NILE – The Underworld Awaits Us All, LP
Napalm Records, 2024
Öt hosszú év telt el a Nile utolsó lemeze óta, de 2024 forró nyara elhozta a 10. egyiptomi csapásként értelmezhető brutaldeath művet. Az előző lemez óta eltelt időszak tényleg csapások sorozata volt világunkban, azokhoz mérten ez a lemez csak egy kellemetes kikapcsolódás a death metal rajongóknak és talán kiváltja a tizedik csapást, az elsőszülöttek halálát.
Legszívesebben kielemezném a Nile életútját és egyenként végig venném, hogy melyik lemezük hogyan hatott rám, de akkor ez a cikk 8 görgetésnyi lenne, azt meg senki nem olvassa végig. Mindenesetre rövidre fogva azért kiérek a múltra, mert ez egy szubjektív kritika lesz és, hogy legyen értelme a leírtaknak. Az első négy Nile albumért feltétel nélkül rajongtam és szétizgultam magam a megjelenésük előtt. Az Ithyphallic-nál már nem bizseregtem annyira és az utolsó igazán jó Nile lemez a Those whom the Gods Detest volt számomra. Az At The Gate of Sethu hiába volt újító, ha az irány rossz volt az Unearthed pedig túl sztenderd volt semmi izgalmat nem tartogatott habár minőségi munka volt az is. A Vile Nilotic Rites viszont ismét tartalmazott olyan elemeket, amik visszahozták a Nile hallgatási kedvemet. Minden lemezükhöz csatlakozó turnén láttam őket és nyilván minden lemezük megvan valamilyen fizikai hanghordozón.
Az utóbbi időben a jó egyiptológusaink elmentek a technikázás irányába és egyre jobban kezd kikopni a speciális Nile hangulat. Az azonban elvitathatatlan, hogy azonnal felismerhető a Nile zenéje akármilyen hangzású vagy tempójú dallal jönnek elő, de pont ez a kiszámíthatóság az, ami nekem nem adja, mint például az Iron Maiden-nél, amihez előszeretettel hasonlítgatják a Nile-t mostanában: markáns a stílus, de nehezen hoznak már újat, még ha az erre való törekvés éreztető is. Nehogy azzal vádoljatok, hogy én minden esetben azt várom, hogy valami hihetetlen progresszióval álljon elő az adott banda, de a Nile-ban mindig is bíztam, hogy előre viszik a műfajt nem csak tocsognak a saját pocsétájukban, ahogy az az előző lemezeknél már érezhető volt – meg ahogy mondjuk a Cannibal Corpse csinálja mostanában sajnos. Ez az AI gyanús borítóba csomagolt lemez se indított jól nálam, az előzetesen kiadott nóta nem igazán fogott meg – pont ezért utálok előre belehallgatni egy lemezbe, mert egyben kell végigrágni, hogy teljes képet kapjunk. Végül mázlim volt, mert a Napalm Records kelet európai terjesztési és árképzési anomáliái ellenére belefutottam a vinilbe teljesen vállalható áron a megjelenés hetében és menten le is csaptam rá, így legalább borítóval a kezemben szép kényelmesen tudtam végighallgatni a lemezt.
Aki csak letöltöget vagy streamel az nem kapja a teljes élményt, mert a Nile lemezekhez számonként Karl Sanders zenekarvezető mindig ír magyarázatokat a szövegekről vagy akár a dalszerzés mikéntjéről. Ez nagyon sokat hozzátesz a hallgatás élményéhez és helyre is tesz egy-két dolgot az adott nótával kapcsolatban. Magyarán egy Nile lemezben érdemes elmélyedni, mert több van benne, mint egy átlagos hulladaráló brutaldeath bandában. Ennél a lemeznél az elmélyedő hallgatás se hozta ki azt a pluszt, amit vártam. Sajnos megszaporodtak a visszatérő megoldások, főleg a gitártémák képében, és nem sikerült hozzátenni annyi hangulatot fokozó elemet – autentikus hangszerek, ambient átvezető részek, stb. – a témákhoz, hogy ismét elvarázsoljon egy Nile lemez. A metal hangszerelésű death részekhez régebben több olyan elemet biggyesztettek, amelyek az adott nóta témáját kiemelték ezek száma eléggé lecsökkent gondolom Sanders átmentette őket a szólólemezire. Én tökre szeretem ezeket, mert a 68. ugyanolyan death metal tétel már nem nyűgöz le. A lemez első fele irgalmatlan tempót diktál, az ember alig várja, hogy legyen valami lassabb téma is. Olyan, mintha kapuzárási pánik kapta volna el a 60 éves zenekarvezetőt és meg akarja mutatni, hogy még mindig képes 250-el matatni a gitárnyakon 6,66 percig egyhuzamban. Sajnálatomra ezek a gyors témák azon kívül, hogy tényleg minőségiek bármelyik számban ki lehet cserélni őket egy másikra. Magyarul nem igazán van karaktere a gyorsabb tételeknek. Lassabb nóták a lemez vége felé akadnak, akkor merülünk el a katakombák mélyére, ami amúgy tök jó, de mostanában ezekből valahogy hiányzik a horror és a fojtogató szorongás érzése, ami a korábbi lassabb számaikat jellemezte. A gitárszólók indokoltan túltengése egyes helyeken is már régi problémám, ezen a lemezen is akadnak ilyen gitármaszturbációk bőven. Rögtön a nyitónótában tök funkciótlanul szétszólózzák a nóta közepét. Semmi bajom a szólókkal, de inkább technikai bemutatónak tűnnek, mint szerves számrészletnek. A 66. bajom az énekhangok nem túl hatásos alkalmazása. Régebben sokkal brutálisabb és betegebb valamint jobban eltalált hörgések voltak a Nílus lemezeken ezen a téren van némi visszalépés a rengeteg vendég ellenére – még női vernyákolás is akad. Amúgy ezek nem igazán nagy problémák, csak számomra elvesznek a lemez élvezeti értékéből. Valószínűleg én rosszabbul öregedtem, mint ők.
Na, de nézzük, hogy mitől is jó ez a lemez, mert igazából simán kiemelkedik a mezőnyből mint mindig, hiszen Nile logó alatt még nem jött ki „Cold lake” lemez. Nekem nagyon bejön, hogy változatosak a számhosszok, nem álltak be erre a 3 és fél perces hosszra hanem bátran kísérleteznek az alig két perces abálástól a 8 perces lassabb darálásokig minden van. A hangszeres játék, mint mindig, kiemelkedően magas és nyilván a hangzás is szuper, teljesen jól kihallani mindent. Valamint ismét nagyon jók a szövegek amiknek az értelmezéséhez a fentebb említett módon lehet hozzáférni. Összegezve: soha rosszabb Nile művet, ha még bírják fizikálisan, akkor még sok fasza lemez vár ránk.
Pester
