Idén decemberben volt szerencsénk folytatni a külföldi koncertlátogatós sorozatunkat. Az aktuális delikvens a svéd heavy metal Sabaton volt, mégpedig a „The Legendary Tour” címet viselő arénaturnéjuk koppenhágai állomásán – előzenekarukként pedig a The Legendary Orchestra-t láthattuk. Ennek a koncertsorozatnak sajnos nem volt magyar helyszíne, így más célpontot tűztünk ki. Alábbi beszámolónkban a megszokott módon nemcsak a koncertről, hanem általában a Dániában, Koppenhágában és a dán szervezőkkel és helyszínnel szerzett tapasztalatainkról is megosztunk pár gondolatot. Felmerülhet a kérdés, hogy egy svéd zenekart miért nem a hazájában néztünk meg, hiszen Stockholmban is volt állomásuk. Nos, ennek az az oka, hogy februárban már jártunk Stockholmban, szintén nem svéd bandák koncertjén… És most egy újabb országot terveztünk meglátogatni. Nekem régóta a bakancslistámon volt Dánia, és elárulom: nem okozott csalódást.
A dán Live Nation kapcsolattartója kedvesen minden információt leírt nekünk az e-mailekben, olyan részletességgel, amilyet még nemigen tapasztaltunk. A szervezés egyetlen hátránya volt, hogy a koncert előtt két nappal érkezett csak meg az információ, hogy megkaptuk az akkreditációt. Így aznap gyorsan megszerveztük, hogy másnap hajnalban utazunk is… Nem tudom, kin és min múlik, hogy mikor derülnek ki az akkreditációk, de a külföldről jövők számára ez okoz egy kis szorongást. Nem baj, megoldottuk. A szervezés további részletei és az élmények kárpótoltak mindezért.
Koppenhágába érkezésünk napján csak várost néztünk, a koncert másnap volt. A reptérről önjáró metrók visznek be egyenesen a városba, be tudsz ülni legelőre „vezetni” a szerelvényt az ablak alá ragasztott matricák segítségével. Körülnéztünk a szállásunk felé vezető belvárosi utcákon, és az egyik első célunk volt reggelit szerezni. Találtunk egy kisboltot, ahova betérve furcsa látvány fogadott: az először apró, kedves élelmiszerboltnak tűnő egységben lehetett kapni könyveket, higiéniai termékeket, szuveníreket, elektronikai temékeket, dohányt, és még khm, vibrátorokat is. Mi maradtunk a péksüti-kakaó kombónál – amilyen drágák voltak a péksütik, olyan istenien maradandó élményt okoztak, komolyan mondom, talán sose ettem ilyen finom pékárut. Vettünk hozzá kislányos grafikás Matilde kakaót, ami Kristófnak nagyon ízlett, szerintem pedig volt egy műanyagszerű mellékíze. Egy pár órát muszáj volt csavarognunk a hidegben, aztán bepróbálkoztunk, hátha kicsit előbb átvehetjük a szobánkat, és szerencsénkre bejött. A Budapesten is megtalálható o&a Hostelben foglaltunk szállást, ami a kedvező ára ellenére sokat nyújtott és nagyon élveztünk ott lenni. A szoba maga és a közösségi terek is nagyon kellemesek voltak.
A második napon a koncertig szintén városnézést iktattunk be, amikor is az úgynevezett krumplinegyedet csinos skandináv stílusú sorházakkal, a belvárost, a „dán Váci utcát” és a helyi „Vörösmarty téri karácsonyi vásárt”, valamint a híres csatornamenti színes házakat csodáltuk meg, aztán utaztunk egy hajójáraton (a közlekedési jegy Koppenhágában is érvényes a helyi hajókra, ahogy Budapesten is) a koncerthelyszín felé. Pedig bérelhettünk volna biciklit is, mert Dánia is legalább annyira biciklibarát hely, mint Hollandia, és ezeket a járgányokat az utcákon kívül gigantikus kerékpártároló garázsokban parkolják le. Este ittunk egy ezúttal szerintem is nagyon finom forró kakaót, majd a húzós árak miatt bolti tésztasaláta és további péksütik mellett döntöttünk ebéd gyanánt. Ezek után pedig célba vettük a Royal Arénát.
