Két külön szálon futó underground metalturnét összerakni és levezényelni egy este alatt, nem a legkönyebb feladatok közé tartozik. A metszéspont Budapest, a helyszín pedig a Dürer Kert, kinn a Kopaszin. Amióta átköltözött a klub az Ajtósi Dürer sorrol, nekem valahogy máshogy adja már a feelinget, másmilyen ez a miliő. Amikor megláttam, hogy az új-zálandi avant-death fogat Ulcerate európai körútja, az Eclipse Death MMXXIV hazánkat is érinti, fejben bőszen számoltam a napokat, hogy mikor lesz már november tizenhárom. Aztán jött a hír, hogy a japán black and roll legenda Abigail is épp magyar földön gázol át ezen a szerdai napon, így az Insane Hellride Entertainment szervezőinek hála, ügyesen bevállalták ezt a merész lineup bővítést. Szóval kaptunk az arcunkba 5 bandát és ami a legfontosabb (és amitől már a kezdetekkor rettegtem, nehogy a kisebb teremben legyen) átkerült az egész a Dürer nagytermébe. Halleluja, pontosabban hellaluja testvéreim!
A nyitózenekar hálátlan szerepe a Black Mass triójának jutott. Az emelvényen fenn az Ulcerate ütős Jamie Saint Merat egyéni drum setupját csodálhattuk végig, elől pedig kiépítettek egy kisebb dobcuccot és mindenki azon tolta le a bulit – ez bevett szokás. Hangzásuk so-so kategória, kissé tompa, sok a mély, a subok bekebeleztek mindent, de leginkább a dobosuk játékát. Pergőt elvétve vagy csak alig lehetett hallani. Becsületesen nyomták az old-school thrash metalt, melynek gyökerei egészen a 80-as 90-es évekig nyúltak vissza. Nem technikázta agyon a bostoni csapat, odaverték ahogy kell, kezdésnek tökéletes volt a Black Mass.
A Perpetual Warfare nevéről sosem hallottam, de bevéstem a noteszembe, ugyanis rám robbanásszerűen hatott zenéjük. Thrash metal, csak a modernebb vonal, de nem kifejezetten neo-thrash követők, inkább innovatívnak mondanám amit csinálnak. Hosszabb és átgondoltabb dalstruktúrák megspékelve csipetnyi death metal szigorral. Az Exodus / Slayer tuti sokat pörgött náluk a próbateremben, de az ide-oda becsempészett alattomos kiállások / riffek és breakdownok csavartak egyet a sztorin. Izgalmas mix, élőben eléggé adta is. Nagyon frankón megdörrent alattuk a cucc – ezt vártam – rutinosan súlyzóztak a gitárosok, meg olyan intenzív showt láthattunk a kedves kolumbiai harcosoktól, hogy azt bármelyik banda megirigyelhetné. A dobosuk, Esteban Diaz játéka sokkal jobban / szebben kivehető volt mint a Black Mass esetében, ügyes kezű és lábú ütős, minden fillje / beütése a helyén volt. Lehetett volna még azért tolni / javítani a hangzásukon, de rettentő felemelő érzés valahol, hogy egy számomra ennyire ismeretlen banda, ekkorát tudott zúzni élőben. Le a kalappal előttük, nagyon penge amit a Perpetual Warfare művel, tessék őket csekkolni!
Harmadik performerként, a venezuleai / chile-i Selbst nevű black metal entitás szerelt felfelé a színpadra, mely eredetileg egy szólóprojektből nőtte ki magát teljes felállású zenekarrá. (Vélhetően csak az élő verzióhoz.) A Debemur Morti Productions kiadójánál jött ki a második nagylemez a Despondency Chord Progressions, (mint ahogy a labeltárs Ulcerate új albuma is) és az előzetes hallgatások során egy ígéretes és egyben impresszív zenei utazás képe rajzolódott ki előttem. A Selbst szellemi atyja, N, vendégzenészekkel kiegészülve adta elő disszonáns témákkal gazdagon átszőtt, sűrűn texturált black metalját, amely valahol a Deathspell Omega / Svartidauði / Mgła által behatárolt területen mozog, de ezek inkább irányadók, a Selbst valójában önmaga, saját személyisége van. Sajnos ezen az estén a sound nem az ő oldalukon állt, visszahullott a Black Mass szintjére, a dobot nem lehetett kihallani / kihámozni a mixből. Nem voltak meg a hangszeresek közötti arányok sem. Többen mondták, hogy az első pár sorból hallgatva szinte tökéletes volt a hangzás, én a keverő környékén álltam, ott ez már egyáltalán nem volt elmondható. Pedig ügyesen játszottak, van mélysége-veleje és húzása annak amit a Selbst csinál, a sok atmoszférikus sötétségnek köszönhetően megvolt benne az a plusz, ami teljesen magával tudja ragadni az embert. Agyalós zene, befelé forduló, az egyedi dallamvezetés is ezt az élt erősíti, nagy kár, hogy nem tudott maximálisan érvényesülni majd kinyílni a zenekar hangosítás terén, de ez néha benne van a pakliban. Az biztos, ha legközelebb jönnek mint headliner, szívesen megnézem őket, bárhol is legyen az.
