ELŐADÓ: Thy Catafalque
ALBUM: Alföld
SZÁRMAZÁS: Magyarország
MEGJELENÉS ÉVE: 2023
STÍLUS: black metal
HONLAP: https://www.facebook.com/thycatafalque
ÉRTÉKELÉS: 10/10
Kátai Tamás mindig magasra teszi a lécet – és a magasra helyezett léc általában nem könnyíti meg a hallgatók dolgát. Így aki egy könnyed tizenkettő-egytucat metal albumot várna, az picit kösse fel a gatyáját: ezzel az anyag anyaggal dolgozni kell. Elöljáróban annyit, hogy Tamás deklaráltan egy metal albumot akart írni, ahol nincsenek cicoma-hegyek, nincs dekoráció, nincs okoskodás, hogy őt idézzem – csak riff-ek vannak, döngölés, zúzás. Szeretett műfajunkból számos ilyen albumot ismerünk, hiszen ezt a feladatot meg lehet oldani egészen hétköznapi módon is, és természetesen lehetőség nyílik szebb-bonyolultabb-kívánatosabb megoldásokra is. Valóban metal album lett az Alföld, azaz riff-ek és verzék sorozata, de Tamás sem tudta saját magát megtagadni: az apró dekorációk, a nüanszok, a teljesen váratlan megoldások tárháza kínálkozik, csak hogy végig menjünk rajtuk. Hát legyen.
Nem, nem a legerősebb tétellel kezdődik az album, bár valóban, az ember hajlandó lenne ezt gondolni Tamás eddigi munkáiból kiindulva. Tény, hogy jó nagyot odacsap az asztalra, de A csend hegyei távolról sem a leghúzósabb vagy legerősebb dal. Kevés, ám szellemesen megvariált riff-fel operáló rövid tömör tétel, egészen kiváló szerkesztéssel: a középen nagyjából 1 perc hosszan hallható dallamos tremolo picking kiállás tökéletesen oldja fel az előtte lévő részek depressziós hangulatát. Egyébként arra, hogy mennyire másképp jár Tamás agya, mint az egységsugarú metal zeneszerzőé, álljon itt egy példa: csak hallgasd meg az első riff-et! Itt egy AAAA’ részt hallasz és szerintem egy átlagos zenei zeneíró az A’ részt biztosan nem így csinálná meg – ezzel együtt pontosan ez adja a meglepetést, az üdeséget, a frissességét. Furcsa, de a dalhoz jól passzol a tétel végén lévő diszharmonikus szóló, és – azzal együtt, hogy Tamás nem akart színes albumot készíteni – ez a tétel szerintem határozottan változatos lett.
Sokkal légiesebb, könnyedebb A testen túl – már a dallamos bevezetője is feloldja az első dal diszharmóniáját. Itt is szól a döngölés, de igazából ez a első picivel több mint egy perc ne tévesszen meg senkit: ez csak a beetetés, figyelemelterelés, egy aprócska lélegzetvétel, és máris kezdődik az a harmonikus zúzda, amelyik erre a dalra alapvetően jellemző. Talán ez az a tétel, ahol a leginkább érezni lehetett a húzást, az erőt, a féktelen és szétrobbanó energiákat; persze ízlések és pofonok különbözőek, de én ezt leginkább nagyjából 2:45 környékén vélem ebben a dalban felfedezni. Mint gitáros háttérrel rendelkező ember, általában erre a hangszerre figyelek, így sokáig fel sem tűnt, hogy Tamás mennyire takarékosan és okosan bánik a dobokkal: gyors, feszes tempójú a dal, de duplázó nélkül, és szerintem talán ez (is) az az aspektus, ahol Tamás baromi jól eltalálja az egyensúlyt. Nincs szétdobolva ez a dal sem: a dob megragadja azokat a pontokat – és csak azokat –, amiknél létfontosságú, hogy pontosan kihangsúlyozott legyen, és ott dupláz, máshol viszont nem veri szét a zenét. Keretes szerkezetű a tétel, az első riff ének nélkül játszva adja a dal befejezését, ami szerintem egy nagyon jó megoldás a harmadik perc környékén lévő álbefejezés után – legalábbis bennem felmerült az a kérdés, hogy akkor innentől hogyan is tovább, de ez a megoldás kerek egésszé teszi ezt a dalt.
