2024 eddig meglehetősen erős black metal lemez felhozatallal rendelkezik az elmúlt néhány évhez képest – és még csak a félidőnél járunk. Ezen hullám részeként a norvég Terratur Posessions május 31-én egy napon 3 kiadványt is megjelentetett, melyek közül a legnagyobb érdeklődésre egyértelműen a Whoredom Rife új, kétségkívül gyönyörű layoutot kapó lemeze, a Den Vrede Makt tartott számot. Na, én nem erről fogok írni, lévén – dacára a trondheimi zenekart övező népszerűségnek – számomra zeneileg továbbra is a „nem rossz” kategóriába tartozik az életmű egésze, beleértve az új korongot is. És hát miért is hallgatnék „nem rossz” anyagokat, ha már csak az aznap ugyanannál a kiadónál megjelenő két másik (Krabol – Never és PARFAXITAS – Weaver of the Black Moon) is több emlékezetes mozzanatot tartalmaz? Tovább menve: miért is hallgatnám azt a lemezt, ha a vele egy napon megjelenő Parfaxitas debüt LP-nek közben esélye van arra, hogy az év külföldi albuma lesz nálam?
Na de mi is ez a Parfraxitas? Néhány hónapja még nem is tudtam a létezésükről – nem csoda, ugyanis korábban még csak egy demót se adtak ki. Ennek ellenére már a lemez első néhány perce alapján egyértelmű, hogy nem ez a tagok első zenekara: tökéletesen felépített kezdés egy rövid, íves építkezéssel; majd egy olyan riffel, ami elsőre felmarja az ember elméjét és ott is marad vele. Utóbbiért az itt Nero néven, de máshol néha Azlum-ként alkotó Gabe Jorgenson a felelős, aki a Merihem, az Oculus vagy a Manetheren kötelékéből lehet ismerős – már akinek; velem speciel korábban nem jöttek szembe ezek a zenekarok. A Parfaxitas hatására azért rögtön motivált lettem a belehallgatásra, de aktuális (még felületes) véleményem alapján ez az a zenekara, ahol minden összeállt. A basszeros YhA-vel már a Merihem-ben is együtt játszottak (a Suffering Hour az ő portfóliójából ismertebb), de az izlandi színtérről ismert B.E. (Sinmara, Almyrkvi, stb.) dobjátéka és a fent említett Whoredom Rife énekes K.R. vokálja (két számban a Misotheist vokalista Brage Krĺbřl hangjával kiegészítve) eljuttatta a zenéjét egy következő szintre – na meg némi személyes motiváció és interperszonális élmény. Utóbbi kettőt egy interjúban fogalmazta meg a gitáros: szeretett volna egy olyan projektet, ami még jobban megragadja azt, ahogy ő a black metalt látja; majd egy bizonyos személy iránt érzett gyűlölete olyan szintre jutott, hogy hét nap alatt megírta az anyagot: egyszerűen csak feltört belőle a zene. A többiek már alapvetően kész szövegeket, kész témákat kaptak, de mégis belevihették az egyéniségüket, hogy az ő black metal percepciójukkal is kiegészülhessen a lemez, ami így több lett egy egyszemélyes kinyilatkoztatásnál.
A black metal sokaknak sok mindent jelenthet, de a Weaver of the Black Moon alapján a zenészek és az én megélésem nagyban közös. A Breath of The Thoughtless Light című nyitó tételben minden benne van, ami ez az album: zaklatott, skandináv gitárjáték, őrült dob, ízes basszus és fröcsögő ének. Ha ez a te zenéd, a te black metalod is, akkor azonnal be fog szívni az örvénylően sötét világába. A kozmikus káosz szólal meg itt: hol vad turbulenciák, hol pulzáló kiállások formájában, hogy aztán a kígyó a farkába harapjon. Az első bekezdésben nem épp elájulva méltattam a Whoredom Rife új lemezét, de a Parfaxitas viszonylatában mindenképp pozitívan kell kihangsúlyozni K. R. fröcsögő, a negatív érzelmek széles skáláját megszólaltató és kétségkívül hiteles hörgését, ami tökéletes harmóniában festi tovább a hangszerek keltette vihar színeit.
A basszusgitár játék talán az egész lemezen a következő, Golachab: the Avenging Sword című tételben a legmarkánsabb – meglepő módon néhol olyan értelemben is, hogy tényleg a „játékos” jelző jut eszembe róla. A lassabb részeken a dobos is nagyon finoman üt – a gitártól meg már megszoktuk, hogy jó. Ez a szám nem tartozik a direktebb tételek közé, de ennek ellenére megvan a maga íze. A Ravens of Dispersion egy összességében közép / lassabb tempó fókuszú, meditatívabb tétel, de persze nem a popkulturális értelemben – az elme sötétebb tónusú spirituális utazásaihoz nyújt aláfestést. Néhol begyorsul, az utolsó harmadában pedig kígyóként tekergő ritmusra vált – érdemes hagyni, hogy rezonáljon rá a hallgató.
A Weaver Of the Black Moon stílusában és minőségében is egyenes folytatása az első számnak – egy újabb kiugró elem a lemezről. Nem véletlenül lett ez a címadó – esszenciális leképzése a Parfaxitas elképzelésének. Nem csinál semmit másképp, mint az előző két tétel, „mindössze” csak új szintre emeli azt.
A Thou Shalt Worship No Order is tartja ezt a minőséget; különösen a második felében kiemelkedően emlékezetes gitártémákkal színesíti a lemez repertoárját és hangulati spektrumát. A záró Sea of Blood / Fields of Nightmares váratlanul balladisztikusan indul – mintha csak egy apró csónakon himbálóznánk egy éjsötét barlangban, a vér karmazsinvörös tengerén. 3 perc adatik meg nekünk ebből a bizarr nyugalomból, mielőtt vad lények változatos raja támadna ránk ebben az alternatív világban. Az álmok mezeje változatos, szürreális élményekkel ajándékoz meg minket ebben a csaknem 13 perces záró opuszban, ami felteszi az i-re a pontot – olyan élményekkel, melyeket újra és újra át akarunk élni, még akkor is, ha tudjuk: nem a racionális világhoz tartoznak. Vagy talán épp ezért?
Na de mit is tud ez a Parfaxitas? Ízig-vérig norvég-izlandi black metalt hallunk, amiben „matematikailag” nincs kiugró eredetiség, de közben valahogy mégis egyéni az, ami létrejön. Tudja azt, amit manapság kevés lemez: az első pillanatban beszívja az embert, és már az első hallgatás után emlékezetes riffekkel láncolja magához, kikövetelve az újabb lejátszást. A lemezen nagyon érződik, hogy egy etapban, de főleg egy lelkiállapotban született meg a rétegek nagyja – hangulatát, attitűdjét tekintve nagyon homogén. Mint ilyen, az albumot mindig egyben hallgatom, és működik is, mint egység. Ugyan ha elkezdem „kielemezni” a számokat, akkor, ahogy fentebb is írtam, találok „kiemelkedőbbet” és „kevésbé kiemelkedőt”, de a black metal elsősorban nem az elemzésről szól, hanem a zene keltette hatásról és atmoszféráról, ezen a területen pedig a Parfaxitas-nak igazán nincs miért szégyenkeznie, sőt. Ha nehezen is lehet verbalizálni, hogy mitől üt ekkorát: nagyot üt. Indítsuk el, ne gondolkozzunk – csak hagyjuk, hogy megtegye. Hátha másnak is hasonló a „saját black metal percepciója”.
Írta: sothis
