zenevilág (itt kell megemlíteni funfact-ként, hogy a billentyűs-zeneszerző Zathureczky Zsombort finn szakról ismerem?).

Remélem, ezzel nem vesztettem el a hitelességemet, mert továbbra is csak dicsérni vagyok hajlandó a lemezt. Az Esperfall egész egyszerűen metal – no ne az ősbunkó verziójú metalt várjátok, hanem a komplex, komoly, de egyszerre szép verzióját a fémzenének – egy olyan összeválogatott dalcsokrot, amelyben minden egyes tag anélkül villanthatja meg zenei tudását, hogy azzal hivalkodóvá válna – egész egyszerűen egymást kiegészítő, kimondottan minőségi és hiteles nótákká összeálló, világos inspirációjú dallamok, szólamok, és ritmusok. Nem rejtem véka alá, nagyon szurkolok ennek a zenekarnak, és bátran ajánlom őket mindenkinek!

Írta: Vica

A teljes album meghallgatható itt: