Csakhogy a rettenetes cím után közhelyes legyen a kezdés: általában kétfajta fesztiválból lehet válogatni – van kicsi meg van nagy, és mind a kettő tartogathat egészen hihetetlen meglepetéseket. A nagy fesztiváloknál általában a kezdetek kezdetétől örülhetünk, ha a lineup annyira erős, mint például a Brutal Assault-on; akkor nagyon sok olyan fellépőbe futhatunk bele, akik nem túl sűrű vendégek kis hazánkban. A kisebb fesztiválokon – mint például a Fekete Zaj – másfajta meglepetésekre számíthatunk; itt általában az underground-ban mozgók számára van valami csemege. Tavalyig csak figyelgettem a Fekete Zaj fellépőit, aztán nem volt visszaút: a Mezolit nyugodtan történelminek nevezhető fellépését vétek lett volna kihagyjam. Számomra ez volt a kapudrog, innentől folyamatosan figyeltem a Fekete Zaj felhozatalát, reménykedve, hogy az általam meghallgatni kívánt csemegék nem egyenletesen lesznek szétosztva a négy nap során, hanem lehetőleg egy kupacban. Amikor feltűnt a Master Boot Record neve, már éreztem, hogy a naptáramban augusztus végére új bejegyzés fog kerülni – a kérdés már csak az, hogy az olaszokon kívül még mihez lesz szerencsém. Szépen lassan gyűltek a nevek, gyűltek, egyszercsak megjelent az Ahriman neve is, és mivel az ő fellépésük a Master Boot Record napjára esett, innentől nem volt kérdés, hogy mi a programom augusztus 20-án. A hab a tortán a Nest of Plagues, a Needless és a Rivers Ablaze fellépése volt – ez utóbbi társasággal minimum második éve csak kerülgetjük egymást, ugyanis a véletlenek összjátéka során soha nem láttam még őket élőben. Az eset picit a régi Batushka-ra emlékeztetett, akiknek négy fellépésről maradtam le zsinórban, és az ötödikre is csak az isteni csoda és egy lengyel haver segítsége juttatott el. A jegyvásárlást követően nem volt más tennivaló, mint reménykedni, hogy a két csemege – az Ahriman és a Master Boot Record – lehetőleg ne ugyanabban a sávban lépjen föl; ez agyon is csapta volna az estét, és ha lehetséges, akkor az összes maradék fellépőket is legyen szerencsém látni – elsősorban a Rivers Ablaze-t. Ahogy közeledett a Nagy Esemény napja, úgy még egy kívánalom felmerült: ha megoldható, ne mossa el az egész fesztivált az eső: a gumicsizma és a túrára használt esőkabát mellé a könnyen száradó technikai aláöltözetet is bekerültek a zsákba.
A megérkezést gyors sörfogyasztás majd rohangálás követte: ilyenkor az ember egy csomó ismerőssel találkozik, ráadásul a hivatalos dolgokat is el kell intézni, és tulajdonképpen még körülnézni sem nagyon volt időm, amikor már kezdett is a Nest of Plagues. A fellépés során elhangzott, és én is csak megismételni tudom: le a kalappal Evelin előtt, aki a fesztivál egyik szervezőjeként nemcsak hogy nekem segített mindenféle ügyes-bajos dolgaimat elintézni, hanem még egy fellépésre is tellett az erejéből. Korán volt még, világos, a népek vagy söröztek vagy ébredeztek, úgyhogy meglehetősen kevesen ácsorogtak a Nest of Plagues színpada előtt, de az első akkordok hallatán gyűlt és gyűlt a nép az istenadta. A Nest of Plagues zenéje élőben sokkal hatásosabb mint konzerv formátumban – legalábbis ez az én véleményem –, és elképesztő lendülettel és lelkesedéssel tolta a négyfős társaság: jól látszott, hogy itt a zene a lényeg, és nem a létszám; ez a kvartett egy hallgatónak pontosan ugyanúgy szívből és lendületből muzsikált volna, mint a Wacken headliner-jeként. A hallgatóság – vagy az enyhe másnaposság, vagy a korai időpont okán – kicsit félénk volt még, nem igazán merték a színpadot megközelíteni, és az ugrálás-circle pit is csak némi nógatásra jött össze (Message From Us, Helion, Unimprint, Heredity, Trip the Anchor, Megalomania, Auto-da-fé, Struggle, To Kill a God).
