Az elmúlt két évtizedben ugrásszerűen nőtt a nem várt helyekről felbukkanó igényes metal produkciók száma, ami részben természetes folyamatnak tudható be. Ugyanis egy zenei színtérről sem mondható el az állandóság, ezek egy adott stílus újszerűségének és felívelésének köszönhetően megalakulnak, és idővel utánpótlás hiányában, illetve az adott stílus kimerülésével háttérbe szorulnak, vagy megszűnnek. Az amerikai illetve brit eredetű stoner rock esetében sincs ez másképp.

 

Ahogy napjainkban csak a régi klasszikusok és az általuk inspirált, egyre inkább fogyatkozó tendenciát mutató fiatal helyi bandák maradtak porondon a műfaj születési helyén, a hangsúly máshová terelődött, és leginkább más európai országokban jelentkeztek szórványosan az újabb figyelemreméltó stoner bandák. Vagy éppenséggel rendhagyó módon Szingapúrban, mint a Dozethrone esetében.

 

Annak ellenére, hogy rendkívül igényes produkcióról van szó, a banda eredetén kívül szigorúan instrumentális zenéje miatt is jobban háttérbe szorult, így albumaik kizárólag digitális formában jelentek meg. Ez azonban látszólag kicsit sem szegte kedvüket, ugyanis csupán 2019-ben debütált, még viszonylag fiatal zenekarként a Death in Ecstasy a 12. teljes albumukként jelent meg. Ez a rendkívüli produktivitás leginkább japánokra jellemző, feltehetően a Dozethrone onnan is merített inspirációt. Felületesen szemlélve rájuk lehetne sütni a stoner bandákra jellemző bélyeget, mivel nem éppen a legösszetettebb stílusban utaznak a zene ismétlődő groove-os jellege miatt, és leginkább „hozott anyagból” dolgoznak a rendszeresen visszatérő ’70-es évekbeli örökzöld referenciák által, ami az ő zenéjüket is automatikusan örökzöldesíti. Azonban a már említett, feltehetően japánoktól átvett, legapróbb részletekre is nagy hangsúlyt fektető kielemzés és produktivitás ezt sikeresen kiküszöböli. Természetesen a klasszikusok nemcsak hangulatban de témákban is rendszeresen visszatérnek (első körben talán a Black Sabbath és az Electric Wizard a leginkább kiemelendők), azonban sok hasonló vonalon aktív bandával ellentétben nem esnek abba a hibába, hogy a túl egyértelmű koppintásba fulladás miatt a referenciának használt banda legelvetemültebb rajongóit leszámítva a megcélzott közönség számára rövid távon értelmetlenné váljon a produkció hallgatása (pl mint egy Spirit Caravan esetén). Ezt kiküszöbölni, amellett, hogy ne adott nagy nevű zenekarok témáinak random ismétlődése köszönjön vissza albumonként, csupán a műfaj mestereinek mehet könnyen, és a Dozethrone albumról albumra sikeresen bebizonyítja, mennyire méltó erre a státuszra.

 

A közismert hard rock és stoner klasszikusok kreatív összegyúrása mellett sludge illetve doom metal jellemzők is kiemelt szerepet kapnak, amik egymással rokon irányzatok lévén könnyen kombinálhatóak és több teret hagynak a kreativitásnak, mint az elsőre tűnik. Az alaphangulat a melankólia és a súlyos hangzás között ingadozik többnyire, ami hol lazább, hol drámaibb hatást kelt, de összességében a vaskosabb megszólalást helyezi előtérbe a pszichedelikus kibontakozás helyett. A csupán címadásokban felvázolt koncepció is elborultabb irányt ad meg, ezt pedig csupán a zenei megközelítés is remekül kifejezi. Kivétel nélkül minden Dozethrone album csupán 3 dalt tartalmaz, de így is 40 perc körüli terjedelműek, mivel mindegyik egy-egy fogósabb téma hosszabb kiterjesztése és továbbépítése. Szinte rendkívüli, ahogy a számok minden alkalommal a monotonitásba fulladást sikeresen elkerülve, és jobbnál jobb riffeket felsorakoztatva teljesednek ki. Ez tipikusan az a fajta technikázást nélkülöző komplexitás, ami a legegyszerűbb eszközökkel képes többet átadni, mint a legalaposabban kimatekozott, mindent felhalmozó progresszió. A műfaj kedvelői számára a terjedelmes Dozethrone diszkográfia könnyen válhat szinte kimeríthetetlen potenciális csemegévé.