A Blut aus Nord és a Deathspell Omega párosa megkerülhetetlen úttörői a black metal disszonáns ágazatának. Ez a két francia zenekar nem csak erős gyökereket adott az erre az eszközre építő alműfajnak, hanem azóta is újra meg újra letesznek az asztalra olyan albumokat, ami se nem önismétlés, se nem összekeverhető más zenekarok munkásságával. A vezérfonal nem változik, de a lemezeiknek megvan a saját, gyakran kiugró karaktere – ebből adódóan sokszor megosztóak is. Hozzám például a Blut Aus Nor – Disharmonium ciklusának első darabja, az Undreamable Abysses alcímű 2022-es album nem annyira találta meg az utat – pláne úgy, hogy abban az évben később kijött a Lovecraftian Echoes nevű, korábban még kiadatlan dalokat tartalmazó válogatásuk is, ami a valaha megjelent egyik legjobb anyaguk az én szememben.
2023 már a Disharmonium – Nahab megjelenésének az éve volt. Két dalt előzetesen is meg lehetett hallgatni a korongról, melyek közül az első a The Endless Multitude című 6 és fél perces opusz olyan szinten beszívott már elsőre is, hogy egyrészt végtelenítve kezdtem hallgatni, másrészt villámgyorsan landoltam a Debemur Morti kiadó oldalán, hogy előrendeljem a lemezt. Az mondjuk okozott némi nehézséget, hogy eldöntsem: a normál vagy az extra limitált bakelitet válasszam; de lévén az utóbbi grafikája gyönyörű összhangban áll a hazánkban megjelent H. P. Lovecraft összes művei könyvsorozat borítójával, végül emellett tettem le a voksomat. Nem véletlen a hasonlóság: mindegyik borítót Lovecraft sötét, kifacsart világa ihlette. És nem csak a borítót, hanem a Disharmonium – Nahab zenéjét is. Ahogy Lovecraft munkássága horrorirodalom, úgy a Blut Aus Nord (a továbbiakban: BAN) ezen albuma „horrorzene”. Mármint nem a horrorfilmekből megszokott zene, hanem az ismert világunk határainak pillanatnyi, fátyolszerű fellebbenése okozta rettenet hangja – mint az író novellái.
Első hallgatásra a lemez egy fortyogó, sűrű, töredezett, sötét hangmassza; kevés kiugró számmal vagy pillanattal. Nem direkt, döngölős riffekkel; sokkal inkább torkot szorongató, zseniálisan eltalált gitárfutamokkal borzolja a hallgató idegrendszerét, és találja meg az utat a bőre alá. Ha a black metalt a hangulata teszi black metallá, akkor ez az album ennek a kiteljesedése. Ez az album önmaga egy „hangulat”. Ha hagyjuk magunkat és rászánjuk az időt, akkor pedig megszólalnak a képei a képzeletünkben: mintha csak olvasnánk.
A kezdő szám a Hideous Dream Opus #1, ami egy üres, borzongató, pókhálókkal teli kastély meglátogatását idézi a dark ambient mesterien alkalmazott eszköztárával. Tényleg olyan, mintha csak most lépkedtünk volna fel a lépcsőn, és löktük volna be a nehéz faajtókat – bepillantva a baljós ismeretlenbe, amivel az album további részében szembesülünk. Mert, hogy a második tétel, a Mental Paralysis ránk rúgja a többi ajtót, amik mögül betörnek a térbe azok a kísértetek, amik az ilyen kastély-képek és a kapcsolódó horror novellák velejárói. Mi meg csak bénultan állunk a kiteljesedő káosz közepén. A hirtelen betörő kezdés után ez a szám egyébként az első felében egy klasszikus újkori BAN szám kevés egyediséggel – ezen a kategórián belül – de a második felében már megjelennek kiugró és az ember fülébe ragadó gitárfutamok. Már érkezik is a korábban említett The Endless Maltitude. Talán nem csak amiatt csúcspont ez számomra a lemezen, hogy már előzetesen is hallottam. A dal szerkezete nagyon változatos, az utolsó percekre különösen kiteljesedik: itt önmagában annyi érzelmet korbácsol fel, mint más zenekarok teljes albumai.
Ezek után valószínűleg nehéz hogyan folytatni; a zenekar ügy döntött, hogy egy újabb dark ambient tétellel, a Hideous Dream Opus #2-vel teszi ezt meg. Semmi extra, egy pillanatnyi megnyugvás a The Crowning Horror dinamikus kezdete előtt. Az azt követő The Black Vortex tényleg örvényszerű forgással indul, aztán egy picit lebegünk a sötétség mélyén – csak hogy újra legyen honnan felpörögni és járni a végtelen köröket. Vannak még emlékezetes momentumok az album második felében is, amikre az ember felkapja a fejét: rezegtető basszusfutamok, Vindsval elő-előtörő fortyogó vokálja, vagy egy-egy hidegrázós gitár riff – de addigra már rég elmerültünk ebben a másik dimenzióban, amit a franciák és Lovecraft távoli együttműködése megalkotott. Valójában ez nem az a lemez, ahol az egyedi számokon van a hangsúly. Sokkal inkább az összesített folyam az, ami az emberen átgyalogolva egyedi hatással van.
A Disharmonium – Nahab egy roppant eredeti, a maga nemében szerintem zseniális, ugyanakkor megosztó album lett. Ajánlott fogyasztási módja a sötétedés utáni, gyertya- vagy mécsesfényben való nyitott hallgatás, ahol az ember megengedi, hogy ezek a kavargó, töredezett, néhol éles hangképek hatást váltsanak ki belőle: elindítják a fantáziáját. Várhatunk-e többet a zenétől, mint hogy egy lemeznyi vagy egy koncertnyi időre 100%-ban kiszakítson a valóságból?
„Keziah vonalakat és görbéket emlegetett Hathorne bírónak, amelyekkel kitűzhető a falakon túli másik dimenzióba vezető út iránya, és célzott rá, hogy ily vonalakat és görbéket sűrűn használnak bizonyos éjféli összejöveteleken a Kaszálódomb mögötti fehér kő sötét völgyében és a folyó lakatlan szigetén. Beszélt a Fekete Emberről, esküjéről és arról, hogy új titkos nevén ő most már Nahabnak hívatik. Aztán fölrajzolta cellája falára ezeket a vonalakat, és eltűnt.” – írja Lovecraft az album címét ihlető Álmok a boszorkányházban című novellában.
A Blut Aus Nord megmutatja, hogy a falakon túli másik dimenzióba vezető út iránya hangszerek által keltett hangokkal is kitűzhető.
Írta: sothis
