„Nem szar ez, csak másképp jó.” – kollégáim örökérvényű szólása meglehetősen pontosan körbeírja korunk legnépszerűbb deathcore bandájának, a Lorna Shore-nak az új albumát. Az I Feel The Everblack Festering With Me esetében viszont félre kell tennünk a kijelentés irónia faktorát, és szó szerint kell vizsgálni a dolgot. Induljunk egy kicsit távolabbról, hogy miért is gondolom ezt.
2020, megjelenik a zenekar Immortal című lemeze, és mondhatni újra definiálja a blackened – deathcore irányzatot CJ McCreery zseniális vokáljával együtt. Tény, ‘20-ban igencsak el volt látva a metal világ tehetséges énekesekkel, akik a csillagokat is leordítják az égről, de az Immortal-ban olyan szinergia volt a tökös-technikás zene és CJ vaddisznó stílusával egyetemben, ami egy külön polcra, mindenki fölé rakta a Lorna Shore-t a deathcore-on belül. CJ távozott, nagy csönd, majd 2021 nyarán bedurrant a To the Hellfire nóta és letarolta a világot. Nem túlzás, tényleg akkorát szólt benne az új énekes, Will Ramos bemutatkozó röfögése, hogy hónapokig ettől volt hangos az internet. Persze lehet ezt úgy tekinteni, mint a vokálok új szintjét, az új szent grált, vagy éppen úgy, hogy röhögünk az abszurditásán. Mindkettő nézőpontnak megvan az alapja, de az igazság valahol a kettő között van. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy az …And I Return to Nothingness a deathcore történelem egyik, ha nem a legjobb EP-je lett. Igazából egyáltalán nem meglepő, hogy hirtelen a világ tetején találta magát a banda, hiszen egy ilyen EP mellé sikerült szerezniük egy karizmatikus és tehetséges közönségkedvenc arcot is a mikrofon mögé Will Ramos személyében. 2022-ben jelent meg vele az első teljes album, a Pain Remains, ami a kirobbanó sikere ellenére, eléggé megosztotta a közönséget. Bár a negatív visszhangot én személy szerint egy igen hangos kisebbségnek titulálnám, noha néhány pontban együtt tudok rezonálni a kritikájukkal. Nem vagyok sem zenetörténész, sem szociológus, de még zenész sem, hogy megfejtsem miért lett hirtelen ennyire felkapott és népszerű a zenekar, de úgy gondolom, hogy teljesen jogos a siker. Annak fényében meg főleg, hogy a Pain Remains egy irgalmatlanul jó album minden hibája mellett is. A lemez végén hallható címadó, a Pain Remains trilógia egész egyszerűen pedig mestermű. Személy szerint én úgy gondolom, hogy az Immortal és az …And I Return to Nothingness időszakától datálható a deathcore modern reneszánsza, a Pain Remains pedig a cseresznye azon a bizonyos torta tetején. Ebből a helyzetből vágott neki a banda az új album munkálatainak.
Eseménytelennek egyelátalán nem mondható a köztes időszak sem, Will Ramos-t nagyon elkapta a hév, és isten tudja mennyi közreműködést vállalt, csinált covereket és one-take videókat. Oké, nem várható el egy mezei zenehallgatótól, hogy legyen képben mindennel, de azért lássuk be, kurva nagy kő alatt kellett élni ahhoz, hogy ne jöjjön szembe hébe-hóba a munkássága. Ha másfelől nem is, de a Nic Noturnallal közös állatságai, vagy a Sleep Token coverje, ami azért bizonyította, hogy nem csak hörgéshez ért. Az meg vitán felül áll, hogy a Brand of Sacrefice – Lifeblood featje magasan a legjobb, teljesen új lendületet adva az amúgy is brutál jó dalnak.
Igen, nem nehéz kitalálni, hogy elfogult rajongó vagyok, de megpróbálom helyén kezelni a Lorna Shore és a Will Ramos jelenséget. Bár a közhely szerint ízlésen kár vitatkozni, a nyilvánvalót meg fölösleges magyarázni…
Szóval vissza I Feel The Everblack Festering With Me-re. Azt a részt most kihagynám az irományból, hogy EP meg ilyen-olyan beharangozók, mennyire fel volt hype-olva a nép, és hogy Szeptember 20. piros betűvel volt bevésve a naptárba. Kijött az album, lássuk.
