Rettentő nehezen indult ez a hétfő reggel és nem igazán jó hírekkel. Csak az egyik: az utolsó előtti pillanatban hiúsult meg a fuvarom, autóstól / sofőrröstül allezusammen, oké van ilyen (Boney-M!) de elég váratlanul érintett – főleg úgy, hogy melóból indultam volna neki az útnak. Ahelyett, hogy apátiába süllyedtem volna, gyors megoldást kellett találnom, ami végül a szokásos buszozás + szállás kombóban végződött, whatever. Szeretem megtervezni a dolgokat indulás előtt, most rögtönöznöm kellett, a last minute segítségért pedig külön óriási köszönet barátomnak Szicsónak.
A Carnation fellépését, ha akartam volna sem tudtam volna megnézni a kialakult helyzet miatt, így őket nagyon remélem, hogy legközelebb le tudom csekkolni. Viszont a Warbringer kezdése előtt 5 perccel, egy sörrel a kézben végre sikerült átlépni a Dürer Kert nagytermének a küszöbét.
Őket már láttam vagy bő 15 évvel ezelőtt a Brutal Assault fesztiválon, valami lehetetlen, délelőtt 10:40-es időpontban. Akkor jött ki a Walking Into Nigthmares albumuk, kezdtek berobbani jobban a köztudatba, Jibby Jabba cimborám mondta is, hogy “Móónár úr, ezt hallgassa meg, kőkemény THRASH! Gyáááhh!” Ez így is történt: minőségi thrash metalt játszik (azóta is) a Warbringer, mindig emelve egy kicsit a mércén, de hithűen megmaradva a thrash metal vad és zabolátlan szelleméhez.
A hangzásukra nem lehetett panasz, decens módon megdurrantották a PA-t, én meg elégedetten bólogattam. Talán kicsit sok volt a magas a gitárokon, éles volt a sound mint a kard… Rutinosan bemozogták a színpadot, énekesük, John Kevill az egyetlen állandó tag a megalakulásuk óta, belevaló forma, szépen végig is üvöltötte csodálatos thrash-csalogány hangján a szetjüket. Azon hogy csodálkoztam, mikor robban szét a feje, de NEM, pontosan tudta, mit hogyan kell csinálni. Őt ismertem fel egyből, meg a bumerángként visszatérő, Adam Caroll dalszerző / gitárosukat, a többiek posztja úgy tudom sokat változott 21 éves pályafutásuk során. Nem mellékesen, dobosuk Carlos Cruz amúgy jelenleg még a grind-szörny Nails-ben püföli a bőröket. Mindkét gityós pompásan bárdozott a hathúrossal, csak úgy füstöltek kifelé azok a szikár thrash riffek az ujjaik alól. Remek játékukat, különösen a szólóik alatt öröm volt figyelni. Hol az egyik, hol a másik hozta a gitárszólókat, a Chase Becker szintén ügyes-kezű gitáros. Frankón megtolták a srácok a thrash metal tüzes szekerét, volt benne energia, dinamika és mosh, ami nélkül ez a műfaj elvérezne. Műsoruk emlékezetes pillanata közé tartozott még, amikor a frontemberük előkapott egy kardot (nagy valószínűséggel az Ultimátum énekesétől kérték el) és azzal vezényelt a nóta közben. Erre szokták azt mondani, hogy “epic”. Nem tudom a Carnation-höz képest ez mekkora erővel bírt, de engem meggyőztek az amcsi thrasherek.
Ó igen, a Cryptopsy. Rengeteget vártam erre a találkozásra. A végtelenbe meredtem. Sőt, valahol már el is engedtem, hogy látom őket valaha élőben. Hol is kezdjem? A második millenium utolsó éveiben járunk, a Suffocation kapcsán botlottam bele a Cryptopsy nevébe, akkoriban váltotta a legendás Lord Worm énekest, a Mike DiSalvo a mikrofon mögött. Micsoda idők! A Whisper Supremacy és az And Then You’ll Beg lemezekkel ismertem meg behatóbban a zenekart, a None So Vile és Blasphemy Made Flesh érát utólag később fedeztem fel. Ilyen végletekben mozgó, komplex zenei brutalitást nem sokan nyomtak azokban az időkben – hirtelen a lengyel Yattering ugrik be most mint emlék, meg a szintén kanadai Neuraxis – már akkor párját ritkította ez a féle-fajta technikai tudás, amivel szeretett zenészeink rendelkeznek. Talán a Gorguts még ami ennyire súlyos volt az akkori színtér bandáihoz képest, nem szimplán csak egy zenekar aki puhára kalapál, pempőssé darál, majd szívószállal felszív téged mint valami ocsmány turmixot, nem. Ennél jóval többről van szó, ha vesszük a fáradtságot és az alkotói függöny mögé nézünk.