Következik a harmadik tétel, a roppant bíztató című Földdel egyenlő – és igazából már az első pár másodpercből is lehet érezni, hogy valami egészen különleges darabbal állunk szemben. Hallgatás közben szinte láttam magam előtt a tömeget, amint Tamás bejelenti, hogy most ez a dal hangzik el… valószínűleg az első hatvan másodperc nagyjából úgy nézne ki, mint a Cannibal Corpse valamelyik könnyű eposzának egy perce: megsüketíti a hallgatót, kizsigereli, feldarabolja, ledarálja, szétszórja és újra megsüketíti. Kérdés, hogy ezután a bevezetés után hogyan lehet a dal vonalvezetését tovább vinni? Gondolom, nem árulók el nagy meglepetést, hogy Tamásnak ez egy sima ujjgyakorlat: az eddigi négynegyedes döngölést gyönyörű háromnegyedes dallamos kiállással vezeti tovább, csak azért hogy újrakezdje az egész bevezetés-döngölést. De természetesen Kátai Tamás nem Kátai Tamás lenne, ha itt egy kutya közönséges ABA részt hallanánk. Nem, Tamás újrakezdi a bevezetőt – ez a csali –, majd pár ütem után abbahagyja csak azért, hogy egy basszusgitár-szólóval meg variált átkötés következzék. Szövegben leírva szinte érthetetlen, hogy hogy lehet ennyire eltérő és inkompatibilis részeket szerves egésszé összerakni: neked, sokunknak, nekem is eddigre már többször beletört volna bicskánk, de Tamás számára ez jól láthatóan nem jelent komolyabb kihívást. Felkaptam a fejem 2:33-nál, amikor a rézfúvós kiállás megszólalt: természetesen – a hangszín miatt – az ember azonnal a Sear Bliss-re a asszociál, de igazából ez is csak egy árnyalat… sok festő használ mondjuk kékeszöldet, de mégsem lesz ugyanaz a kép. Majd elhangzik a dal szólója – figyelem, három dalból ez már a második szóló, ráadásul kísértetiesen emlékeztet az első tétel szólójára – szóval nem számoltam össze, de a régebbi anyagokon mintha ritkábban lennének ehhez hasonló részek. Példaszerű egyébként a dal 2:33 és 3:51 közötti része: érdemes tényleg alaposan végiggondolni és többször meghallgatni, hogy hogyan lesz egy faékszerű döngölésből egy disszonáns szólón keresztül billentyűkkel feldíszített kiállás, majd pedig ugyanez énekhanggal megtoldva… nagyon heterogén részek, és szerintem egy átlagos zeneszerző ebből három darab se íze – se bűze tételt gyártott volna, de – mint már a bevezetőben említettem – Tamás agya alapvetően teljesen más rugóra jár.
Ha az eddigiek alapján bárkinek gyanúja lett volna azzal kapcsolatban, hogy Tamás tud-e tőről metszett metal dalt írni, az legyen kedves és hallgassa meg az album címadó dalát (Alföld). Sem az zúzással, sem az zúzáshoz szükséges eszközökkel nem bánt szűkmarkúan: a duplázó rendesen szól, ahogy annak szólnia kell, és a hörgéstől elkezdve az összes olyan ismertetőjegyekkel találkozhatunk, amit a bőrdzsekiben született old school metálosok is elvárnának. Ezen a ponton hívnám fel a figyelmet a dal hosszára: kétszer olyan hosszúra sikerült, mint bármelyik másik tétel ezen az albumon, de ez nem megy sem az intenzitás, sem a hatás rovására. A szerkezete sokkal letisztultabbnak tűnik, mint az előzőeké; sokkal kevesebb benne a meglepő fordulat, és ezzel az első majdnem pontosan három perc el is telik. Gyors, pörgős, duplázós kíséret adja a hátteret hol az énekhez, hol pedig a lassabb, dallamosabb kiállásokhoz, és nem, Tamást nem abból a fából faragták, hogy ezt a gondolatmenetet kilenc percen keresztül erőltesse: a harmadik perc után könnyű feloldás követi ezt a döngölést, és nagyjából másodpercnyi átkötés után érünk a dal valódi témájához, amelynek zenei megfogalmazása a legkevésbé sem hajaz az intró stílusára. Ezeket a hangszereléssel kapcsolatos különlegességeket és újdonságokat Tamás elmondta nekünk, itt egyetlenegy dolgot emelnék ki: ez az albumon az egyetlen dal, ahol a női ének szerepet kapott, és Martina énekével kezdődik a „szöveges” rész. A dal utolsó két perce szintén a feloldást szolgálja: tiszta akusztikus rész és tudom, hogy nem az, de nekem elsőre a flamenco dallamai jutottak eszembe… mindenesetre remekül ellenpontozza a dal robbanásszerű nyitását. Érdekes szerkezeti felépítés: a leghúzósabb résszel kezdi, majd egy könnyű, légies dallammal fejezi be a tételt Tamás, ezzel számos egyéni értelmezés nyitva hagy például a dal csúcspontját illetően.