A hatalmas arénát megközelítve már hallottuk az utcai árusok és merchpult felől bömbölő előhangoló Sabaton lejátszási listát, és hamar rettentő tömegben találtuk magunkat. A bejárat előtt kettészakadtunk, mivel a dán nyelvű legutóbbi, instrukciókat tartalmazó e-mailből azt bogarásztuk ki, hogy a fotósok a B-szektorban mennek be, az újságírók pedig az A-ban. Elindultam az A-bejárat felé, és kisebb szívszélhűdéssel konstatáltam a kígyózó kilométeres sort, de aztán szerencsére előre tudtam ügyeskedni. Itt a biztonsági őr néni mindenáron ki akarta velem dobatni a frissen vett ételeimet, én pedig mindenáron ragaszkodtam hozzá, hogy márpedig dolgozni jöttem és biztos, hogy nem dobom kukába a vacsorámat és másnapi reggelinket. Miután a vitánk nem vezetett célra az után sem, hogy kézzel-lábbal mutogattam neki a ‘Presse’ feliratot a jegyemen és a sajtós szalagot a csuklómon, hívta egy kolléganőjét, aki már tisztábban látszott érteni a problémámat, és nagyon segítőkészen és empatikusan megmutatta, hogy ugyanott kellett volna bemennem, mint Kristófnak, bár a jegyemre nem az a bejárat van írva. Így megkönnyebbültem, és itt már a lehető legsimábban jutottam be a sajtószobába, ahol a fotósok már éppen indultak a körbevezetésre. Kaptunk egy nagyon cuki kis szobát szekrényekkel, ahova elhelyezhettük a táskáinkat és kabátokat, valamint még kávét és teát is ihattunk. (De nem ittunk.) (Csak elcsentem egy teafiltert szuvenírnek.) A helyiségbe beengedő biztonságiőr az egyik legkedvesebb volt, akivel valaha találkoztam, és ez szinte mindenkire igaz, akivel itt kapcsolatba léptünk.
Kristóf elmondása alapján tudom, hogy a fotósok egészen különleges, eddig sehol nem tapasztaltan kiemelt bánásmódban részesültek. Maga a Sabaton PR-osa vezette körbe őket a lelátón és az árokban, megosztva minden egyes információt és tippet, hogy mikor, hol, milyen szögből milyen fotókat tudnak készíteni, hol találják a magasítóként használható sámlikat, a koncert melyik percében lesz piró, tűzijáték, látványosság, kiskutyafüle. A fotósok megkapták a beosztást is, hogy ki mikor honnan készíthet képeket. Amikor nem lentről, akkor a lelátóról is fényképezhettek. Kristóf nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire segítőkész és kedves volt a srác, mindenben támogatta őket. Plusz, egy nagy fekete borítékban, melyet egy fényes Sabatonos matricával zártak le, megkapták a teljes setlistet a részletekkel: mikor mi lesz a díszlet, piró, mikor jön a kórus, telefonvakus „öngyújtózás”, konfetti, stb., és egy levelet is mellékeltek a PR-os sráctól (a fotóspass mellett).
Én közben elfoglaltam az ülőhelyemet a lelátón, tök jó helyet kaptam, az ülések legszélén, jól beláttam a színpadot is. Tőlem balra még volt is egy üres ülés, így aztán Kristóf is le tudott ülni kicsit, amikor elvégezte a teendőit. Az ülés egyetlen hátránya az volt, hogy ha bárki megmozdult, az egész sor megmozdult… A kettővel mellettem ülő srác pedig igencsak izgága volt, mocorgott, és nyilván headbangelt a koncerteken, ezt persze nem tudtam neki fölróni. Engem baromira zavart, hogy akaratom ellenére hintázok a nem is hintaszéken, dehát koncerten voltunk. Aztán a tapsolására is ugyanez történt, majd amikor azt hittem, nem tud már mással előállni, akkor hamisan ordítva énekelni kezdett. De nyilván megintcsak – koncerten voltunk.
A The Legendary Orchestra kezdte a műsort megszámlálhatatlanul sok tagjával és mesébe illő díszletével, megjelenésével. Az orchestra idén, 2025-ben alakult meg Pär Sundström, a Sabaton basszusgitárosának elképzelése nyomán. A Sabaton-dalokat saját értelmezésében előadó zenekar vonósokból, fúvósokból, perkásokból, egy kórusból, Mia Asano hegedűsből (amennyiben az a hegedűre hajazó kis elektromos gitárizé nevezhető hegedűnek), Patty Gurdy tekerőlantosból (aki több hangszeren is játszott), valamint Noa Gruman énekesnőből állt, aki amikor épp nem énekelt, akkor vezényelt és nagyon táncolt. Mögöttük és körülöttük egy hatalmas vár felelt a történelmi hangulatért, a művészek feje fölött pedig egy óriási könyv lógott, az előzenekar nevét hirdetve.
