ELŐADÓ: Ahriman
ALBUM: Kehely
SZÁRMAZÁS: Magyarország
MEGJELENÉS ÉVE: 2022
STÍLUS: black metal
HONLAP: https://ahrimansanctuary.bandcamp.com/
ÉRTÉKELÉS: 10/10

Vegyünk egy teljesen egyszerű és hétköznapi példát: hogyan teszel szert mondjuk egy cipőre vagy konyhaasztalra? Tudom, nincs sok köze a zenéhez, de azért fussuk meg ezt a kört – alapvetően kétfajta megoldás kínálkozik, és ebből a kettőből az első a gyorsétterem-stílusú forgatókönyv: bemegyünk az első cipőboltba vagy az Ikea-ba, és megvesszük a szükséges terméket; a beszerzés időtartama 20 perc. Aztán van persze a másik megoldás, amelyik sokkal időigényesebb, sokkal több erőforrást köt le – ilyen megoldás lehet, ha cipőnket egy tapasztalt suszter készíti, és a bútort egy asztalostól szerezzük be. Szóval két út kínálkozik: tömegtermelés vagy kézműves, és utóbbi esetben egy egyedi és vélhetően minőségi dolog előállításának leszünk részesei – itt nem szakmányban készülnek a dolgok, hanem gondosan megmunkálva, aprólékosan, a minőségre helyezve a hangsúlyt a mennyiség helyett.

Ez utóbbi filozófiát követi az Ahriman immáron hosszú ideje: évente nagyjából egy koncertet adnak (ami egyben szűrőként is működik: akinek tényleg fontos a zenekar, az erre az évi egyre egészen biztosan el fog menni). 2021-ben augusztus végén Balatonszepezden a Hellfest-en kerülhettünk először kapcsolatba a Kehely című albummal; pár héttel az esemény előtt derült ki, hogy ez a fellépés egyben egy új album bemutatója is lesz, amiről előtte azért nagyon sok információnk nem állt rendelkezésre. Lement a fellépés, ahol a hatszámos anyagból négy dalt eljátszottak Lambert-ék – majd hosszú csönd. Közben persze zajlottak az események a zenekar háza táján; elkészültek a felvételek, és a Kehely története most fordul be a célegyenesbe, ugyanis napokon belül, augusztus 5-én elérhető lesz a teljes album a hallgatóság számára.

Még anno a Ködkínösvény után egy darabig nézegettem, hogy jön-e esetleg ki új anyag az Ahriman-tól, aztán lassacskán feledésbe is merült… olyannyira, hogy a Bőrkoporsó létezéséről csak a megjelenést követően értesültem. Az Őskő-ről számos recenzió szuperlatívuszokban nyilatkozott – így tettünk mi is –, és ezek után már csak az volt a kérdés, hogy ehhez képest milyen anyagot lehet kiadni: másfajta módon zseniálisat, vagy sikerülhet-e megugrani ezt a szintet, ha egyáltalán.

Megvallom őszintén: az első tétellel, a Zöld fagy-gyal picit meg voltam lőve a legelső hallgatás kezdetekor; úgy nagyjából 0:25 táján néztem rá a Winamp-ra, hogy biztosan a megfelelő album megfelelő tételét hallgatom-e, de aztán megszólalt Márta Zoli hangszere, majd nemsokára belépett Lambert éneke is („Harag zúdul a sötét égre // Visszhangozva meteorok átkát„), és nagyjából 0:40-től a szőr is égnek állt a hátamon a minimum 35 fokosra felfűtött lakásban. Az Ahriman azon kevés zenekarok egyike egyébként, ahol a zene mellett a szövegnek is fontos szerep jut (legalábbis szerintem): a kettő remekül rímel egymásra, különösen úgy, hogy vannak Lambert-nek teljesen egyedi, a műfajban alig használt szavai-kifejezései, amelyek helyből hátborzongató légkört teremtenek, és erre az Ahriman-on kívül nagyon kevesen képesek. Az első tétel egyébként remek illusztrációja annak is, hogy mitől zseniális az Ahriman dalszerkesztése. Tulajdonképpen ha alaposabban górcső alá vesszük, akkor kiderül, hogy semmi szokatlan dologgal nem állunk szemben: jól eltalált egyensúlyok, nincsenek fölösleges üresjáratok – ám valami mindig történik: vagy Márta Zoli billentyűje játszik valami kiállást vagy hangsúlyozza a gitár dallamvezetését, vagy a gitárok játszanak valamilyen dallamot, vagy pedig Lambert énekhangját halljuk. Szóval mindig történik valami, és ez a sok valami ráadásul tökéletesen ellenpontozza egymást: Lambert zsigeri, jól karbantartott hörgése és a hátborzongató dalszövegek tökéletes kontrasztot adnak a szintetizátor dallamvezetésével-hangszínével, de ugyanezt akár a gitárokkal is el lehet mondani.