A Folyondár bevallottan az eddigi tételek feszültséget hivatott oldani, és ezt a feladatot sokfajta módon el lehet látni: a számos tizenkettő – egy tucat megoldás egyike lehetne például valamilyen dallam vagy akkordbontás fel-le transzponálgatva és így-úgy-amúgy megvariálva, de nem, Tamás egy teljes értékű dallal oldja meg ezt a feladatot. Nem is a sebességnek, hanem a hangszereknek, a hangszerelésnek, a torzított gitár – dob kombinációnak remek ellenpontja a fuvola, és erre még csak rájátszik a kíséret egyveretűsége és ezzel szemben a kiállás dallamossága. Ez a tétel igazából két nagyobb részből épül fel, majdnem fele-fele arányban osztozva szám hosszán; jómagam talán két különálló dalt csináltam volna ezekből az ötletekből, de könnyedségük, légiességük, és a korábbi dalok húzásával szemben álló játékosságuk tökéletesen eléri hatását, és a hallgatóság végre levegőt kap a nagy zúzdában. Csodálatos hallgatni a harmadik negyed dallamát, illetve megélni azt, hogy a vége felé már jól megismert és mindenki által könnyen dúdolható dallamot is eldobja Tamás csak azért, hogy egy bonyolultabb, hegedűn játszott kiállás legyen belőle… számos korábban leírt dolog mellett ez is talán mutatja, hogy Tamás mennyire egyedien áll a zenei ötletekhez. Egy átlagember még tizenhatszor megismételte volna ugyanezt a dallamot (esetleg ilyen-olyan kisebb-nagyobb csavarokkal) de hogy hegedűszólót nem csinált volna belőle, az is biztos…
A Csillagot görgető férfikórusa gyönyörű felvezetés. Ugye, gondolom, mindenkinek megvan a metal énekesek két alaptípusa: az egyik csak hörögni tud, a másik csak fejhangon sikítani – hát minő meglepetés, hogy egy harmadik fajta énekkel, különösen, ha még egy kicsit csavarnak is a dallamvezetésen, milyen érdekes dolgokat lehet csinálni. Tremoló picking, lassú lábdob, és a dalon belül továbbra is megőrzött férfikórus… maga a szöveg meg akkor kezdett gyanús lenni és extra jelentést kapni, amikor a kürt szó elhangzott. Itt azért olyan nagyon sok dologra nem gondolhatunk, és lőn: ez a Thy Catafalque azon kevés tételeinek egyik, amelyik kapcsolódik a Bibliához – mind az szöveg, mind pedig a dal zárását adó idézet biblikus. Ha az ember becsukja egy pillanatra a szemét és végiggondolja a végítéletet, akkor leginkább talán a németalföldi festők vízióira támaszkodhat, és valahogy úgy képzelhetjük el azt, miképpen Hieronymus Bosch ecsete megrajzolta. Mindezt figyelembe véve azt kell hogy mondjam, hogy ennyire kedélyes, könnyed, légies végítéletettel tulajdonképpen még nem találkoztam, és ha esetleg majd választanom kell, akkor inkább a Kátai-félére szavazok, mint a Bosch-féle megoldásra.
A felkelő hold országa cím gondolom, hogy nem igényel különösebb magyarázatot. Tamás itt is teljesen tőről metszett klasszikus metal kezdéssel nyit, és jól hallhatóan nagyjából két percig tudta megállni, hogy ne vigyen bele valami apró csavart vagy csemegét az eddig megírt zenébe – így az eltorzított énekhanggal megszólaló első versszak után egy kiállásnak induló rész kezdődik, amelyik egy darabig megcsalja azzal a hallgatót, hogy úgy tesz, mintha csupán egy szimpla kiállás lenne… aztán alattomosan egy nagyon kellemes kis szólóba fejlődik tovább. Pár sorral fentebb emlegettem a klasszikus szerkezetet – hát itt is valami ilyesmivel állunk szemben, és már a szóló kísérete is jelzi, hogy tettünk egy kört, újra az első rész felé tendálunk. És mit tenne ilyenkor az egyszeri zeneíró? Miután megírta az intrót és sikeresen összerakta az ABC részeket, majd a C-ből kiindulva ismét fölvezette az intrót, szerintem kivétel nélkül mindenki gyorsan mögé csapna még A-t, egy B-t meg egy C-t, aztán hirtelen erősen elgondolkodna, hogy akkor innen hogyan is tovább. De hát Kátai Tamást nem ebből a fából faragtak, így nagyjából 3 perc környékén belekezd egy tátá-titititi ritmusú részbe, amit szerintem az album legtisztább kromatikájával fűszerez meg, olyannyira, hogy azt az eddigi zenei megoldásokhoz képest mármár vulgárisnak is lehetne nevezni. A dal zárórésze ismét teljesen fapados szerkezetű… lenne, ha nem Kátai Tamás írná. Tulajdonképpen az utolsó másfél perc néhány rész és annak ismétlése, de természetesen olyan nem fordulhat elő, hogy ne legyen valami apró kis dekoráció, mondjuk egy elmaradó kíséret vagy egy picit más lüktetésű basszusgitár…
A Szíriusz pontosan betölti azt a szerepet, amire az alkotója szánta: egy picit segíti az enyhülést, fellazítja az eddigi számok töménységét-tömörségét – egy egyszerű zenei ötlet (természetesen kátaitamási értelemben egyszerű), amelyik felkészít minket az utolsó menetre, a videóról már régóta ismert Néma vermek meghallgatására.