Négy tag, négy külön világ: Matt McGathy (énekes), Olivier Pinard (basszer) Christian Donaldson (gitáros) és Flo Mounier (dobos). Ezen a koncerten viszont másik emberke játszott a basszusgitáron, nincs viszonyítási alapom, hogy Olivier Pinard milyen tudással bír, de el tudom képzelni milyen kritériumoknak kell megfelelni, hogy a Cryptopsy-ban zenélj. Érdekes (számomra szokatlan) módon volt kikeverve náluk a hangzás, amire Hernyák Szabolcs cimborám hívta fel a figyelmemet: mind a négy muzsikus, külön térben / sávon mozgott, elkülönített hangterületeken, ezek metszéspontján kapcsolódtak egymásba a témáik, ás állt össze egyetlen nagy egésszé. Emiatt több üresség / üres tér volt felfedezhető a zene szerkezeti részében, már amennyire “üresnek” mondható a Cryptopsy zenéje, ugye. De mindez csupán provizórikus, a magstruktúra valójában könyörtelen tech-death metal, ráadásul a legminőségibb fajtából. Ezeket az átlátható tereket, úgy kell elképzelni mint amikor valami komplex megastruktúrát vizsgál az ember, beleközelítve belenagyítva, a belsejébe menve, felfedez egyet. Majd még egyet. Mint valami hatalmas építmény szövevényes / matematikailag szerkesztett és kiszámolt vázát figyeli, és így fedez fel új dolgokat, ismeretlen területeket.
Nem tudom számokra szétbontani a kanadaiak setlistjét, megvoltak a slágerek (Slit Your Guts és Open Face Surgery), egy nagy mechanikus biomasszává alakultak át szép lassan, de ezt pozitív értelemben mondom, szavakkal nehéz ezt átadni, hogy milyen érzés azt látni élőben, ahogy a világ egyik (számomra) legjobb nehézsúlyú dobosa, Flo Mounier valójában csak két karral és két lábbal rendelkezik, nem pedig polipként dobol poliritmikus death metalt. A felső-tamokat nála nem hallottam sajnos, az áldozatul esett ennek a spéci hangzásnak, pedig direkt csekkoltam, a kis cinbeütései, fill-jei is ott voltak, ahogy az adott dal meg volt írva. Sebaj. Énekes poszton szerintem Matt McGathy a negyedik torok aki a Cryptopsy sorait erősíti és azt kell, hogy mondjam megtalálták az emberüket Lord Worm és Mike DiSalvo után. Ez a faszi csodálatosan belenőtt – rossz szóval élve – a szerepébe, brutális nyakkal és hanggal rendelkezik, már régóta figyelem mit művel. Intenzitásban valahol Corpsegrinder és az Origin énekes, Jason Keyser keresztmetszete, lendülete nem lankadt, végig öblös-hörögte vagy épp torokelvágott hangon visította végig a Cryptopsy kompozíciókat. Zseniális volt ezt látni / hallani élőben, ugyanis hasonló élménnyel gazdagodtam, mint amikor lemezen hallgatom őket. A Cryptopsy, csakúgy mint például a Gorguts, egy olyan zenakar, amely simán túl mutat önmagán, sokkal több mint aminek látszik, állandóan feszegeti a határait, az extremitást kiviszi a végsőkig, fejlődik. Albumról albumra. Akad pár gyengébb eresztés azért a Cryptopsy életműben, de a Tome EP sorozatot különösen kedvelem, szerintem jobban sikerült mint a legutóbbi, ezekről sajnos nem játszottak de volt Godless Deceiver és Lascivious Undivine az As Gomorrah Burns-ről. Az új anyag, az An Insatiable Violence már itt van a kanyarban, ebből is kaptunk némi ízelítőt az Until There’s Nothing Left képében, kíváncsi leszek milyen lesz, idáig okésnek tűnik. Remélem nem ez volt az első és utolsó alkalmam, hogy láthattam őket.