Nagy bajban lennék, ha kedvenc dalt kellene választanom az albumról – elvégre mind a hat dalcímet nem írhatom ide –, de talán a legerősebb jelöltek közül való az Égi vándor. És hogy miért is? Talán azért, mert a dal nagyjából első egy perce az, ami az Ahriman erősségének esszenciája: a melankolikus, bármilyen kliséktől határozottan mentes, megnyugtató billentyű szöges kontrasztban áll a feszültséget hozó gitárral és énekkel. És akkor az énekről illetve a dalszövegekről egy pár szót: van nem egy olyan kifejezés, amit az Ahriman szinte minden albumán megtalálunk és mondhatni egyedi védjegyükké vált – talán az egyik ilyen kifejezés a rontás szó. Ami többször is elhangzik a lemezkritikákban – és én is le fogom írni –, az az Ahriman zenéjének természetközelisége és pogány ereje. Hogy ez miből táplálkozik, az általában már nem kerül kifejtésre, pedig nagyon egyszerű és számos helyen tettenérhető: hallgasd meg mennek a dalnak az első versszakát! Nyolcsoros versszakról beszélünk, ahol az első, harmadik, ötödik és hetedik sor ugyanaz. Nagyon ősi módja ez a fontos mondandó hangsúlyozásának, és hasonló szerkezetet – például a páros sorok ismétlődését – számos nép zenéjében megtalálni. Külön kedvencem ebből a dalból a 2:30-2:45 közötti átkötés, amit szó szerint kéz a kézben játszik a gitár és a billentyű. Tulajdonképpen simán lehetne ez egy csak gitárokkal megszólaltatott rész, ám az Ahriman csavar egyet rajta, és a hangsúlyozandó hangokat a szintetizátor szólaltatja meg.

A harmadik tétel, a Fénygyűrű majdnem 1 perces bevezetés után kezd belelendülni a téma kifejtésébe, és nem is akárhogy – mindig én vagyok az, aki leírja, hogy tulajdonképpen a szöveg egy csomó esetben nem is fontos és az ének végtére is egy hangszer a sokból, ami dalszöveget „játszik” – hát ez az, amire ez a dal is tökéletesen rácáfol, legalábbis nekem az „Égen cikázó fényár” sortól helyből a hideg rohangál a hátamon ezen a kellemes 35 fokos szombat délutánom. Az Ahriman-tól talán szokatlannak mondható, hogy a dalnak majdnem a felét egy egybefüggő énekblokk teszi ki, de ez a legkevésbé sem probléma: a gitárok húzásával és az ezt ellenpontozó billentyűvel talán az egész album legdinamikusabb tétele lett a Fénygyűrű – kíváncsi vagyok, hogy élőben hogyan fog szólni: utolsó dalnak vagy a ráadás előtt szerintem ideális lenne, de mindez kiderül majd augusztus 20-án a Fekete Zaj-on.