Többnyire metalkoncerteken részt vevő emberekként nem gyakran van ilyen élményben részünk, amilyet a The Legendary Orchestra nyújtott. Mind látványban, mind hangzásban monumentális előadással nyűgöztek le minket. Én nem vagyok nagy Sabaton-tudós, úgyhogy szinte tiszta lappal hallgattam a feldolgozásokat, és így is gyönyörű és felemelő volt. Persze akik Sabaton-rajongók, azoknak még nagyobb élvezet lehetett ilyen szimfonikus-folkos interpretációban is hallani kedvelt számaikat. Noa konferált a dalok között, tőle tudtuk meg, hogy elhangzott pár olyan dal is, amit a Sabaton sosem játszik élőben. A közönség végig ujjongott, énekelte a dalokat, csápolt, úgyhogy azt hiszem, tényleg elnyerte az igazi Sabaton-fanok tetszését is ez a projekt (ezt Kristóf tanúsította, aki pedig az). Sundström megveregetheti a vállát.
Az átszerelés után a Sabaton nem csapott egyből a húrok közé, mint ahogy a legtöbb zenekartól megszokhattuk. A díszlet nem igazán változott, csak eltűnt a könyv és megjelent a dobszettet tartó három hatalmas kéz. A küzdőtéren álló közönség tagjai között, a hangos-fényespult mögött felállítottak egy kisebb színpadot, és itt kezdte meg előadását a Sabaton. Felvillant a fejfény, és megjelent a kisszínpadon Napoléon Bonaparte, aki bele is kezdett önfényező, komikus monológjába. Nem sokkal később csatlakozott hozzá Julius Caesar, majd Dzsingisz kán, végül templomos lovagok is. A történelmi személyek elkezdtek egymással vitatkozni, kakaskodni, Cézárt le is szúrták (micsoda traumafelszakítás). Ez az egész színjáték több mint negyedóráig tartott, és őszintén kezdett kicsit kellemetlen lenni nekem. De aztán végre felvonult a kisszínpadra néhány, fáklyákat tartó templomos, akik egyszer csak hangszereket kaptak a kezükbe, és lerántották magukról a leplet, azaz a sisakot: ők maguk a Sabaton-tagok voltak. Hannes Van Dahl dobost kihagyták a buliból, hiszen ő már a színpadon várta a kisműsor végét, hogy elkezdhesse ütni a dobokat az óriáskezek ölelésében. Két dalt ezzel a távolságtartó felállással adtak elő.
Közben leereszkedett egy hatalmas híd a kisebb emelvény és a színpad között, amelyen több szám alatt is tudtak oda-vissza közlekedni a zenészek. Az első két dalt, ami a Templars és a The Last Stand voltak, követően ismét megjelent Dzsingisz kán a színpadon, és felvezette a Hordes of Khan című számot. Az összesen 19 számos szett során többször is megjelentek a hadvezérek előadni pár dialógust a dalok között. Ez néha arra is szolgált, hogy a Sabaton tagjai teljesen át tudjanak öltözni – ezt egyszer mondjuk egy szempillantás alatt tették meg, máig nem tudom, hogyan. A díszlet és a showelemek jelentős részét képezte a pyrotechnika, sok-sok tűz, tűzijáték, robbanások, majd megjelentek ágyúk is, és ezeket szintén elsütötték. A Stormtrooper című számnál különösen sok volt a tűzijáték, és még bombákat is bevetettek. Egyébként ez a szám volt az egyik, ami a legjobban tetszett nekem a koncerten.
A hangerő akkora volt, hogy még a színpadtól viszonylag távoli ülésemen sem bírtam kivenni a füldugót, mert úgy csak egy összemosódott kását hallottam. A vokálokat viszont füldugóval is kristálytisztán kivettem, és lenyűgözőek voltak. Hiszem, hogy a tagok élőben vokáloztak zenélés közben (tehát nem csak tátogtak a backing trackre), és fantasztikus harmóniákat énekeltek. Nemcsak hogy (talán Hannesen kívül) mindenki énekelt, a konferálással is mindegyik tagra sor került, nem hagyták egyedül Joakim Brodén énekest a feladattal. Elhangzott persze a „ti vagytok az egyik leghangosabb közönségünk” és az „imádunk itt játszani” frázis (pedig aki jártas a skandináv/északi kultúrában, hallhatott arról, hogy ahol csak lehet, szívják egymás vérét a szomszédos északi nemzetek, így a svédek és a dánok is, de persze egy koncerten a feltétel nélküli szeretet dominál), és a „vajon hangosabbak vagytok, mint Németország??” kérdés is – és mit ad Isten, a dánok hangosabbak voltak, mint Németország.
