Ezen a héten előrehozott hétvége volt: szerdán születésnapot ünnepelhetünk, a lengyel Vader negyvenedik szülinapját. Az ilyen tizenöt-húsz-huszonötödik születésnapok már jó ideje napirenden vannak, de ez a szám azért erősen megdöbbentett – egyrészt remekül mutatja, hogy mennyi ideje működik stabilan az a műfaj, amelyiknek a Vader az egyik prominens képviselője, másrészt meg információt árul el arról is, hogy szépen lassan a műfaj nagyjai – természetesen csak a statisztikai adatok szintjén – közelednek a nyugdíjkorhatárhoz… és hogy a mindennapi életben ez mennyire másképp van, arra ez az este volt az iskolapélda. Ez a negyvenes szám már csak azért is megdöbbentő, mert a kezdetek kezdetén a The Ultimate Incantation-ön kezdtem el gitárt gyakorolni: ekkor a Vader az első pár albuma környéken tarthatott – ma viszont már ők is, én is egyre kevesebb ősz hajjal hódolunk a műfaj szépségeinek. Minden zeneszerető és zenekedvelő ember életében előfordul, hogy vakfoltjai vannak – számomra többek között a Vader ilyen; jópárszor hallottam őket és többé-kevésbé hézagosan követtem is a munkásságukat, de életemben ez az első klubkoncert, ahol ők a headliner-ek – így ennek tudatában álltam neki a szerda estére felkészülni. A helyszín pár nappal a kezdés előtt megváltozott, átkerült a Kék Lyuk terméból a Dürer Kertbe – ami sokat dobott a hangzáson –, én meg átkoztam magam, hogy miért vettem ki aznapra home office-t; este csak át kellett volna hogy sétáljak a szomszédos épületbe, ehelyett bumlizhattam át a városon oda és vissza.
Nem egyedül jött a születésnapos – két, a műfajból érkező társaság kísérte a lengyel veteránokat. Az első egy fiatal csapat volt – a francia Warside –, akik egy single-lel és egy EP-vel a hátuk mögött futottak neki az estének. Azzal együtt is, hogy meglehetősen rövid diszkográfiával bírnak a fiúk, nagyon kíváncsi voltam rájuk, merthogy az előzetes felkészülés során meghallgatott anyagaik eléggé szimpatikusnak bizonyultak. A meghirdetett időpont előtt 10 perccel már a színpadon volt a Warside, és azt kell hogy mondjam, hogy ez a fellépés a fejlődés minden tünetét magán viselte. Többen – joggal – hihették, hogy az az elképesztő mennyiségű ember, aki a Dürerben kóválygott, alapvetően a Vader fellépésére jött, de sajnos ez nem volt igaz: a jelenlévők döntő többsége focimeccset jött nézni, a fennmaradó részük pedig az Agnostic Front és az AMD koncertjére érkezett – és volt még ezen túl nagyjából öt ember, aki egészen konkrétan a Warside fellépését kívánta a kezdetétől a végéig meghallgatni. A létszám – akárcsak a hangzás – nagyságrendi fejlődésen ment keresztül az idő előrehaladtával. Ha a utolsó előtti szám előtt otthagytam volna a fellépést, nagyon csalódottan távoztam volna: tulajdonképpen egy viszonylag lassú darálás volt a Warside zenéje, dúdolható részek, dallamok, vagy pedig akár a közönséget megmozgató részek nélkül, ám ahogy telt-múlt az idő, úgy lettünk egyre többen, úgy lett egyre tisztább a gitárok hangja, úgy dominált egyre kevésbé a dob, majd az utolsó két számnál bekövetkezett az áttörés: ekkor már gyors, pörgős részeket halhattunk – végre magunk mögött hagytuk a 120-150-es egyentempót –, és a dallamos, húzós, izgalmas dobolással dekorált részek már-már mozgásra bírták az ekkorra nagyjából 30-40 fősre duzzadt közönséget. Ha még két szám megadatott volna nekik, akkor bizony megindult volna az ugrálás… de sajnos ezen a ponton búcsút intettek a színpadnak, mi pedig felkészültünk a görögök csapásmérésére.
A következő társaságnak, a görög Bio-Cancer-nek már több album van a rovásán, és hozzájuk sajnos némi előítélettel közelítettem. Az előzetes felkészülés során számomra nagyon egyveretűnek érződött a hellén csapat stílusa; határozottan és folyamatosan olyan érzésem volt, hogy tíz dal meghallgatását követően minimális erőlködéssel újabb és újabb dalokat lehetne permutálni ebből a zenei anyagból, de ezt természetesen előítélet: számos, hasonlóan beskatulyázott társaságról derült már ki, hogy élőben eszméletlen fellépést tudnak produkálni, gondoljunk csak a Toxic Holocaust megnyilvánulásaira. És bejött a sejtés: a görög Bio-Cancer teljesen máshogy működött élőben, mint ahogy azt az ember alapvetően várta volna. Az a zene, ami a felvételeken teljesen egyveretűnek tűnt, élőben kifejezetten változatosnak és izgalmasnak hangzott. Először is a keverés nagyságrendileg jobb volt, mint az első fellépő Warside esetén; azzal együtt, hogy egy gitár-basszus-dob-ének felállásban játszottak a fiúk, tisztán hallatszottak a hangszerek, és ennek a tisztaságnak köszönhetően kiválóan átjöttek a gitár ötletes megoldásai, ráadásul sokkal gyorsabban – feszesen és pontosan – szóltak, legalábbis a Warside-hoz képest. Mindenképpen említendő a dolog dinamizmusában lévő kontraszt: a Warside tételei minimális kivétellel egy sebességtartományra korlátozódtak, míg a Bio-Cancer dalai egy tágabb intervallumot képviseltek. Változatos és ötletes kíséretet halhattunk a dalok alatt, és összességében a Warside-hoz képest sokkal lendületesebb fellépést produkáltak a görögök; gondolom, nem teljesen függetlenül a hallgatóság létszámától. Kint még világos volt, javában ment még a focimeccs – a Warside legénysége a fellépés után már azonnal nézte is –, amikor véget ért a görögök programja, hogy nemsokára átvegyék a helyüket a lengyel születésnaposok.
