Elképesztő line-upot sorakoztatott fel idén is az ausztriai Nova Rock fesztivál, és nekünk volt szerencsénk mind a négy napon részt venni. Most egy szubjektív beszámoló következik, ahol a rendezvény minden aspektusáról értekezünk: a koncertekről, az infrastruktúráról, arról, hogy mi volt nagyon élvezetes, és arról is, hogy min lenne érdemes javítani a jövőben. Ha ott voltál, várjuk a véleményedet és a saját tapasztalataidat a kommentszekcióban! (Tudjuk, hogy rengeteg magyar volt ott, nem érdemes rejtőzködni.) Fotókat sajnos nem minden nagy fellépőről lehetett készíteni, úgyhogy ha hiányt érzel, ez az oka.

 

A Nova Rock az egyik legnagyobb fesztivál a környékünkön, mégpedig konkrétan a magyar-osztrák határ mellett fekvő Nickelsdorf, avagy Miklóshalma településen található, így nem csoda, hogy minden évben közkedvelt úti cél a magyar közönség számára is. Évről évre hatalmas nevek lépnek fel itt, idén a négy nap fő headlinerei a Korn, a Linkin Park, a Slipknot és az Electric Callboy voltak – már ez is elég meggyőző, nem? Az Electric Callboy mellett megemlíteném a velük párhuzamosan a másik színpadon játszó Dream Theatert, mert szerintem ők is megérdemelnék a headliner címet.

 

Az első nap délutánján érkeztünk meg a helyszínre, amit valóban konkrétan már a határátkelés pillanatától látni lehetett – a szélturbinák nem engedik eltéveszteni a környéket. A sajtóparkoló megtalálása azonban már korántsem volt ilyen egyszerű – sem a térkép, sem az eligazító munkatársak nem tudtak sok segítséggel szolgálni. Bárkit kérdeztünk meg, egyrészt alig tudtak angolul (szerencsére én értek németül, meg kollégám is nagyjából, de ugyebár nem mindenki), másrészt a legtöbben csak nagyrészt mutogattak valamerre, hogy így kábé arra menjetek, vagy valaki máshoz küldtek, hogy azzal beszéljünk. Fél óra alatt végre sikerült leparkolni, majd egy következő fél óra kellett ahhoz, hogy megtaláljuk a főbejáratot és ezzel megkapjuk a passzainkat. A sok kavargás közben le is késtük a Knocked Loose koncertjét, akiket pedig szívesen megnéztünk volna.

 

Az első, szerdai napon így végül a Red Bull színpadnál kezdtünk, és az első fellépő, akit meglestünk, Amira Elfeky volt. Nekem tetszett a zenéjük, a „címszereplő” énekeshölgy előadása egy kissé langyos volt, valamint furcsán hatott a macipulcsi-kapucni mögé bújkálása. Ez lehet egy imidzs is, de később a képeit megnézve egyáltalán nem értettem, miért döntött e mellett a szerelés mellett (értsd: csinatos amúgy). Utána átmentünk a nagyszínpadhoz a The Ghost Inside-ra. Jól szóltak, és annak ellenére, hogy a dobosuk, Andrew Tkaczyk egy lábprotézissel játszik, tökéletesen pontos és feszes volt az előadás.

 

 

• 
• 
• 

 

Az este további részét a nagyszínpad előtt (, valamint a sajtóterületen) töltöttük. A háromtagú Spiritbox úgy szólalt meg, mintha legalább háromszor ennyien lennének. Courtney LaPlante egyszerre nagyon kecsesen nőies és dögös frontember, a vokáljai erőteljesek, egyéni hangszíne sokak kedvence, melyre rátesznek egy lapáttal a bámulatos screamjei.

 

Az este (valószínűleg) legtöbbek által várt fellépője a legendás nu metal Korn volt. Elég jól szóltak, és ugyebár a látványuk is elég menő. Én mint nem-Korn-fan, sok mindent sajnos nem fogok tudni elmondani a koncertről, mert őszintén szólva nem volt rám különösebb hatással. A legtöbb számot a legrégebbi, Korn című albumukról játszották, valamint az Issues, a Follow The Leader és a Life Is Peachy lemezek élveztek még előnyt. Persze nem meglepő módon rengeteg lelkes rajongó és odatévedő érdeklődő vett részt a bulijukon.

