A statisztika csodákra képes, és ezt mindenki nagyon jól tudja, aki számokkal meg azok átlagával foglalkozik. Onnantól, hogy végre feloldódott az általános ebzárlat, a zenei élet is felbolydult: egyszer hosszú hónapokig semmi, majd három nap alatt három válogatottan nyálcsorgató fellépés; tehát átlagosan semmi sem változott. Ezt a kellemes sorozatot – legalábbis számomra – ma este az Amenra fellépése nyitja az A38-on. Igazából mindig is vevő voltam a teljesen beteg, elgondolkodó, lassú, kliséktől mentes zenéjükre, de most valahogy még jobban sikerült rájuk hangolódnom: az utóbbi periódus meglehetősen depresszív mivoltára tökéletesen rímel a zenéjük; ha csúnyán akarnám kifejezni magam, azt mondanám, hogy rátesz még egy lapáttal. Régóta vártuk őket, sokszor halasztódott a buli, de most végre itt vannak, és kapunk egy újabb ízelítőt az elborultság flamand változatából.

Nagyon érdekes műfaj a black metal vagy post black metal – mondjuk már maga a fogalom is egy ordas nagy közhely, de azért valahogy mégis meg kell nevezni a stílust. Szóval az egész műfaj szisztematikusan lázad a klisék ellen, és ezzel nemcsak a szórakoztató zenéhez, hanem a metal többi műfajához képest is ellenpontot képez. Ugyanakkor – és mondhatni, hogy ezzel ellentétben – tág, nyitott és befogadó, és tulajdonképpen nehéz olyan zenei műfajt mondani, amelyiket ne tudná így-úgy magába olvasztani. És hogy meglegyen a harmadik csavar is: az ezen a világ ellen lázadó, ám műfajok garmadát befogadó dobozon belül is létezik egy kisebb doboz, amelyik a naggyal pár fő vonáson túl kevés közös jellemzőt mutat – és ezen műfaj egyik élharcosa a szerintem méltán alulismert és alulbecsült Amenra.

Miért is írunk zenét, vagy miért is hallgatunk zenét? Azért, mert van valami gondolatunk, amit szeretnék elmondani, illetve – a hallgatói oldalon – vevők vagyunk azokra a gondolatokra, amiket egy zenekar szeretne nekünk elmondani. Persze szórakozni is járunk egy koncertre, de azért ez nem diszkó, itt mindenki lehajtott fejjel és becsukott szemmel és szívja magába azt az esszenciát, amit a zene és a szöveg segítségével próbálnak a fellépők nekünk átadni. Nagyon nehéz gondolatokat a zene – vagy bár bármely más művészeti ág – nyelven megfogalmazni, ez keveseknek sikerül úgy, hogy az a kliséktől és önismétléstől mentes legyen, és ezen ritka kivételek egyik az Amenra. Mindannyian tele vagyunk ilyen-olyan lelki nyavalyákkal – nagyon hosszú a lista –, és ebből a szempontból is példaértékűnek érzem a műfajt és konkrétan ezt a zenekart: tulajdonképpen egyfajta pszichoterápia keretében a zenészek a világra okádják a bennük felgyülemlett feszültséget, depressziót, szemetet, minden olyat, amit visszataszítónak vagy álszentnek találnak, és ezáltal segítik a hallgatóság megtisztulását.

A műfaj nyitottságára és széles befogadóképességére talán a mai este megfelelő példa lesz. Az előzenekar – aki tulajdonképpen egymagában Jo Quail volt – egy cselló és némi elektronika segítségével elővezetett akusztikus szettel készült az estére. A művésznő produkciója két dolog miatt volt egyszerre megdöbbentő és hátborzongató; az első az az út volt, ahogy a dalait felépítette. Jellemzően a saját hangmintáival dolgozott, egy loop station segítségével az ott helyben élőben felvett részletekből egy-egy réteget a már meglévők fölé húzva tulajdonképpen egy több hangszerből álló hangzást állított elő. Mint kiderült, a cselló basszushangszerként, szólóként, ritmusként és kísérletként is tökéletesen működik, és ezen hangzások egymásra rétegzésével egy egészen bonyolult, időnként nagyon súlyos zene született meg. Külön kiemelendő, hogy az egy szál cselló sztereóban szólt, tisztán lehetett hallani, hogy a kíséret és a szólamok szét vannak panorámázva, és ez az eszközök kezelését tekintve nem mindennapi teljesítmény. Nem meglepő módon remekül játszotta a kontrasztokkal, de ez jellemzően a részletek stílusában és dinamikájában volt tetten érhető – a hagyományos eszközökkel, mint például kromatika, mérsékelten élt a művésznő. Egy-egy dalát nagyjából úgy képzeld el, mint amikor az ember pauszra vagy átlátszó fóliára rajzol valamit, majd vesz még egy réteget és arra rajzolja az ábra következő részletet, majd még egyet, még egyet és még egyet – és amikor az alkotás elérte a csúcspontját, akkor egy mozdulattal töröljük az egészet, és újra kezdjük. Zenéjét hallgatva minden eszembe jut, csak az nem, hogy egy black metal vagy post black metal fellépésen vagyok – lámlám, ez a műfaj jellemzően nem a korlátairól ismeretes, ugye Safranek.

Az Amenra zenéjét hallgatva folyamatosan egy fogalom motoszkált az agyamban, ez pedig a baljós. Sokszor és sok zenére mondják ezt, úgyhogy egy kis magyarázatot azért igényel a dolog. Nagyon sok olyan dolgot, amihez negatív asszociáció társul, az Amenra nem mond ki, csak sejtet, sugall, körülír, és ezzel bizonytalanságban hogy minket. Első feladat: nézd meg az énekes hátán lévő tetoválást. Mi az, fordított kereszt? Nem. Akasztófa? Nem. Tulajdonképpen nem tudjuk, hogy micsoda – azon túl, hogy cseppet sem bizalomgerjesztő –, de azért olyan nagyon messze nem járunk az igazságtól, ha ezekre a fogalmakra gondolunk. Aztán egy másik: nézd csak meg azt a videót, ami a fellépések során a háttérben megy. Életlen mozgóképek, visszafelé lejátszott jelenetek, baljós, homályos, pixeles alakzatok, amik mind-mind veszélyt sugallanak. Azzal együtt, hogy nehéz pontosan megmagyarázni ennek okát, ugyanez a zenéjükre is igaz: tulajdonképpen teljesen nélkülözi a hagyományos szerkezetet, és ha nem ismerjük a dalokat, akkor soha nem fogjuk tudni megtippelni, hogy milyen logika szerint épülnek majd fel. A részek nem szervesen fejlődnek ki egymásból, és ez a megközelítés teljes bizonytalanságban hagyja a hallgatót afelől, hogy vajon mi is fog következni, hol is tartunk most a dalban. Ez a baljós bizonytalanság talán az Amenra egyik legerősebb fegyvere – a másik pedig az az őserőt sugárzó monotónia, ami minden ősi és törzsi vallásnak–zenének az alapja. Lehet, hogy teljesen mellémegyek, de szerintem ezekben rejlik az Amenra nagysága.

Nem szabad ellenállunk, fölösleges. Hagyjuk, hogy kézenfogva, bizonytalan léptekkel vezessenek végig minket ezen a baljós úton. És meglátjátok, nem marad el a jutalom, hiszen olyan mélységekbe tekinthetünk ezáltal a zene által, ami csak keveseknek adatik meg.

Írta: Á