Az Ephel Duath után picit elvesztettem a fonalat Karyn Crisis munkásságával kapcsolatban, és a néhanapján olvasott hírek szerint ezzel talán ő maga is így volt. Nemrég jött ki a harmadik szólóalbuma viszonylag tisztes hype kíséretében, ez pedig remek alkalmat szolgáltatott arra, hogy pótoljam az elmaradásokat. Előzetesben szélsőséges véleményekkel találkoztam a lemez kapcsán, így inkább direkt nem olvastam utána semmilyen háttérinfónak, hogy inkább a zene beszéljen. Itt beiktatunk egy kis időmúlást.
Kérdőjelek, kérdőjelek, kérdőjelek.
Ha szigorúan zenei szempontból elemezzük az albumot, leginkább az egyszerű, akkordozós, lassú dalok jellemzők, amikre ugyanannyi hatással volt a klasszikus doom/sludge, mint az amerikai folk sötétebb verziója, az úgynevezett american gothic. A szó legszorosabb értelmében szólóalbum ez, határozott művészi szándékkal – erre még visszatérünk -, mondanivalónak alávetett zenei eszközökkel, azaz leginkább ének- és szövegcentrikusan. A hangszeres játék karakteres megoldások helyett teljes mértékben kiszolgálja Karyn mondanivalóját. A teljesebb értelmezéshez nézzünk utána a háttérnek.
Karyn az elmúlt években főállású médium és gyógyító lett, könyvet írt az olasz boszorkányok szakácsművészetéről. Láhatóan az okkult körítés nem a manapság sikkes, cuki-retró hangulatkeltő díszlet, hanem egy maga teljességében megélt világkép, az album pedig ennek a zenei megvalósítása. Az újrahallgatásnál éppen ebből adódik a még több kérdőjel.
Másodszorra már hosszabbnak tűnik a lemezt végighallgatni és azon túl, hogy a mindenáron valaminek sejtetni akarása érződik a dalokon, tovább nem jutok vele a végén. Itt érkezünk vissza a művészi szándék és művészi megvalósítás dilemmájára. A „művészi szándék” definíciójának a kívánt hatás elérésére való törekvést nevezhetnénk, ami ebben az esetben kétségtelenül erős pont. Itt ez a hangszerelés minimalizmusa, az érezhetően drámainak szánt extrém vokalizálás, az időről-időre visszatérő lecsupaszított torzítatlan részek pőre kontrasztjai, és legvégül, de egyáltalán nem utolsó sorban az egész tetejére rakott erős image. A promóanyag és a képek/grafikák mind a boszorkánymester/díva szerepre lettek kihegyezve, erős sminkkel, fátylakkal, ruhakölteményekkel, profi fotózással. Ezek egyben mind-mind egy olyan világba vezetnek, ahol a dolgok inkább érezhetőek, mint mérhetőek, inkább sugallnak, mint állításokat tartalmaznak, minden inkább szubjektív, mint objektív. És ettől a ponttól következik az ingoványos rész, amit jobb híján „művészi kivitelezésnek” neveznék.
A kivitelezést a szándéktól az különbözteti meg, hogy mennyiben sikerül valóban megvalósítani az elképzelést, tapintható-látható-izlelhető-hallható formában, körítés nélkül. És itt bizony bejön a képbe, hogy baromi hosszú az album, ilyen monoton dalokból a fele sokkal hatékonyabban működne egy szuszra. Elmélyüléshez való zene, oké. Vannak kiemelkedő pillanatok, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha ezt nem az a pici rasztás lány csinálta volna, akibe a hardcore színtér fele szerelmes volt a kétezres években, hanem mondjuk Polacsek Jutka a 12. kerületből, akkor ez nem egy médium halandókkal megosztott mondanivalójának zenei kvintesszenciája lenne, hanem egy cuki debütlemez, amitől azért azt várnánk, hogy a következőre beugrik majd egy jobb gitáros, és kerek dalokat csihol ki a jóféle vázlatokból néhány díszítéssel és tudatosabb hangnemváltással. Ugyanez az érzésem volt a Danzig legutóbbi lemezénél, ahol az öreg motoros láthatóan mindenki másnál sokkal jobban elhitte és megélte a maga mondanivalóját, csak hát a dalok és a produceri munka, illetve annak hiánya ezt nem támasztotta meg kellőképpen.
Karyn albumának ez a kétélű fegyvere. A zenei minimalizmus lehet akár a felesleges sallangok legallyazása a lényegi mondanivalóról ugyanúgy, ahogy egy alapfokú zenei ismeretekkel rendelkező lány ötletei arra, hogy „fú, ez most baromi súlyos lesz”. Mivel egy másodpercre sem távolodik el a zene az atmoszférateremtés komfortzónájából, a kérdésre, hogy a király(nő) vajon meztelen-e, nem lehet határozottan válaszolni. Egy okkult doom/sludge/folk/ambient lemeztől természetesen hiba lenne hangszeres villantásokat várni, hiszen nem erről szól stilisztikailag, de ha melléteszem az Igorrr-ból közismert Ricinn szólóalbumát összehasonlításképpen, üvöltő a különbség.
Biztos vagyok benne, hogy sokaknak ez lesz az év albuma. Akik kedvelik mondjuk Chelsea Wolf-ot, szánjanak rá időt, imádni fogják, hiszen ez egy tisztességes, jó lemez. Kicsit hosszabb a kelleténél, de kerek és karakteres. Kétségtelen, hogy nagyon mélyen megélt élményekből táplálkozik, irtó erős hangulata van, és inkább különc, mint zenei trendekbe besimuló album. Bennem viszont megmaradt a kérdés, hogy mikor szállt fel Karyn arra az egyébként is tömött vonatra, amelynek utasai egy jó zenei producer árát inkább fotóalbumra, jelmezre, meg merch katalógusra költik. Ezzel együtt meg fogom hallgatni a következő albumot is.
Tegnap 6, ma inkább 7 pont
– Vikomt