Kimentem felfrissülni kicsit, aztán mire visszatértem egy malátalé társaságában, a speed-thrash Abigail démonok már a deszkákat aprították módszeresen. Az első ami szöget ütött a fejembe, hogy ez úgy szól mint az állat. A második, hogy ezek a black metal-yakuzák úgy játszanak mintha nem lenne holnap. Brutális vehemencia. Olyan elánnal és lazasággal szántották fel a színpadot, amely a legnagyobbak sajátossága. Black and roll / speed-thrash / mocskos d-beat hatásos robbanóelegyével operáltak a japán mesterek, ez kérem hibátlan performance volt. Talán az ötödik vagy hatodik szám után bedobtak egy lassabb tételt, frankó volt az is, majd megint vissza a 666-os sebességfokozatba. Bevallom nekem kezdett kissé egysíkúvá válni az egész, kb. ha hallottál pár Abigail dalt, akkor nagyjából tudod, hogy milyen az összes többi, de ez a műfaj sosem az újításokról meg a szokatlan megoldásokról volt híres. Náluk teljesen rendben volt a sound, talán a gitár mászott feljebb hangerőben a mixben, úgy a set harmadánál (nem tudom miért) de ez egyáltalán nem vont le a fellépésük minőségéből. Yasuyuki Suzuki énekes / basszeros által csak szimplán street metalnak titulált Abigail, konkrétan a black-thrash metal Motörheadje, elpusztíthatalan ikonja a japán extreme metal undergroundnak. Sosem gondoltam volna, hogy látom őket, aztán mégis… Hiteles zenekar, true arcok – ez fullosan átjött.
Újabb fejfrissülés következett, majd elfoglaltam helyemet a nézőtéren – szerencsére kényelemesen elfértünk, én olyan fél teremre saccolnám a nézőszámot, ami szerintem egy ennyire underground buli esetében egészen jó – majd egy teljesen másik világba csöppentem. Az Ulcerate, mint kiderült már harmadjára jár nálunk (teljesen megfeledkeztem a 2014-es Wormed és Gigan társaságában lezajlott buliről), én 2017-ben láttam őket először, akkor még a régi Dürerben. Utazásaim során rengeteg dark ambient zenét hallgatok, sok kedvenc van, a Lustmord az egyik, a Heresy, Rising és a Dark Matter albumokat különösen szeretem, újabban pedig a Trinity pörög. Egy olyan komoly kaliber esetében mint az Ulcerate, fontos egy bizonyos atmoszféra létrehozása, egy mindset, amihez elengedhetetlen elem a megfelelő “ráhangoló” zene. A Marduk is előszeretettel használ ambient-industrial introkat / átkötőket a blokkjai között, melyek többnyire az Arditi nevéhez fűzödnek. Általuk máshogy domborodik ki a zene éle. Máshogy hat. Az Ulcerate átszerelése közben, azt éreztem, hogy ez az “egész” mintha mindig is itt lett volna, mintha már láttam volna… rettentő ismerős és otthonos volt a táj, amit a háttérben megbújó hangok / morajok festettek. Nem kis meglepetésemre pontosan a Trinity album dalai duruzsoltak, Lustmord összetéveszthetetlen, kinematografikus soundja uralta a teret, egészen addig a pontig mígnem a To Flow Through Ashen Hearts kezdőtémája kezdett kibontakozni belőle.