Joakimon kívül egyébként sokat nem mozogtak a zenészek, de emiatt szerintem senkinek nem volt hiányérzete, mert így is olyan látványos műsort adtak elő, hogy erre már nem is volt szükség. Joakim karakteres kiállása és a tagok élvezetes játéka és szeretnivaló személyisége önmagában is elég volt a sok kellékkel és díszlettel együtt. Valamelyik dalnál Joakim buzdította Chris Rörland gitárost a táncra, aki erre sajátos mozgáskultúrával adott elő egy olyan szórakoztató koreót, hogy Joakim nem bírta ki nevetés nélkül, és még éneklés közben is belenevetett a mikrofonba. Szeretem az ilyen emberi pillanatokat a legnagyobb zenekarok koncertjein is, ahol nagyjából minden momentum percről percre meg van tervezve.
A The Attack of the Dead Men alatt megintcsak Hannes kivételével levonult az egész zenekar a közönségbe, és az emberek között-mellett zenéltek. Ez nagyon kedves élmény lehetett a közelben állóknak. Egyébként úgy jött át ebből az egy Sabaton-koncertből, amin eddig voltam, hogy a zenészek akármilyen sikeresek is, és akármilyen nagyszabású produkcióban is játszanak, mégsem szálltak el. Ennyi év után is élvezni látszanak a játékot, és még így a turné vége felé is ugyanakkora energiával és profizmussal adták elő a szettet és a műsort, ami persze a nagy létszámú stábjuknak is köszönhető.
Külön érdekességként Hannes felkonferálta a zenekarból 2016-ban kilépett, de tavaly visszatért gitárost, Thobbe Englundot, akit most is láthattunk a színpadon Stormtrooperes gitárjával.
A szett vége felé megjelent a The Legendary Orchestra kórusa is a színpadon, és az utolsó pár dalt a Sabatonnal együtt adták elő. A legutolsó dalba, ami a Masters of the World volt, még egy kis plusz csavar is belekerült: Chris Rörland gitáros átadta hangszerét a kórus egyik énekesének, ő maga pedig megragadta a mikrofont, és az egész számot szerepcserével adták elő. (Kristóf aztán utánanézett, hogy az énekes srác gitározik is egy zenekarban.)
A koncert után még fél órát tölthettünk a sajtószobában, ahol pár szót váltottunk a többi sajtóssal, de egyébként főleg egymás között dánul beszélgettek. Valaki otthagyott az asztalon egy hurkapálcikára erősített dán zászlót, amit becsülettel bevallom, hogy becsületlenül eltulajdonítottam, mert olyan cuki volt. Az aréna személyzete nem sürgetett minket, kedvesen megvárta, hogy együnk, igyunk, összepakoljunk és felöltözzünk, majd mindenkivel szép estét kívánva egymásnak és mindent megköszönve, elbúcsúztunk, és kiléptünk a zuhogó esőbe. Nem keserített el minket az idő, mert teljesen fel voltunk töltve pozitív élményekkel. Meg legalább addig teljesen megúsztuk az esőt, csak a koncert utáni hazaúton áztunk meg egy kicsit. A hatalmas tömeggel levánszorogtunk a metróba, ahol összefutottunk az egyetlen magyar párral ott-tartózkodásunk alatt. (Amikor leszálltunk a metróról, elmentünk mellettük, rájuk köszöntem, hogy „sziasztok”, rámnéz a srác kikerekedett szemekkel, majd amikor rámosolyogtam, olyan vidáman kiáltotta a „helló”-t, mintha régi ismerősök lennénk, jók ezek a külföldön magyarokkal találkozós sztorik.) A koncertet a szállás felé vezető úton elemezgetve betértünk egy kisboltba, hogy addig se ázzunk, amíg nem jön a busz, és megvettük életünk legjobb taquitosait, tényleg, fenséges volt.
Még egy éjszakát ott töltöttünk, aztán hajnalban indultunk is haza. Az egész út amennyire hirtelen nyert megerőrítést, annyira megért minden stresszt és forintot. A koncert, a városnézés, a szállás, minden tapasztalás nagyon jól összejött és csupa pozitív élménnyel hagytuk magunk mögött Dániát.
Írta: Barbi
Koncertfotók: Újj Kristóf