 

 

• 
• 
• 

 

Csütörtök reggel az egész éjszakai rommá fagyásból cirka 40 fokos sátorhőmérsékletre ébredve leléptünk kirándulni, de első körben élelmet szerezni. A fesztiválárakat ugyanis nem hiszem, hogy nagyon részleteznem kell, maximum egy kicsit – találtunk nagyjából 6000 Ft-nak megfelelő összegért árult lángost, valamint 3000 Forintos sört. Cashless rendszer volt továbbá, ami annyit jelent, hogy se készpénzzel, se kártyával nem tudtál fizetni, hanem a karszalagon lévő műanyag bigyulát használhattad fizetőeszköznek. Ehhez regisztrálni kellett a Nova Rock honlapján, és legalább 50 Euróval tölthetted fel egyszerre a „számlát”. Mi tehát úgy döntöttünk, meglátogatjuk a Fertő-tó osztrák részét, és egy gyors Billa-bevásárlás után (ahol nagyjából 90%-ban magyar dolgozókkal találkoztunk) máris a pátfalui tóparton, majd a kikötőben találtuk magunkat, ahol egy fa árnyékában a fűben ülve elfogyasztottuk a reggelinket.

 

 

• 
• 
• 

 

A kempingbe visszatérve megfürödtünk a nagyon modern és tök menőn berendezett, ámde insant szaunává avanzsáló zuhanyzóban, ahol csak meleg víz volt (ez egyébként a késő esti hidegben már nem esett rosszul). A Polaris döngölését már sikerült hallani a távolból, annyit meg tudok jegyezni, hogy nagyon szépen szóltak. A Jinjert pedig tisztességesen megnéztem a színpad elől, hozták a szokásos djentes döngölést, mély drop-zsé hangzást, Tatiana Shmayluk énekesnő pedig most is olyan amazon módjára képviselte a frontot, mint mindig.

 

Nem igazán hallgatom Poppyt, de ha már úgy hozta a szerencse, hogy meg tudom nézni élőben, akkor semmiképp nem akartam kihagyni. Nagyon megfogott az előadás, hiszen Poppy látványra és hangzásra sem mindennapi. Számomra egyébként eléggé creepy jelenség valamiért, talán mert nem tudod eldönteni, meddig tart a kislányos ártatlansága, és a tüzes vadmacska-énje. Valahol mindkettő igaz és őszinte lehet, és éppen ettől válik nagyon egyedivé a produkciója. A zenekar nagyon szépen szólt, minden adott volt ahhoz, hogy magával ragadjon a hangzás és a műsor.

 

Poppy után a piros színpadhoz tértünk át a finn cselló-metal Apocalyptica műsorára. Ők nálam már egyszer bizonyítottak, de még hogyan, így nagyon szívesen megnézem őket bármikor újra. (A Fezenen egy éven belül harmadszorra fogom őket látni, amit kicsit sem bánok.) Számomra megunhatatlan az előadásuk, a zenéjük és a performanszuk drámaisága, a csodálatos, magával ragadó hangzás, amit mindkét eddigi koncertjükön tapasztaltam, amin részt vettem, a szenvedélyük a zene iránt, melyet a dalok közötti sztorizgatás és a közönséggel való nagyon közvetlen kapcsolatuk fűszerez meg.

 

 

• 
• 
• 

 

Iggy Pop egy olyan figura számomra, akiről tudom, mennyire ikonikus és úttörő, mégis, ha soha nem láthatom élőben, akkor sem halok meg sok megbánással. Azonban mégis volt alkalmam belenézni az ő és zenekara koncertjébe a Nova Rock nagyszínpadán. A 78 éves énekes lenyűgöző módon még mindig rengeteg energiát fektet az előadásmódjába és a közönség hype-olásába, mindezt még mindig félmeztelenül, amiről mindenki döntse el maga, hogy mi a véleménye. A zenekar tagjai nagyon aranyosak és jó zenészek voltak, olyan családias volt a hangulat a zenével és a látvánnyal együtt. Sajnos a koncert végéig nem maradtunk ott, mert annyira azért nem kötötte le a figyelmünket.

