Jeles eseményekhez kerültünk nagyon közel ezen a héten: megkezdődik a csillagászati nyár, és véget ér az iskolai oktatás – és hogy ezen elemek felhasználásával egy egészen rettenetes képzavart állítsak elő, tanévzáró ünnepély volt a régi halálmetál-iskolában, azaz: old school death metal-lal ünnepeltük a nyár közeledtét. Istenigazából én nem akartam erre a bulira lemenni: a munkahelyi és otthoni tevékenységek okán úgy gondoltam, nem ártana egy kis pihenés, de a Malediction neve nem hagyott nyugodni. Az Incantation zenéje igazából nem áll annyira közel a szívemhez, de még élénken éltek emlékeimben az Instant-ban tartott bulijuk élményei, és ez még tovább piszkálta a fantáziámat – a Cryptic Remains belengetése már csak a hab volt a tortán. Amikor kiderült, hogy maga a buli a hozzám hasonló nyugdíjasok számára lett tervezve – késői kezdés, korai befejezés –, megszületett a döntés: irány az évzáró.

Ritkán hoztam ennél jobb döntést.

Sikerült pár perccel a kezdés előtt beesni a Supersonic-ba. Jegyvásárlás, puszi-puszi, létszámellenőrzés (bő fél ház a Malediction előtt tíz perccel), és már a húrokba is csaptak a pécsi fiúk. Minden ilyen beszámolónál notóriusan leszögezem, hogy én alapvetően black metal-t hallgatok, és a hasonló jellegű eseményekre alapvetően művelődni és tanulni járok – és azt hiszem, hogy van is mit. A Malediction neve évtizedek óta megkerülhetetlen ebben a műfajban: az a lendület, az a technikai tudás és az a hangszerelési potenciál, amit ők képviselnek, mindenképpen etalon a magyar underground borús egén. Nem is annyira a dalokra figyeltem fotózás közben, hanem inkább ezeknek megvalósítására. Számomra teljesen megfoghatatlan – és mindig a legnagyobb tiszteletet váltja ki –, ha azt a szintű technikai tudást látom, amikor egy elképesztően bonyolult és gyors dal eljátszása esetén a hangszerek kezelése szó szerint a hangszeren való játékot, és nem a hangszer megzabolázására tett kísérletet jelenti… és ez csak a beugró ennek a zenének a megteremtéséhez. Ez a technikai tudás, ez a képesség kivétel nélkül mindenkinél meghatározó volt; és mivel annak idején gitározással idegesítettem a szomszédokat, így nem tudtam a szemem levenni Várhalmi Ákos, Rákosfalvi István és Gábor András játékáról.

További nagyon fontos megjegyzés a hangzás. Metalt – különösen death metal-t – hangosítani nem mindig a legegyszerűbb dolog: számos esetben ez a basszus és a dob feltekerésére szorítkozik, ami mellé a többi zenészek tulajdonképpen egyfajta biodíszletet adhatnak. Ma este profi játékos kezében volt a keverőpult: a hozzám hasonló nyugdíjasoknak ismerős lehet Neubrandt István neve a Sear Bliss Grand Destiny, Forsaken Symphony, Glory and Perdition és The Arcane Odyssey albumairól. Ma este ő szorgoskodott a keverőpult mögött, így a hangzás az első sorból, a hangfaltól 40 cm-re is tiszta volt. Mindenből pontosan annyi szólt, amennyi kell, és ráadásul mindez a legkevésbé sem volt hangos. Nagyot mentek a fiúk, és komoly tippem van arra, hogy a Malediction vége alatt voltak a legtöbben, de sajnos ezen az estén csak 6 számnyi idő jutott rájuk (Faceless God, Flowing Anger, Awakening, Hymn to Destroy, Order Above/Chaos Below, Reflections of Hatred) – leszerelés, pacsizás, majd beállt a Cryptic.

Nem volt a legegyszerűbb feladatuk, de annak valami elképesztő becsülettel feleltek meg. A koncert bejelentésekor derült ki, hogy Attila külföldre kell hogy utazzon, és hab a tortán, hogy Pósfai József gerince – könnyű szabadtéri agrártevékenység okán – tönkrement, így az öt főből három bizonyult bevethetőnek az estére. Azt hiszem, nagyon sokat elmond erről a zenekarról – és általában a műfaj hozzáállásáról –, hogy a megmaradt legénység nem a legegyszerűbb és leginkább kézenfekvő megoldást választotta: én mondjuk ebben a helyzetben pillarebbenés nélkül lemondtam volna a fellépést. Ám a trió egy korábbi beugróval, a minden hangszeren is anyanyelvi szinten játszó Czakó Dániellel pótolta Attilát, Jocó bőgője backing track-ről ment, így aznap este a Cryptic Remains vendégdobossal, kvartettként hat számmal szórakoztatta a közönséget (Orphans of Clarity, Abysmal Grief, Gardens of The Grey Decay, Soul Rot, Raped in Paradise, Horrid Vision). A fellépés elején úgy tűnt, hogy mindenki hazament: a Malediction után maximum kéttucatnyian lődörögtünk a színpad előtt, ám a zene hangjai lassan felszivárogtak az udvarra, ahol mindenki elszívta még az utolsó bagót, és idővel a közönség hiányzó része is visszatalált a színpad elé. A hangzás mint fentebb: tökéletes arányok, minden kristálytisztán szólt, Neco keverése példaértékű.