A nagy találkozás egyfajta reveláció volt. Többször láttam már a Vader-t ilyen-olyan fesztiválokon, és az ottani produkciójuk alapvetően vonzóan hatott rám, de minden eddigi tapasztalatomat felülmúlta ez az este. Először is Mauser újra-csatlakozásával három gitár-basszus-dob felállásban léptek színpadra, ami soha nem hallott hangzást eredményezett. Én vagyok az, aki mindig azon nyűglődik, hogy a dobok és az ének elnyomták a gitárt – hát itt ilyen problémám nem volt; kristálytisztán hallatszottak a gitárok, sőt, időnként Piotr éneke került a háttérbe. A dob is eszméletlenül jól szólt, a fiatal kolléga (Michał Andrzejczyk) elképesztően feszesen adta a ritmust. Az ember azt várná, hogy egy negyvenedik születésnapon a zenekar összes periódusából kapunk egy kis ízelítőt – mintegy keresztmetszetet adva a meglehetősen termékeny, és lassan emberöltőnyi alkotói periódusból –, ám legnagyobb meglepetésemre a fókusz a korai tételeken volt. A 20 elemes setlist (Go to Hell, Triumph of Death, Blood of Kingu, Heading for Internal Darkness, The Innermost Ambience, Carnal, Fractal Light, True Names, Beast Raping, Foetus God, Distant Dream, The Red Passage, Black to the Blind, This Is the War, Dark Transmission, Wings, Dark Age, Vicious Circle, Shock and Awe, Helleluyah – God Is Dead) fele az 1997-es Black to the Blind albumról való; két-két tétellel képviseltették magukat az első The Ultimate Incantation és a 10 évvel ezelőtti Tibi et Igni albumok, és az összes maradék anyagokról jobbik esetben is egy-egy dalt tudtak beválogatni a fiúk – így járt például a legutolsó 2020-as lemez is. Amikor előkerültek a The Ultimate Incantation dalai (egymás után jött a Dark Age és a Vicious Circle), kicsit bíztam benne, hogy ugyanezzel a lendülettel még egy dalnyit továbbmegyünk a számomra oly kedves The Crucified Ones-ra, de Piotr mesternek setlist-ügyben más ötlete volt aznapra.
Szintén újszerű élmény volt a régi dalokat ezzel a csodálatos hangzással hallgatni. Nem túl meglepő dolog, hogy a korai anyagok úgy általában gyengébben szólnak (a korai alatt itt a negyven évvel ezelőttieket értjük), és ezzel a fantasztikus hangzással is tökéletesen megállták a helyüket az újabb darabok között. Egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy jelentős színvonalbeli ugrálást hallhatnánk az életműből játszott dalok között; ennyire kiegyensúlyozott zenei teljesítményt ilyen hosszú időtávon unalom, monotónia és önismétlés nélkül nagyon kevés zenekar volt képes összehozni. A koncert elképesztő lendülettel ment le – jellemzően kettesével-hármasával csokorba fűzve szóltak a dalok, köztük minimális átkötő szöveg, ahol Piotr bemutatta magyartudását is… rövid levegővétel, és utána újra folytatódott a fegyelmezés a kényszeresség, a pózőrködés és a szerepjátszás legcsekélyebb jele nélkül. Teljesen egyértelmű volt: örömzenét hallhatunk, ahol mindenki fültől fülig vigyorogva élvezte az estét úgy a színpadon, mind a közönség soraiban. Sejtettem, hogy mozgalmas és erős fellépést fognak adni a lengyelek, de ez az este minden várakozásomat felülmúlta. Egy szó mint száz: vége lett. Elképesztő energiákat produkált a Vader, és ezzel az év egyik mindenképpen megjegyzendő koncertjén vagyunk túl. Fotózkodás, pacsi Piotr-ral, Spider-rel és Mauser-rel, és innen már nincs vissza: mindenki ment a maga útjára, de én úgy vélem – sőt remélem –, hogy ezek az utak nemsokára újra kereszteződni fognak.
Szóval összességében, kaptunk egy rövid ízelítőt a Warside zenéjéből – ők alapvetően nagyon ígéretes irányba mozognak, és bízom benne, hogy a jövőben még hallani fogunk róluk. A Bio-Cancer egy eszméletlenül pörgős fellépést adott, sokkal változatosabbat, sokkal – ha lehet így fogalmazni – élettel telibbet, mint a CD-ken elérhető anyag, és ezt az eddig is igen ígéretesnek induló estét egy elképesztő születésnapi bulival zárta a Vader. A bevezetésben a nyugdíjas korral kapcsolatos megjegyzés esetleg a számok tekintetében nyerhet valamelyest igazolást – az a fergeteges lendület, amit a Vader a színpadon produkált, nemhogy egy 40 éves jubileumát ünneplő, de egy tízéves zenekarnak is becsületére válna: úgyhogy mindenki kösse fel a gatyáját.
Írta: Á