 

Azért sem maradtunk túl sokáig, mert közben a másik nagyszínpadon kezdett a Motionless In White, aki kollégám számára és számomra is újdonság volt, egyikünk sem ismerte őket annyira, de annál inkább kellemes meglepetésként ért minket, hogy mennyire elnyerte a tetszésünket. Nem igazán áll össze nekem a popos metalcore/post-hardcore stílusú zenéjük a gót/emó jellegű kinézetükkel, de nem baj, így legalább tök érdekes a megjelenésük, és egyáltalán nem olyan tucat, mint sok más metalcore/divatcore bandának. A hangzásuk szuper volt, a dalaik megkapóak, slágeresek. A közönség tömött sorokban izgett-mozgott és énekelt minden számot a színpad előtt. Biztos, hogy megyek még koncertjükre, ha lesz rá lehetőségem.

 

Ennek a koncertnek is lecsíptük a végét, hogy odaérjünk a Rise Against kezdésére. Ők is az a fajta előadó, akiknek tisztában vagyok a nagy nevével és a punk-rock műfajra gyakorolt hatásukkal, mégsem vonz annyira, hogy egy saját szervezésű koncertjükre is elmenjek. Így azonban, hogy itt voltak a fesztiválon, persze meglestem őket, de főleg így is csak azért, mert egy kollégám „helyett” vettem részt rajtuk, aki nem tudott jönni, de ők az egyik kedvenc zenekara, így mintegy kötelességnek éreztem legalább benézni a bulira. Oldalról néztem és hallgattam a színpadot, onnan nem volt jó a hangzás és nem is sok mindent láttam, de a fotós kollégám nagyon dicsérte őket, hogy milyen energiák voltak, milyen látványos volt, és jól is játszottak.

 

 

• 
• 
• 

 

Az In Flames-re viszont annál inkább kíváncsi voltam, mivel szeretem a zenéjüket, de a legutóbbi barbás koncertjüket nem tudtam annyira élvezni. Szerencsére ez az élmény itt felülíródott: a hangzás fantasztikus volt, teljesen bevonzott a zene, a látvány, a fények, a szépen szóló hangszerek. Így végre feltöltődtem göteborgi melo-death energiákkal (ami az idők során kicsit poposabbá, alternatív metalosabbá evolválódott, de na).

 

Az este, és talán a fesztivál egyik leginkább várva várt produkciója a nemrég új énekessel visszatért Linkin Park volt (akikről képek szintén nem lesznek, mert nem lehetett fotózni). Nagy várakozásokkal érkeztünk a hatalmas tömegbe, persze eléggé hátul tudtunk kényelmesen megállni. Izgatottan vártam, hogy milyen lesz Emily Armstronggal a megújult zenekar. Egyrészt azért, mert sajnos nem mentem el a Linkin Park koncertjére a Voltra anno, amikor utoljára láthattam volna őket Chester Benningtonnal. Másrészt mert kíváncsi voltam, mennyire változott meg a zenekar dinamikája az énekesnő érkezésével, és hogy fogja előadni a régi számokat. Nagyon távol álltunk a színpadtól, úgyhogy emiatt nem éreztünk sokat a vibe-okból, és a színpadképről sincs túl sok fogalmam. Viszont ennyiből és a kivetítő képéről az jött le, mintha Emily nem érezte volna magát túl komfortosan a színpadon. Az arckifejezése (vagy inkább kifejezéstelensége) számomra valami olyasmi belső monológot tükrözött, hogy „Jézusom, mennyi ember. Te jó ég, én vagyok a Linkin Park énekese, és most teljesítenem kell”. Ne legyen igazam, de nekem ez jött le a látottakból. A dalok jók voltak, jól szóltak élőben is az új számok, végre elénekelhettem velük az Emptiness Machine-t. Valamint nyilván a régi slágerek is elhangzottak. Ezeket is nagyon jó volt élőben hallani, de nem adott akkora libabőrt, mint amire számítottam. Lehet, hogy Chesterrel lett volna az igazi…

 

 

• 
• 
• 

 

 