Újabb átszerelés, és az Incantation elkezdte bekészíteni saját magát. Számos, a műfajban etalonnak tekinthető fellépőhöz hasonlóan az amerikaiak is tulajdonképpen hobbizenekarként működnek: egy kisbusszal járják Európát, saját maguknak road-olnak, és mindezt elképesztően élvezik. Az Incantation bizonyos szempontból egyfős zenekar, bizonyos szempontból pedig egy tökéletesen összerakott gépezet, ahol nagyon rendben vannak az egyensúlyok: alapvetően ez egy egyszerű szerkezetű zene, ahol a dob a sebességet és a kísérletet biztosítja, és még véletlenül sem szeretne ennél sokkal több lenni. Az ősz hajú – ősz szakállú, fekete szemöldökű John McEntee a zeneírói, a kísérő gitárosi, az énekesi és a mókamesteri posztokon tolja előre a szekeret, és eközben jól láthatóan lubickol ebben a szerepben. Neki a fellépés nem meló és felelősség; azon már vélhetően évtizedek óta túl vagyunk, hogy elrontja-e vagy sem. Elökörködik és eldumál a közönséggel, és jókat röhög saját magán, amikor mondjuk véletlenül rossz számot konferál fel. A zavart egyébként egy teljesen prózai dolog okozta: a Cryptic Remains fellépéséből a színpadon maradt egy ventilátor, és ennek szele zavarta meg a májsztrót. Kicsit elbeszélgettünk vele a fellépés után, és mint kiderült, ő ilyenkor az egész folyamatra – azaz a fellépésre – egységében figyel, és ha ebből az állapotból valahogy kibillen, akkor megvan a baj. Jelen példában a ventilátor hűtötte, ami zavaró érzés, hiszen „itt harcolni kell, küzdeni és izzadni” – de ugyanúgy hasonló zavart okoz, amikor elkezd külön a gitárra vagy az énekre figyelni, ekkor azonnal elrontja a másikat, állította. Egyszerre viszont – osztott figyelemmel – tökéletesen megy minden, és valóban, tökéletesen ment is John barátunknak: a megszokott stílusában, lassú pengetéssel adta a kíséretet Luke szólói alá (aki akár a fia lehetne, bár az ilyesmit nem illik boncolgatni). Ilyenkor már-már kötelező jelleggel írom le, hogy ez micsoda örömzene, de nem nagyon tudok máshogy nyilatkozni arról, amikor valaki elképesztően bonyolult dolgokat angyali arccal, folyamatos vigyorral a képen játszik megállíthatatlanul… hát ha ez nem örömzene, akkor mi? A basszuskíséretet Chuck Sherwood szolgáltatta; tökéletesen illeszkedett a dallamhoz, ám nem csak egyszerűen egy oktávval mélyebben követte a gitárzene ívét, hanem egyedi ötletekkel hangsúlyozta a dallamvezetést. Majdnem másfél óra jutott az Incantation-re, de ez a 80 perc pillanatok alatt elrepült. Gyors, pörgős számok az életmű korai részére kihegyezve – a dalok java része a 90-es évekből valósi, az utolsó évtizedet összesen két tétel képviselte –  (Devoured Death, Shadows of the Ancient Empire, Lusting Congregation of Perpetual Damnation (Eternal Eden), Forsaken Mourning of Angelic Anguish, Twisted Sacrilegious Journey Into the Darkest Neurotic Delirium, Emaciated Holy Figure, Iconoclasm of Catholicism, Concordat (The Pact) I, Immortal Cessation, Carrion Prophecy, Profanation, The Ibex Moon, Impending Diabolical Conquest, Abolishment of Immaculate Serenity).

Mint minden hasonló élmény, úgy sajnos ez is egyszer véget ért; ez nem az úri allűrök műfaja, a fellépés után mind Luke-kal, mind John-nal el lehetett dumálni, de akárhogy is próbáltam húzni, ez az este is véget ért. Két fantasztikus magyar zenekar, a magyar death metal színe-java vezette fel a hasonló stílusú mestert. Jobbnál jobb fellépők, csodálatos dalok, kristálytiszta hangzás – azt hiszem, méltóan búcsúztattuk ezt a tanévet is, köszönet érte az Insane Hellride-nak és Neco-nak.

Írta: Á