A Misotheist pontos alapítási dátumát és kilétét szándékosan fedi az ismeretlenség homálya. Egyedül a vokalistáról tudni, hogy mely egyéb zenekarokban tűnt fel eddig (Enevelde, Hypermass); ezen felül csak a banda “szülővárosa”, Trondheim ismert. Hogy ez miért került kommunikálása, ha semmi más nem, arról lehet találgatni; de az tény, hogy a „Nidrosian black metal” 2000-es évekbeli robbanása óta ez a norvég black metal színtér emblematikus szegmense. Ugyan az említett vonulat a település régi nevéről, Nidarosról kapta a nevét, de ez a pecsét csak a zenekarok szűk körét illeti meg, melyeket a Nidrosian black metal kollektíva mögött álló néhány egyén akkoriban életre hívott. Inkább egy adott korszakban, egységes black metal ideológiával együtt alkotó baráti közösségről van szó tehát, mint általánosságban a városról; a közelmúltban pedig a Purgatio Per Ignem – Nidrosian Archives című könyvben egyértelműen ki is jelentették az illetékesek, hogy jelenleg az egyetlen aktív Nidrosian Black Metal zenekar a Mare. Így hát a Misotheist nem tartozik ezen körbe.
Nem mintha mindez bármit levonna az érdemeik közül. A zenekar 2018-ban adta ki debütáló anyagát Misotheist címmel a Terratur Possessions gondozásában, ami rögtön egyike volt az év kiugró underground lemezeinek. Egyértelműen norvég, de egyedi hangulatvilágú 3 számos kiadványuk máris kiforrottságról tanúskodott, Beast and Soil című daluk talán azóta is az egyik legjobbjuk – bár valójában minden tételüket érdemes hallgatni, és ez igaz a második, For the Glory of Your Redeemer című lemezük 3 számára is.
Az előző bekezdésből talán már sejthető, hogy a Misotheist nem a párperces slágerek zenekara: minden kiadványuk, így az idén március elején megjelenő Vessels by Which the Devil is Made Flesh is összesen 3 számmal tölti ki a bő fél órás játékidőt. Így aztán nincs idő töltelékekre: csak 3 jól felépített, átlagosan valamivel több, mint 10 perc körüli vérbeli black metal kompozícióra.
A Vessels… -t nyitó Stigma kezdő pengetései várakozást keltőek és rögtön elhozzák a köves norvég fennsíkok kiszámíthatatlan végtelenjét, ahol bármi megtörténhet. Még a borítón található metszetszerű jelenetbe is belefuthatunk váratlanul: furcsa, toronyszerű építmények; csontvázak és angyalok táncával körülvett halandók. Olyannyira kiszámíthatatlan, hogy a néhány másodperc múlva beinduló ütemesen ugráló riffelés kapcsán semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy a tagság eddig gondosan elrejtett finn gyökerei bukkannak elő: ez bizony boldog, finn hangulatú metal dinamika. Szerencsére a dal során több tempóváltás színesíti (és erősíti) a képet, így az összhatás is heterogén. Középtájon kifejezetten erőteljes a belassult gitárjáték: itt már egy szinte depresszívbe hajló, rideg epizódot hallunk, ami kifejezetten kedves a magunkfajták fülének. Aztán visszatér a kezdő pengetés, majd belecsapnak megint a finneskedésbe. 9:10 körül sűrűsödik a dal, majd eléri katarzisát. Amit az új Darkspace-ben hiányoltam, arra a Misotheist képes: egy teljes utat végigjár a szám. Nem állítom, hogy ez lesz a kedvencem tőlük, de a néhányadik hallgatásra egészen megkedveltem, és bizonyos részeit szeretem is.