A Baby Lasagna után játszó Amaranthe-ra behelyezkedtem előre, hiszen ők az egyik kedvenc zenekarom. Valójában bármilyen körülmények között tudom élvezni az előadásukat, ezúttal viszont nagyjából csak a feléig voltam képes figyelni. Eleve úgy kezdődött, hogy az egyik biztiőr csupa jóindulatból jéghideg vízzel locsolt minket pár percenként, ami elhiszem, hogy sokaknak jól esett, de nálam egyáltalán nem az volt a tervezet, hogy csuromszarrá ázik a napszemüvegem, ruhám, telefonom, hajam, a szememről meg pandafoltokban csorog le a smink (ráadásul pont odaért az árnyék, úgyhogy már kifejezetten meleg se volt). Elengedtem persze, amikor elkezdődött a koncert, viszont hamar szomorúan kellett konstatálnom, hogy az Amaranthe egyáltalán nem szól olyan jól, mint a Baby Lasagna, és sokkal halkabb is. Pár számmal később nekiálltak konkrétan 10 másodpercenként érkezni a crowdsurfölők, úgyhogy onnantól meg azzal voltam elfoglalva, hogy idegenek seggét fogdossam. Álltam már elöl koncerten, de ennyi tömegúszóval még életemben nem volt dolgom. Circle pit is volt AMARANTHE-ON, úgyhogy ez is picit igazolta számomra, amit a Dream Theater James LaBrie-je megjegyezett (lásd lejjebb), hogy sok volt az olyan fesztiválrésztvevő, akinek mindegy volt, milyen koncertre megy, csak bulizhasson (a zenekarra szinte fittyet sem hányva).

 

 

• 
• 
• 

Nekem utánuk az első igazi koncertlátogatásom a Biffy Clyron történt, akiknek bár csípem a zenéjüket, rendkívül hamar meguntam. Kollégám közben fotózta az Airbourne-t és a Lorna Shore-t.

 

Azt este főszereplője a Slipknot volt, akiket mi is nagyon vártunk. Eleinte nagyon rosszul szóltak, idegesítően hosszú volt az intro, és a számok között is nagyon sok volt az elektro-átvezetés, mintha valami térfogattal akarták volna kitölteni a játékidőt. De a hangulat nagyon jó volt, Eloy Casagrande dobos fantasztikus (most először csekkolhattuk le őt), a setlist is a legütősebb slágerekből állt. Szerencsére közben egyre jobb lett a hangzás, így a műsorba is jobban bele tudtuk élni magunkat idővel. Szerintem a maszkjaik és a jelmezeik még mindig nagyon menők, én elégedett voltam a fényekkel és a látványvilággal úgy en bloc, kollégám viszont hiányolta a pirókat.

 

 

• 
• 
• 

 

Ezen az estén kivételesen nem a legnagyobb(nak szánt) headliner zárt, hanem a Slipknot után még birtokba vette a színpadot a német Powerwolf. Kollégám mindenképp meg akarta nézni, végül én is ott maradtam vele, mert még sosem láttam őket, és bár nem műfajom a power metal, látványosnak mondják őket. Végigvacogtam kabátban is a szettet, de tényleg nagyon aranyosak, látványos is, jó volt a hangzás, és kellemes volt hallgatni, ahogy Attila Dorn frontember az anyanyelvén konferál. Plusz szép számmal jelentek meg rajongóik, akik lelkesen végigbulizták a szettet.

 

Másnap ismét kirándulást terveztünk, végül Pozsonyra esett a választásunk. Nagyjából háromnegyed óra alatt ott voltunk, mászkáltunk, kávéztunk, várost néztünk, vettünk kofolát és 1275 darab Deli csokit, majd visszatértünk a tett színhelyére belelesni a rajongóik által sokat dicsért Landmvrksba. Jól szóltak, tök jók voltak, de bevallom, hogy nagyon hamar lankadt a figyelmem. Elhiszem, hogy a célközönségük megtalálja bennük az egyediséget és hogy Florent Salfatit a stílus egyik legjobb énekesének tartják, de nekem amint már följebb írtam a műfajjal kapcsolatban, beleesik sajnos a tucat-metalcore kategóriába.

 

Kicsivel később már az általam rajongott Self Deception koncertjén találtuk magunkat, hogy kiugráljam magamból a kiugrálnivalót. A svéd őrült post-hardcore csapat ugyanis tavaly „talált be” nálam Spotify segítségével, és szépen lassan befanultam, és a decemberi Düreres koncertjükön is ott voltam (erről beszámoló is készült), ahol említették, hogy idén hozzánk közel csak a Nova Rockon fognak játszani. Itt is nagyon szórakoztató volt a műsoruk, bár a Dürerben kétségkívül jobban szólt, és a klubhangulatot és -hangzást szerintem nem übereli egy fesztivál. Jó volt látni, hogy egyre több rajongót szereznek, akik mernek mellettük elköteleződni. Ante Clark énekes megint szívhez szóló beszéddel konferálta fel a Hell and Back című számot: elmesélte, hogy nemrég öngyilkos lett egy barátja, és hogy milyen divatos azt mondani, hogy beszéljünk a mentális egészségről, mégsem tesszük – főleg a férfiak. Mindig örülök, amikor egy-egy zenekar frontembere valami nagyon őszinte, bátor gondolatot fogalmaz meg színpadon, és Ante szájából valamiért különösen el is hiszem és kapcsolódom vele.