Az már alapból sokat sejtet, hogy az album borító ezúttal nagyon sötét és depresszív, szemben a Pain Remains fehér, agresszív megjelenésével. Ennek komoly jelentősége is lesz az album során, főleg abban a tekintetben, hogy megértsük a mondanivalóját. Az album első harmada a korábban már hallott dalokból áll, amit nem is veséznék ki részletesen. Ha külön-külön nézzük őket, akkor a kötelező köröket véljük felfedezni. Prison of Flesh mondhatni a To the Hellfire után szabadon mocsok döngölés. Az Oblivion a kötelező kedvcsináló, mivel ez jött ki legkorábban. Az Unbreakable meg a deathcore legvagányabb “együtt éneklős” party száma. Az már az elején feltűnő lehet, hogy nem nagyon van 5 percnél rövidebb szám a lemezen, ami már mondhatni kötelező aspektusa a Lorna Shore-nak. Az említett első harmadban viszont megbújik egy igazán különleges dal is, az In Darkness. Ennél a számnál kezd körvonalazódni úgy igazán az egész album koncepciója, itt állnak össze a kis apró részletek, és ez az a pont, amikor vissza tudok csatolni a kezdő kijelentésre, miszerint ez nem szar, csak máshogy jó. Az előzetesen kiadott dalok egyesével nem adták át azt, amit így egyben hallgatva valójában képviselnek. Az I Feel The Everblack Festering With Me egy sokkal mélyebb, sokkal érzelmesebb, személyesebb album, mint amit tőlük megszokhattunk. Az In Darkness intrója piszok erős. Irtózatosan epic és emelkedett hangvételű ezzel a monumentális kórustémával. Már-már elkapott egy kis Interstellar érzés. A hozzá csatlakozó gitárfutam pedig rendesen hidegrázós. Arról nem is beszélve, hogy a hibátlan dobtól lesz igazán grandiózus az egész hangzás. Ez a harmónia igazán csak a refrénbe csúcsosodik ki, ahol összeáll a hibátlan riff, a kórus, a pörgős dob és a karakteres hörgés. Dalszövegekbe túlságosan nem szoktam beleásni magam, mert ezt is olyan műfajnak tekintem, mint a versírást. Nagyon nehéz egy az egyben megfejteni, hogy “mire gondolt a költő”, és feleslegesnek érzem belemagyarázni a nagy megfejtést. De ebben az esetben említést kell tenni arról, hogy mennyire királyul meg van írva ez a része is a számnak. Nem csak fekszik a zenére és rímel a szöveg, hanem sikerült olyan bravúrosan összehozni, hogy a mondanivaló hangulata precízen passzol a dallam dinamikájához. Zseniális.
Nagyon fontos itt helyre rakni azt is, hogy az említett nem szokványos hosszúságú dalok igenis indokoltak. Mivel ez az album ennyire bensőséges, ennyire érzelmes, tartalmaz mondanivalót, szükség van az időre, hogy felépüljön az atmoszféra és kifejtésre kerüljön az üzenet. Meglepő módon ez a zenei része sem sínyli meg, nem vontatott és nagyon sokat kell keresgélni, ha fillereket akarunk találni. Ennek a formulának a tökéletes elegye a Glenwood. Ritka az olyan dal, ahol maga a zene csak a felét teszi ki az üzenetnek, és a videóklippel karöltve lesz igazán teljes. Nehezemre is esik részleteiben elemezni, mert Will Ramos személyes megpróbáltatását prezentálja a dal, és legfőképpen a klip. Sajnos nagyon könnyen lehet vele azonosulni és átérezni a nehézségeket. Számomra igazán lenyűgöző amiért ennyire hitelesen, nyáltenger és önsajnáltatás nélkül ki tudja fejezni mind zeneileg, mind szövegben és rendezésben egyaránt ezt a súlyos témát. Már önmagában az is ritkaság számba megy, hogy egy dal el tud mesélni egy teljes történetet. Végső soron a Glenwood a legjobb példa arra, hogy a modern deathcore nem csak a hörr-mörr disznóröfögéses tesztoszteronveretés, hanem képes mély érzelmi történetet elmesélni egy jól átgondolt és színvonalas zenei palettával.