A dalokhoz tartozó vizuális háttér (legyen ez színpadkép vagy videó) szerény véleményem szerint az esetek döntő többségében csak megzavarja a az élményt vagy pedig – mint a legrosszabb esetekben – a zene vagy fellépés hiányosságait hivatott elfedni, és nagyon kevés olyan eset van, amikor viszont fokozza a zenei élményt vagy segíti a befogadást (lásd: Watain, Bephegor). Hát ilyen a Néma vermek videója: már a kezdet sem túl pozitív, ugye a verem valami földalatti, hideg, nedves, egészen mérsékelten vonzó hely, és ha ehhez a némaságot is hozzáadjuk, akkor tulajdonképpen mintha egy sírról beszélnénk. Ráerősít erre egyébként a videóban látható jelenet, ahol Tamás egy szál ásóval felszerelkezve az Alföld kellős közepén a jól láthatóan parlagon hagyott talajjal küzd megszállottan, kevesebb mint több sikerrel. Maga a dal billentyűs kezdése is elég furcsára sikerült, és remekül ellenpontozza az ezt követő Slayer-életműbe illő kezdést. Nagyon tetszik a refrén: az ember az gondolná, hogy összességében egyetlen egy hangot hall, aztán kiderül, hogy a legutolsó ütemnél egy picit (kis szekundot?) lejjebb lépünk; ezzel párhuzamosan különböző összhangzatok szólnak, amik egy meglehetősen kellemetlen légkört alakítanak ki, mindezt úgy, hogy közben gitárok is és a dob is maximális fordulatszámon mennek.
És mivel az utolsó szám talán az esszenciája annak, amit Tamás ezen az albumon mutat nekünk, kanyarodjunk is az összefoglalásra, ami a legnehezebb feladat, hiszen egy abszolút skálán kell elhelyezni egy teljesen szubjektív dolgot – így az természetesen elfogult és részrehajló lesz. Tamás ezen albumát a Thy Catafalque eddigi munkásságával kell összevetni, illetve azzal, hogy hogyan állja meg a helyét a bevallottan tőről metszett metal albumok sorában; azt gondolom, hogy az új jövevény mind a két pályán – Thy Catafalque-albumként és a tősgyökeres metal albumként is – remekül vizsgázik, pedig nagyon könnyen előfordulhatott volna az, hogy az előnyök helyett a hátrányok ötvöződnek, és mind a zenekar rajongóinak, mind a metal-osoknak csalódást okoz. Megállja hát a helyét a Thy Catafalque-albumnak között, hiszen a változatosság, a találékonyság, az ötletesség, azok az újfajta utak, amik eddig Tamás munkásságát jellemezték, itt is megvannak – csak most nem pálcával mutat nekünk utat, hanem ostorral, és nem finoman terelget minket a helyes irányba, hanem a fülünknél fogva húz. És megállj a helyét – méghozzá vastagon megállja – a metal albumok immáron végtelen sorában is, hiszen az egyedi változékonyságból az ötletekből, mindabból, ami a Thy Catafalque-ot Thy Catafalque-ká teszi, patikamérlegen adagolva pontosan annyit tartalmaz, ami egyfajta egyedi szint visz a zenébe, és nemhogy élvezhetővé, de egy megszállott metálos számára teljesen egyedi hangszínű csemegévé teszi ezt az anyagot.
Hallgassatok sok szeretettel!
Írta: Á