 

 

• 
• 
• 

 

Az este kiemelt headlinere valamiért nem a Dream Theater volt, hanem a velük egyidőben játszó német Electric Callboy, akiket emiatt most nem néztem meg. A Dream Theater játszott a kisebb színpadon, valamint kisebb közönségnek, ami kissé szomorú volt. Gondoltam, majd átmegyek az Electric Callboy-ra pár szám elteltével, hiszen őket még nem láttam élőben, és nagyon is érdekeltek. De aztán valamiért mégis ottmaradtam inkább az amerikai progresszív úttörők koncertjén. Varázslatosan szóltak és játszottak, dehát ez magától értetődő. Nyilván most nem volt olyan hosszú a setlist, mint a nemrégi aréna-turnés előadásaikon, de így is volt idő elmerülni a zenéjükben. A saját szememmel nem láttam, de elöl lehetett pár circle pitező fiatal, mert egy ponton James LaBrie az alábbi kérdést tette fel: „You guys doing the circle pit there, do you even know who the fuck we are?„. Majd hozzátette, hogy úgy tűnik, mintha a fiataloknak mindegy lenne, milyen koncerten vannak, csak pogózhassanak.

 

 

• 
• 
• 

 

Egyébként a fesztiválhelyszín elég menő, egy hatalmas mezőn van kiépítve a szélturbinák kereszttüzében. Sajnos egy nyuszinak sikerült betévednie a piros színpad elé, nagyon meg volt ijedve, végül befutott egy pult alá, reméljük, szívroham nélkül hazatalált…

 

Vasárnap reggel indultunk ki a területről autóval, még egy utolsó napos ausztriai kirándulást beterveztünk. Számítottunk rá, hogy nem lesz gyors a kijutás, de arra azért nem, hogy a sokkilométeres kocsisor órákig nem mozdul… Közben kiszálltunk legalább kitakarítani az autót… majd megléptünk egy másik útvonalon a mezőn át, ahol végre tyúklépésben ugyan, de kijutottunk az autóútra. Meglátogattunk egy kastélyt a közelben, amiről odaérve kiderült, hogy annyira már nem létezik, vagy ha létezik is, nem lehet bemenni. Ez amúgy a Prugg-Harrach kastély volt a Bruck an der Leitha nevű településen (és most már azt írja a Google, hogy átmenetileg zárva…). Majd kimentünk egy rétre is, hogy közelről is találkozhassunk a gigantikus szélturbinákkal. Ott is láttunk nyuszikat. És szénabálákat. Később strandoltunk is a Fertő-tó egyik (fizetős, de nagyon szép) strandján.

 

Név szerint muszáj említenem a kis kifőzdét, ahol megebédeltünk, mert amellett, hogy a felszolgáló nagyon kedves és készséges volt velünk, isteni menüt ettünk. Lásd alább a képen a sajttal szórt pulykamellet rizzsel, szósszal és háromféle salátával, valamint almafröccsel. Tehát az étterem neve Hermann’s Schnitzelhütte a Gattendorf nevű településen. Melegen ajánljuk.

 

 

• 
• 
• 

 

Szóval összegezve a fesztivál line-upja kiemelkedő volt, a hangosítás 85%-ban pompa, a szervezésre viszont ráfért volna még egy kis törődés. Nekünk szerencsére megadatott az a luxus, hogy kocsival menjünk, így a fesztiválozást kirándulásokkal is egybe tudtuk kötni, ami hozzáadott az élményhez. Infrastruktúra tekintetében a Billánál és zuhanyzóknál, sorbaállásról már írtam, de még hozzáteszem, hogy egyébként elég sok ital- és büfépult volt nagy választékkal. Lehetett bunjee jumpingozni is (mi nem éltünk ezzel a kiahgyhatatlan lehetőséggel), és volt még pár vidámparki játék, például óriáskerék és valami horrorlabirintus is, amiről máig nem tudom, hogy mi, csak a térképen szerepelt.

 

Írta: K. Barbi

 

Fotózta (a koncerteket): Újj Kristóf /// K-Photos Hungary