ELŐADÓ: BlackBraid
ALBUM: BlackBraid I
MEGJELENÉS: 2022
STÍLUS: black metal
HONLAP: www.blackbraid.us
ÉRTÉKELÉS: 9/10
Bár a black metal gyökerei Európában keresendők, az USA-nak is van színtere helyi bandákkal. Viszont idén olyan meglepetés ajándék született a tengerentúlon, amelyre még tippünk se lett volna: egy őslakos, Jon Krieger „Sgah’gahsowáh” olyan black metal debütalbumot állított össze, melyet a Rolling Stone magazin beválasztott az idei év 15 legfontosabb metal albuma közé. Indián szellemtánc, véres mezítlábakon.
Azzal kezdem, hogy több különböző név-írásmódot is láttam már ennek az egyfősnek mondható zenekarnak az esetében: Black Braid, Blackbraid, BlackBraid – mindegyik ezt a csapatot jelzi. A zenei agy neve Jon Krieger, a New York állambeli Adirondack hegység területén levő birtokán lakik és a dobok kivételével mindent ő játszott fel az albumra. A dobos neve Neil Schneider, az illető az album zenei felvételét, master-t és keverést is végezte. Jon Krieger művészneve „Sgah’gahsowáh” („Szgah-gah-szováh”), a tevékenysége alapvetően stúdióprojekt, de néhány élő koncertet is vállalt, alkalmi zenésztársakkal kiegészülve.
Említettem a Rolling Stone 15-ös listáját. Ha rákerestek, néhány prominens nevet is láttok: Megadeth, Ozzy Osbourne, Slipknot, Lamb of God, Ghost… Szóval erős mezőnybe került a BlackBraid első albuma. Hajlok a feltételezésre, hogy a származás érdekessége is szerepet játszott a bekerülésben, de ez legyen a legkisebb probléma. Az album jó és erős.
A black metal műfaj erős skandináv talapzata miatt adott a vonzódás a dalszövegeknél, hogy az észak-európai mondavilág legyen idecitálva, de a BlackBraid – nagyon helyesen – inkább az észak-amerikai őslakosok kulturális hátterére és a természetképek széles ihletfolyamára engedi a kenuját. Specifikusnak nem mondanám, mivel a dalszövegekben nincs említve konkrét törzsnév, se egyéb olyan személynév, vagy bármi hasonló fogódzó, melyre már rá lehetne mondani, hogy ez mohikán utalás, ez viszont irokéz stb.
6 dalt kapunk összesen 36:14 hosszúságban, a dalok közül kettő instrumentális. Emberünk, mint említettem, a hegyekben lakik, erdős vidéken, a dalai is ennek megfelelően szellősek, ráérősek. Nem érdemes sztorit keresni bennük, inkább lebegős elmélkedések; hol gyors zúzdákban, hol lassú keringésekben. Az első dalnak (The River of Time Flows Through Me) szövegvideója is van.
A második dalban (As the Creek Flows Softly By) nincs szöveg, ez egy melankolikus tétel, főleg akusztikus gitárra és furulyára építve. Sgah’gahsowáh játszik a furulyán is. Jó érzés hallgatni, távoli vidékek ábrándképeit hozza elénk. Az album legjobb dala viszont (szerintem) a videoklipes Sacandaga, melynek névadója az Adirondack hegység környékén levő folyó. Álomszépen fényképezett videó következik, a klasszikus black metal videók számos elemével: havas erdő, a fák ágai között átszűrődő fénypászmák, marconán kifestett arccal vonuló zenész, tábortűz stb. A snittek a sasról, farkasról, szarvasról valami lenyűgözőek!
Egyszerre harcias és tragikus dal a Barefoot Ghost Dance on Blood Soaked Soil; a szövege elszomorító, de a ritmusai, dallamai lelkesítőek. Tényleg jól lehet rá táncolni, bár lehetőleg nem angol keringőt. Arra viszont jó, ami: révületbe, felszabadult hangulatba eshetünk vele. Csatákról, kínról, szenvedésről mesél, konkrétumok nélkül.
A Warm Wind Whispering Softly Through Hemlock At Dusk az album másik énekmentes dala. Az eddigi dalszövegeket olvasgatva már észrevehettük, hogy Sgah’gahsowah szeret költeményszerű szövegeket írni – itt elég volt a címet megadnia. A kifinomult, fennkölt atmoszférát így is megteremtette, a többiről az akusztikus gitár és a furulya gondoskodnak, majd némi torzított gitár jön a képbe. Éneket is kapunk, csak éppen ez madárdal.
Az albumzáró Prying Open The Jaws of Eternity egy kereken 10 perc hosszúságú, monstre alkotás. A basszusgitárt nagyon jó kihallanom a hangképből. Sgah’gahsowah tuti rengeteg jó black metal albumot meghallgatott nemcsak rockerként, de zenészfüllel is és sikeresen leste el belőle a jó riffek készítésének mesterségét. Az eddigi és mostani igényes dallamok hallatán a Dissection, Satyricon, Emperor iskoláit érzem jelentősnek és ez a figyelem jót tesz a Prying…-nak is. Nem akar egyszerűen „túl lenni” a kötelezőn, megcsinálva egy beköszönő első albumot, hanem nagy fába vágta a fejszét/tomahawk-ot (hogy stílszerű legyek). Zenéből és dalszövegből is sokat írt és jól szőtte össze, emészthető egésszé alkotva.
A Blackbraid debütáló lemezét már elő tudjátok rendelni a Metal.hu webshopjában:
[products tag=”blackbraid” columns=”3″ limit=”12″ orderby=”date”]
A BlackBraid sommázatát számomra kissé beárnyékolja, hogy konkrét nevek, helyek, események, egyéb adatok nem hangzottak el a dalokban. Amikor először kaptam fel a fejemet erre a kifejezésre, hogy „native american black metal”, nagy várakozással lestem, mert reméltem, hogy pontos néprajzi, történelmi elemek is említve lesznek a dalszövegekben. Sőt, némelyik dalnak erős értéket adott volna, ha valamelyik bennszülött nyelven íródik. Maga az album zeneileg klassz, jelentős mennyiségű tapasztalat és gyakorlás ötvöződik benne, de bennem hiányérzetet hagy az, hogy maga a nagybetűs „amerikai bennszülött kultúra” nem ütközik ki belőle eléggé erősen. Hivatkozásként szerepel és nem tartalomként. Ezt az albumot elkészíthette volna egy nem-bennszülött amerikai black metal zenész is. Nagyot dobott volna rajta pár mohawk és/vagy delavár kifejezés, hiszen ezek az említett törzsek eleve New York államban is honosak.
Na de egy album értékét illik a valós teljesítmény alapján értékelni és nem az alapján, hogy a hallgatónak milyen szubjektív, extra tartalmi elvárásai/reménykedései vannak. Ha valaki kifejezetten erős tartalmi/megjelenési extrát vár a törzsi, nem-európai kultúra és a metal ötvözésével, annak az új-zélandi Alien Weaponry vagy a mexikói Cemican pozitív kultúrsokkot fog okozni. A BlackBraid első albuma pedig egy erős első black metal album, amelyet remélhetően egy hasonlóan jó album fog követni, Sgah’gahsowah egyik interjújában hangoztatott terve szerint már 2023-ban.
Írta: Angyal Gyula