Ősrobbanás. Akkora energiafolyamot zúdítottak a nyakunkba, amire csak ők képesek. Három ember, három különböző karaktere kapcsolódik össze az Ulcerate enigmában, mely az avantgarde death metalban találta meg végérvényes ugyanakkor állandóan változó formáját. Saját világot termetettek maguknak, és saját dimenzióban mozognak. Máig lenyűgöz, hogy miként jegyzik meg pontosan a dalok komplex struktúráját, mert amellett, hogy Jamie Saint Merat szerintem a világ egyik legjobb metal dobosa és kisujjában van a freejazz, a poliritmia, a gravityblast és még sorolhatnám, az Ulcerate zenéje annyira, sűrű, ragacsos és nyomasztó anyagból áll, hogy ember legyen a talpán aki ezt megjegyzi. Akkurátus listeningek alkalmával sikerült megfejtenünk annyit, hogy ebben semmi trükközés vagy improvizatív elem sincs. Régebben azt hittük, hogy amit lemezen hallunk az élőben máshogy van renderelve / előadva, annyira hihetetlennek tűnt. Miután sikeresen megjegyeztük a számokat, akkor jöttünk rá, hogy ez koncerten ugyanúgy le van játszva. Gitárok, minden. Még a cinbeütések is, splashek és crashek helyei is ott landolnak mindig a hangképben, ahol kell. Bődületes teljesítmény. 2024-ben ha lehet azt mondanom, még súlyosabb az összkép, még embertelenebb / játszhatatlanabb.
A 90 perces setlist az utolsó két albumra épült, bár nekem a szívem csücske a Vermis / The Destroyers of All kettőse, onnan bármit játszanak az arany, de nem akarok elégedetlennek látszani. A Stare into Death and Be Still és a Cutting the Throat of God rendkívűl sötét matériák, nehezen nyíló szelencék, sok – sok odafigyelést igényelnek, nem fognak egyből hatni. Élőben az ezekről játszott számok őrületes erővel taglózták le az embert, nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyet. Az atmoszférikusabb / progosabb részekkel szinte az űrbe lőttek ki bennünket, volt, hogy teljesen álomszerűvé vált az egész, de végig ugyanabban a jellegezetes szférában maradva, ami csak őket jellemzi. Jamie Saint Merat mellett ki kell emelnem, Michael Hoggard gitárosukat, aki az évek során rengeteget fejlődött. Eddig sem volt egyszerű nyomonkövetni amit ő játszik, de több gitár-layerben gondolkozik, önmagához képest színesebben penget – már amennyire be tud engedni a karmazsin vörös és obszidián feketén kívűl bármit is ez a muzsika magába. Paul Kelland basszeros / énekesről se feledkezzünk meg: kinézetre mint egy fizikaszakos tanár vagy vegyészmérnök, de ami orgánum ami kijön a torkán, attól ökölbe szorul a kezed. Érzed a keserűséget. Érdekes, hogy több lett most a visszhang a vokáljain az utóbbi albumokon, több benne a düh és az érzelem is, élőben remekül hozta ezt, nem volt benne hiba. Inkább hangulati elem az ének sok helyen, nincs túltolva. Azért az olyan elementáris horderejű nótákat hallani élőben, mint a Further Opening the Wounds, The Dawn Is Hollow, a Dissolved Orders (!) vagy a Stare Into Death and Be Still az egy leírhatatlan élmény. Ezen ott kell lenned fizikálisan, a tudatod / pszichéd pedig úgy mozog, ahogy akar illetve amerre a trió mozgatja… Az újlemezes dalok szinte egybeolvadtak a Stare Into Death and Be Still album számaival, elképesztő koherenciát létrehozva. Zárásként ismét megkaptuk az Everything Is Fire súlyos címadóját, fel sem fogtam, hogy másfél óra ilyen gyorsan eltelt.
A háttérben a kivetítőn az új album háromarcú / body-horror húsoszlopa nézett vissza ránk, nem gyengén a Scorn című számítógépes játék lényeire / textúrájára emlékeztetve. (Amúgy a game zenéjét, egészen véletlenül Lustmord jegyzi). Már kezdem megszokni, elsőre pedig nagyon nem tetszett, aztán valahogy csak működött ezekkel a vörösre mázolt kereszt-fraktálokkal… Még nem beszéltem a hangosításról és a hangzásról: csillagos ötös munkát végzett a keverős, minden elismerésem érte. Az Ulcerate úgy szólt mint egy mozsárágyú. Kb. lemezminőségben szóltak a dalok és a hozzá illő technikai szinten lettek előadva, az élőzene minden varázsával együtt. Ehhez hasonló őrületes volumenű energiát idén februárban tapasztaltam ugyanitt, a Suffocation alatt.
Továbbra sem tudom, hogy hova vezet pontosan az Ulcerate útja, és mi a következő stáció. Szerencsére van min meditálni addig.
Írta: MZ
Fényképek: Vidani Photo /// további képek pedig a Metal.hu FB oldalán!