Gyorsan átszerelés következett – részemről rohangálás –, majd jött az új felállású Needless bemutatója. Ennek előtte a zenekart én csak a régi felállással, Fogl Botonddal láttam, és ez volt az első eset, hogy Márton Danival volt szerencsém a díszes társaságot megtekinteni. A lendület a régi maradt, a gyors, pörgős, technikás számok a kezdetek kezdetén jelentősen lekötötték a hallgatóság figyelmét, úgyhogy el is felejtették, mi az ilyenkor helyes mozgásforma – de azért némi biztatásra megkezdődött az ugrálás. Amennyire ezt meg tudtam állapítani, Dani tökéletesen beilleszkedett és nagyon erős támaszt nyújtott Bárány Tamásnak a technikailag meglehetősen erős gitártémák megvalósításában. A zenekar alapvetően az idén megjelent The Cosmic Cauldron albumról válogatott (Warvoid A.D., The Cosmic Cauldron, The Monolith, The Feral Cycle, The Predation, Deceit, Starcult), amely dalok jelentős tetszést arattak a hallgatóság körében. Amire a hallgatóság is bemelegedett volna, sajnos lejárt az időkeretük, fel kellett készülni a Rivers Ablaze kezdésére.
Örömmel jelentem, hogy jó szokásomhoz híven a Rivers Ablaze fellépéséről ismételten lemaradtam. A Rivers Ablaze és az Ahriman közötti lukra tervezett Master Boot Record interjú időben előbbre jött, 100%-os átfedést produkálva a fellépéssel, olyannyira, hogy az Ahriman beállásának utolsó hangjaira sikerült beesek. „Ja, és figyelj csak, a kisszínpadon fogunk fellépni” – mondta Kátai Tamás még délután, amikor összefutottunk a bejáratnál. „Jó”, mondtam, majd az ötödik lépés után kapcsoltam, hogy itt valami nem stimmel: az a fellépés tavaly volt, meg nem is azon a színpadon. Ennyit nem ittam, úgyhogy teljesen érthetetlen volt, hogy miről is beszélt Tamás. Aztán persze összefutottunk még egyszer-kétszer, és halkan megsúgta, hogy ma ő is fellép meg Zolcsi is az Ahriman-nal együtt – amitől a dolog, hogy finom legyek, a legkevésbé sem tisztult tovább. Persze rájöhettem volna, de ne szaladjunk előre. Az Ahriman az évi egy rendes fellépését a Fekete Zaj során abszolválta, szép idővonalat képezve a tavalyi Hellfest-es koncertjükkel, ahol is bemutatásra került a Kehely album négy dala. Jelenleg ezt az albumot mutatták be teljes egészében; a színpadkép gyönyörű volt, tökéletesen illett az egész zenekar világához és atmoszférájahoz. Nagy molinók takartak el a hangfalakat, a Lambert mikrofonja előtti állvány borostyánnal földíszítve, füstölők, a mikrofonállvány mellé kikészített dob… Lambert egy hatalmas, fekete, zsákszerű ruhában, félmeztelenül… az a hatalmas ember már akkor uralta a színpadot, mielőtt egy hangot is kiejtett volna a száján. A Kehely egy az egyben hangzott el, nagyon jó volt újra hallani ezeket a dalokat, szerintem nagyon ütöttek, és a közönség is átvette a számok hangulatát… de ekkor már nekem túl sok volt az inger: a fotózás és a fellépés figyelése mellett fejrázás-ugrálás… és a fényképész-újságíró szerepét egyre inkább a rajongó hallgató szerepe vette át. Amikor az ember fél méterre áll a koncertező zenészektől, akkor minden apró rezdülésüket látni lehet: Dudás Ádám és Benkő Zsolt időnként hosszú ideig jól láthatóan nem volt ott csak testben, csak a zene ereje vitte tovább kezük mozgását. Velük szöges ellentétben Szenti Árpi nagyon is jelen volt, és olyan elszántsággal, olyan erővel hajtva ütötte a bőröket, hogy nem lettem volna a dobcucc helyében. Lambert arcát figyeltem – nála ezek az állapotok váltakoztak: amikor énekrész volt, akkor ez a hatalmas ember minden erejét megfeszítve próbálta egyfajta médiumként, a kozmikus erőket becsatornázó „átjátszóállomásként” működni, közte pedig jól láthatóan ő is a mindent elöntő hangorkán hatása alatt állt. Amit nagyon sajnálok – de ilyen pici színpadon sajnos ez van –, hogy Márta Zoliból tulajdonképpen semmit nem láttam. Azzal együtt, hogy az ő dallamai szerintem alapvetően határozzák meg az Ahriman zenéjét, mesterünk a háttérbe húzódva tette a dolgát az egész fellépés során. A hatodik dal elhangzása után már csak két kérdés maradt nyitott: miért vitt föl Kátai Tamás egy szintetizátort, Kánya Zoli meg egy gitárt a színpadra, és ettől teljesen függetlenül: mi fog történni a fennmaradó időben?