Igazából minden dalt górcső alá lehetne venni egyenként is, mert van annyi változatosság, kreatív megoldás és érdekesség bennük, hogy pár mondatban ki lehet fejteni, de nem akarok senkit megfosztani a felfedezés örömétől.
Viszont a Forevermore-ról muszáj szót ejteni. Az album záróakkordja hasonló státuszban van, mint az előző album Pain Remains trilógiája. Közel 10 perces hosszával összefoglalásként van jelen az I Feel The Everblack Festering Within Me oltárán. A szám intrója finoman felépített atmoszférikus dallamokkal kezd, ami egy monumentális kórus énekben csúcsosodik ki. Ezen a ponton lép be egy tekintélyt parancsoló dobszólam, ami nagyon hamar átcsap a tipikus Lorna-dallamvezetésbe. Adam De Micco gitártémái elég jellegzetesek, és érezhetően hasonlítanak egymásra. Talán innen is eredhet az a kritika a banda felé, hogy önismétlő és unalmas. Ezzel viszont nem értek egyet. Attól, hogy a hangszerelés és a stílus hasonló, attól még nem önismétlő és unalmas. Azt meg tudom érteni, hogy egy felületes hallgatás után nem jönnek ki a nüanszok, amitől egyediséget ad a daloknak, de azt nettó hülyeségnek tartom, hogy emiatt megszólják. Főleg úgy, hogy a deathcore berkein belül a Lorna Shore kifejezetten változatos és kreatív zenekarnak számít. Visszatérve a trackre, itt is leginkább egy személyes élmény megzenésítése a koncepció. Ebből fakadóan ezúttal is sok elemből építkezik a zenkar. Ramos hozza a tőle elvárhatót, de ez esetben egy picit talán jobban meghúzódik a háttérben, és több rivaldafényt kap a zeneiség. Mint előbb említettem Adam De Micco témái jellegzetes hangulatot adnak, és Austin Archey dobtémái jelentik a gerincét a dalnak. Emellett a kórus fillek és a különböző szimfónikus betétek kellő mélységet adnak úgy, hogy nem lógnak ki a dalszerkezetből, sőt meglepően királyul egészítik ki azt.
Összegzésként még egy gondolatra visszacsatolok az iromány elejére. Ezzel az albummal újra feltalálta a tüzet a Lorna Shore? Nem. Merőben különböző a a Pain Remains-től? Közelsem. Gyenge album lenne az I Feel The Everblack Festering Within Me? Hát nagyon nem, sőt… Azzal együtt tudok érteni, hogy az előző album után volt egyfajta elvárásom a zenekar felé, hogy megint sikerüljön valami merőben újat villantani. Azt ki lehet jelenteni, hogy ez nem sikerült, de szerintem ez nem is volt cél. Ez az album a Pain Remains egyenes folytatása, csak éppen sokkal kiforrottabb, sokkal intelligensebb és mélyebb. Ezt az albumot nem lehet egy hallgatás után érdemben tárgyalni, mert kell idő neki, hogy azonosulni tudj vele, és értelmezni tudd, mi is a mondanivalója. Ahogy kontextusba tudod helyezni a cuccot, akkor egyből kibukik a megfejtés, és értelmet nyer az egész koncepció. Az év albuma szavazáson nem hiszem, hogy az első helyen fog végezni, de abban biztos vagyok, hogy a stílusban az egyik legnagyobb hatású album lesz év végére. Nem szar ez, csak másképp jó. 10/9.5
Jövő év januárjában pedig élőben is megcsodálhatjuk ezt !!!
Írta: VD
Személyes harcok és zenei kísérletezés a LORNA SHORE új lemeze megszületése körül