A második, címadó tétel már végig a klasszikusabb Misotheist hangulatot hozza. Tempóváltásokkal teli zaklatott kezdése kiválóan mutatja, hogy mire képes a zenekar, és a hangzásuk is 1000 közül felismerhető. Itt már nincs nyoma vidámságnak: kizárólag egyedi, de közben ízig-vérig norvég black metalt hallgatunk. A cinek néhol a templomi harangok hangját idézik, ahogy a falu lakóit figyelmeztetik: eljött a végítélet. 3 perc körül pedig a tavaly feloszló Urfaust-ból ismert IX nyomja le nagyjából élete vokálját. Az ő hangját azért mindenképp a megosztó címmel illetném, de itt például egyértelműen zseniális és még önmagához képest is különleges. Tiszta, de igen beteg ének ez: nagyon izgalmasan fűszerezi meg a számot, mielőtt a káosz maximálisan kiteljesedik benne. Az elejétől a végéig kiváló dal, mely hirtelen ér véget, nyitva hagyva a hallgató figyelmének ajtaját. Így kell ezt csinálni. Agresszivitása jól balanszolja a Stigmá-nál leírtakat, így végül mindig szívesen hallgatom végig egyben ezt a lemezt is.
Forduljunk hát rá a 3. tételre. A Whitewashed Tombs a zenekar eddigi leghosszabb száma a maga csaknem 20 percével. Ez is egy határozott dinamizmussal indít, a klasszikus Misotheist-es ridegséggel és emblematikus gitár-basszus futamokkal. Az a típusú szám, ami az elején megragadja az embert és a végéig repíti (miközben néhányszor odavágja egy hegyoldalhoz). Talán ez áll a legközelebb az első két kiadványon megszokott hangulatvilághoz, de ezzel együtt nem replikája a korábbi daloknak, hanem izgalmas folytatása. 4 perc után kicsivel itt is kapunk némi belassulást, ami alacsony és magas hangerőn egyaránt remekül működik – csak hagyni kell, hogy magába szívjon. Aztán persze halad tovább a maga hol gyorsabb, hol töredezettebb módján. 7. percnél indul a csúcspont: az ott következő 1-2 percben az atmoszférák széles spektrumát járjuk körül, és elhagyunk mindent, ami evilági. Ez talán a stílus egy nehezebben befogadható vállfaja, de aki fogékony az izlandi vonulatra, annak vélhetően tetszeni fog. Aztán félidőnél újabb belassulás (említettem már, hogy ez a zenekar képes igazán íves black metal kompozíciókat alkotni?); szinte már depressive black metal jellegbe merülünk egy időre – de aztán megint erőteljesebbé válnak az energiák. Kis visszakozás, majd indul a klasszikus blastbeat dara, fölötte jellegzetes Misotheist gitárjátékkal. Az utolsó 5 perc is megannyi hangulatot kínál: meg kell hallgatni, remek dal.
A Misotheist immár a 3. lemezével is bebizonyította, hogy egyike azon kortárs, jelenleg is alkotó zenekaroknak, akiket mindenképp érdemes figyelemmel kísérni a black metal underground kedvelőinek. A norvég ízeket manapság már kevesen hordozzák ilyen módon, mint ők. Nem egy polírozott, arcbamászóan direkt, divatos lemez: egyszerre velőtrázó és dallamos; sodró és megtorpanó. Mindeközben nem is a naponta dömpingszerűen megjelenő tucatbandák egyike: könnyen felismerhető, egyedi hangzással alkotnak. Ugyan az elején írtam a Stigma bizonyos vidámabb részeiről, de mivel a Vessels… változó hangulatok sorozata, így egyben hallgatva összességében az sem különösebben zavaró – egyensúlyban van a kiadvány. Ha valakinek esetleg nem tetszik, még mindig tehet egy próbát az egy fokkal nyersebb első, esetleg második Misotheist lemezzel, de a magam részéről egyelőre az egész diszkográfiával komfortos vagyok – mind a három lemez gyakran pörög a lemezjátszómon.
Terratur Possessions: https://terraturpossessions.com/
Írta: sothis