Imádom a negyedik dal, a Pokolsarkantyú kezdését. Az első 49 másodpercben egy szép, megnyugtató, konszonáns dallam fejlődik ki, amelyiken csak egy picit csavarnak Lambert-ék: csak annyit, hogy az utolsó hangja disszonáns legyen, ami elképesztő feszültséget visz a dalba – és az ének még meg sem szólalt! Egy lemezkritika mindig szubjektív – ugye arról van szó, hogy a kritikát írónak mi mennyire tetszik –, de határozottan állítom: a Pokolsarkantyú első versszaka az album legerősebb pillanatai közé tartozik, ha nem maga a csúcspontja. Amikor először meghallottam ennek a szövegét – illetve egészen pontosan az első versszak második felének szövegét („Az űr hideg // Koporsóba zárva // Testéből csillag // Lelkéből máglya”), na akkor meg kellett hogy állítsam a Winamp-ot; vettem egy mély levegőt, ittam egy korty sört, és utána még egyszer és még egyszer és még egyszer… nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, de annyira katartikusnak érzem a negyedik tétel ezen részét, hogy kevés hozzá hasonlót tudok említeni. Ha az egész album ebből az egy versszakból állna, engem már akkor sikerült volna kilóra megvenni.

Hasonlóan erős a Vérláva kezdése: ez a dal is ott van a személyes kedvencek listáján (mondjuk lehet, hogy gyorsabb lett volna a nem-kedvencek listáját összeírni). Ha jól hallom, akkor 5/4-es introval kezdődik a dal, ami Lambert beszédéhez ad kíséretet. Hallgasd végig ezt a részt többször is egymás után: „Méhének mélyéből nemcsak falatnyi jóság, hanem a szarvakat rámaként hordozó tükör is arcot mutathat”. Az egy dolog, hogy ez a kép mennyire plasztikus, mennyire megfogható: szinte magad előtt látod magának az ördögnek a születését… mondj még egy olyan zenekart, ami ilyen képekkel operál! Persze biztosan lesz, nem is tagadom, de engem teljesen lebilincselt ez a rész is: „…akik földbe próbálják tiporni a természet törvényét”. A Vérláva végső soron nem egy komplett dal, csak impulzusok-érzések-benyomások összessége, tulajdonképpen egy vázlat szöveggel és dallammal, ami mindenképp újnak mondható az Ahriman eddigi tételeihez képest. Tökéletesen passzol az album koncepciójába, és ha hangulatfestésről van szó, akkor is felveszi a versenyt a többi dallal.

[products tag=”Ahriman” columns=”3″ orderby=”date”]

A leghosszabb a címadó Vaskehely; a hatodik – egyben utolsó – dal az albumról. Helyből háromnegyedes a dal kezdése, ez tovább fokozza az amúgy is pörgős tétel lendületességét. Nem hallom ki rendesen, de itt is megcsavarják egy kicsit a fiúk a versszakok dallamát: az első versszak egy nagyon kellemes, jól körülhatárolt hangkészlettel operál, majd a második versszak (vagy az első folytatása) ehhez képest némileg disszonánssá válik – miközben a dallamban és a ritmusban érdemi változás nem tapasztalható, valahol bekerül egy disszonáns hang (egyelőre a billentyű az elsődleges gyanúsított), és ez az apró csavar már egy olyan feszültséget teremt a dalban, ami alapvetően meghatározza az egész koncepciót. Egyébként ezen a játékon a fiúk még tekernek is egyet, és a 2:47-től következő rész meg az összes maradék részhez képest lesz disszonáns – és ennek eredményeképpen talán a dal egyik csúcspontja. „Hajsd le a fejed // Az istenek előtt” – énekli Lambert 3:00 környékén – hát hol hallasz ilyet a tesztoszteron-túltengéses és egótól duzzadó extrém metal-ban? A Vaskehely igazából egy tökéletes keresztmetszete az albumnak, hiszen a gyors-lendületes-pörgős részektől egészen a merengős-elgondolkodós átkötésekig mindent megtalálunk benne; remek összefoglalása ennek az anyagnak.

Először is: azt hiszem, hogy érdemes volt ennyi időt várni az Ahriman aktuális albumára. A bevezetőben föltett kérdésre – hogy sikerült-e megugrani az Őskő szintjét vagy sem – nem igazán lehet értelmes választ adni, mert a két album stílusa eltérő. Természetesen vannak hasonló elemek, ugyanakkor az eltérések is jelentősek – úgy érzem, hogy az Ahriman egy másik kaput is szélesre tárt.

Írta: Á