A lengyelekre irtó kíváncsi voltam, egy ilyen szintű felsőligás cséphadarás-szétaprítás után meg főleg. Azt hiszem kevés olyan banda van mint a Decapitated, amely ennyi mindenen ment keresztül pályafutása során, és akit ennyire meg tudott tépni a sors. Most nagyon úgy néz ki, végre a helyükön vannak. A legújabb fejlemény a frontember lecserélése, ami általában 2 esélyes szokott lenni: vagy működik, vagy egyáltalán nem. Nincs középút. Rasta azaz Rafal Piotrowski helyett, Eemeli Bodde hörög a mikrofonba, nekem ez volt az első találkozásom ezzel a lineup-pal és azt kell, hogy mondjam rendkívűl impreszzív élménnyel gazdagodtam az este során. Nem túlzásból mondom, de a Decapitated bulija a Top5 death metal koncertben valszeg ott fog figyelni az év végi szerkesztői listámon. Oké, a 6. hónapba lépünk nemsokára, még tartogat a szezon meglepetéseket, ez tiszta sor, de mégis: a Decapitated mindig is magasra tette a lécet zenélés / produkció terén és ez most sem volt másképp. Iszonyatos profi műsort kaptunk tőlük, zseniális és hibátlan hangzással, sőt, nekem az ő hangképük sokkal jobban tetszett mint amit Cryptopsy-nak kevertek ki a technikusok. A zene is sokkal durvábban ütött, pedig ugyanaz a klasszik négyes felállás van náluk is, mint a kanadaiaknál. Amit furcsállottam, hogy miként lehet egy olyan banda, mint a Cryptopsy “csupán” előzenekar, és miért nem headliner, ezen a koncerten vált világossá számomra. Eddigi elképzeléseim szerint, a tech-death gyilkológép kellett volna, hogy legyen a főattrakció, ehelyett a valóságban, a lengyel death-grind monstrum, vehemens módon fölékerekedett ennek az egész feltételezésnek. Mivel a Cryptopsy-t sosem láttam, így nincs viszonyítási alapom, máshol hogyan szólalna meg a zenekar, így most ezen az estén a lengyelek vitték a prímet, mind intezitás, hangzás és átláthatóság, hangulat terén.
A hangszeresek végtelenül profik, James Stewart dobos és Pawel Pasek kiváló ritmusszekciót biztosít Vogg gitárosnak, így együtt valami hihetelenül erős koherens kötést alkotnak. Vogg játékában máig ott bújik az a sajátos Vogg-íz, amiért szeretjük a riffjeit, főleg amikor kicsit szállósabb / elvont témákat penget. Ezek a furcsa gondolati terek szépen bele voltak rejtve mindig is Decapitated zenéjébe. Ezek a színesítgetések (pl.: a Spheres of Madness bontásai), merengősebb gitárdallamok kifejezetten jól hatottak a pszichémre most is, azon gondolkoztam a setjük közben, hogy mekkora király lenne már egy Vogg szólóalbum, ahol gyakorlatilag arra kalandozhat el amerre csak akar, a metal műfaján belül. Kíváncsi vagyok, milyen lenne a végeredmény. Meg persze folyamatosan elégedett mosolyra görbült a szám, mert pontosan úgy szóltak a James Stewart blastbeatjei, ahogy imádom és amilyennek lennie kell. Gitársound bődületes volt, szintén. Eemeli teljesítményét szeretném még kiemelni: a srác tökéletes választás volt, bika orgánummal rendelkezik, szorult bele némi karakter is, illetve pár résznél a fél / egész tónussal lentebb tolt hörgés is fullosan megy neki, szóval nem hinném, hogy bármi gond lesz vele. Hagyni kell neki időt, hogy bizonyítson, de ahogy láttam, emberünkben lesz annyi kraft, hogy ezt véghezvigye, majd egy új nagylemezen remélhetőleg jobban be tudja magát mutatni. Nem bízták a véletlenre a srácok, én kb. a vége felé kijöttem mert elértem a katartikus pontot a Winds Of Creation után, meg a friss levegő is jót tett. Az összes “slágerüket” eljátszották, sőt amikor megvoltam arról győzödve (kintről), hogy vége, akkor volt még 2 ráadás. Az Iconoclast zárta a bő másfél órás műsorukat, ez volt az a bizonyos “i”-re a pont.
Ezt csak így lehet csinálni, a death metalt így kell játszani.
Köszönet az Emptiness Booking-nak hogy leszervezte ezt a turnét ide Budapestre és külön köszönet meg hála Kristófnak a fuvarért.
Írta: MZ
Fényképek: K-Photos Hungary