Volt, akinek korán leesett a tantusz, és volt, akinek csak a logo megváltozása után: lényeg a lényeg, hogy az Ahriman egy pár dal erejéig átalakult egyfajta Gire cover band-dé Zolcsival a gitáros-énekes poszton, miközben Kátai Tomi és Márta Zoli adta a billentyűkíséretet. Tizenöt éve nem volt szerencsénk ezeket a dalokat élőben hallani, és a kezdeti döbbent-értetlen csendet pillanatokon belül nagy ugrálás-ujjongás-ordibálás vette át… hazafelé jövet a kocsiban beszélgetve arra próbáltam visszaemlékezni, hogy láttam-e a Gire-t élőben; elvileg igen, gyakorlatilag viszont nem emlékeztem fellépésükre, mindenesetre fantasztikus volt hallani ezeket a dalokat újra élőben. Nem tudom, hogy Zolcsi a Gire felosztása óta mennyiszer vett a kezébe hangszert – a fellépés előtt láthatóan ideges is volt –, de a produkción a legkevésbé sem lehetett érezni semmilyen hibát. Látjátok, ezért szeretem a Fekete Zajt: többek között az ilyen jellegű apró és az ember szívének nagy örömet okozó meglepetések miatt. Egy beszámoló célja nem lehet a nyilvános üzengetés, ám ezt a szabályt most felrúgva jelezném, hogy – akárcsak Thy Catafalque dalainak időben történő megzenésítésére, úgy – a Gire dalainak újra felcsendülésére is szerintem jelentős igény lenne.
Most majdnem azt írtam, hogy elkövetkezett az est fénypontja, de ez csúsztatás lett volna, ugyanis következett az est másik fénypontja: a Master Boot Record. Aki ismeri a zenéjüket, gondolom lelkes hallgató, és gondolom, egy idő után el is gondolkozott azon, hogy hogy a fenébe lehet mindezt élőben előadni… mi lesz itt? Vittorio barátunk feltelepít egy laptopot a színpad szélére, megnyomja „Play” gombot, majd 60 perc múlva leállítja a zeneszolgáltatást? Nemsokára meg fog jelenni Vittorio-val, a Master Boot Record agyával készült interjúunk; addig is álljon itt egy kis háttérinformáció ebből. 2019 óta vannak élő fellépéseik; ekkor jó darabig dob-gitár-szintetizátor-backing track felállásban nyomták. Szintetizátor alatt itt egy átépített C64-esre kell gondolni, amelyiknek a billentyűzetén játszik Vittorio. A Covid után nem sokkal még volt egy jópár fellépésük, és Vittorio folyamatosan azt a visszajelzést kapta, hogy kicsit eklektikus az ő gitárkíséretet hallani, miközben a bonyolult szólókat gép játssza a háttérben. Ekkor került a képbe Eduardo, a most 22 éves gitáros, aki bejelentkezett Vittorio-nál, megkapta a MIDI-fájlokat, amiket pillanatok alatt begyakorolt, és immáron trióként léphetnek fel. Na, ennek a triónak a harmadik fellépését láthattuk a Fekete Zajon. Az emberek álla először is attól esett le, hogy több élő zenész van a színpadon; gondolom, a „Most akkor itt ki mit csinál?” kérdés többiekben is felmerült az előadással kapcsolatban. Jól láthatóan sokan ismerték a zenéjüket, ugyanis a csemegéknél nagy ováció támadt, és az hallgatók teljesen megőrültek az egész produkciótól (NWOSHM.TXT, 8086, DOOM, CONFIG.SYS, CASCADE, ANSI.SYS, CASTLEVANIA, SYSTEM CLOCK, FTP, 80386, 80486DX, BAYAREA.BMP). Mindezt nagyjából a következő módon képzeld el: a Master Boot Record dalainak kíséretet élő dob játszotta – méghozzá nem is akárhogy –, persze a dobkotta minimális változtatásával. A kíséretet Vittorio adta, a szólókat pedig Eduardo barátunk játszotta, mikozben a szintisávok egy része gépről ment. Hallgasd meg azokat a szólókat! Elképesztően gyorsak és bonyolultak, úgyhogy Eduardo tulajdonképpen 60 percen keresztül arpeggio-kat játszott egészen félelmetes sebességgel és precizitással. A közönség eksztatikus állapota a fellépő zenészekre is hatott; amennyire látszott, hihetetlenül élveztek a fellépést, ami a szokásos módon, mármár hagyományosan zárult: Vittorio saját floppy-gyűjteményéből osztott szét egy jópár ilyen-olyan régebbi feltört játékot tartalmazó lemezt.
A fellépés után csak álltam mint a hülye, és néztem magam körül: most akkor mi van? Ennyi ingert és ennyi élményt befogadni meglehetősen nehéz ilyen rövid idő alatt, de azt kell hogy mondjam, hogy minimum háromszorosan az év koncertje volt a Fekete Zaj zárónapja. Az Ahriman engem már régen megvett kilóra, így ezt különösebben nem is ragozom; a Gire fellépése egészen döbbenetes volt, és rég elfeledett gyerekkoromat idézte fel; a Master Boot Record-ot pedig élőben látni-hallani szintén egy felejthetetlen élmény volt. Nem tudom, hogy jövőre mik a tervek, kik a fellépők, és hogy ezt egyáltalán hova lehet még fokozni, de egy biztos: én ott leszek.
Szerkesztőségünk ezúton is köszöni a Fekete Zaj szervezőinek segítségét, mellyel a beszámoló készítéséhez hozzájárultak.
Írta: Á
