Az idei Tábor Fesztiválon a külföldi felhozatalt a két finn banda, a power metal Stratovarius és a folk-metal Korpiklaani, valamint az angol punk zenekar, a The Toy Dolls alkották. Az utolsó napra, amikor a Stratovarius is fellépett, sajnos nem tudtunk maradni az A38-as Ill Niño / Ektomorf / Mind Incision koncertek miatt, amelyekről képeket már láthattok Facebook-oldalunkon, és a beszámoló is nemsoká érkezik.
Az alsóörsi, balatonparti Tábor fesztivál viszonylag kicsi (mihez képest ugye), családias hangulatú. Ezzel együtt persze a pénteki napra elképesztő tömeg érkezett meg a koncertekre – nyilván a hétvége beköszöntével többen tudtak elszabadulni. A hangulat nagyon jó volt, a fesztivál területéhez tartozó kemping és strand igazi tengerparti feelinget idézett meg. Étel- és italbódék széles választékából csemegézhettünk, ezek mellett pedig egy kisebb „piac” is épült, ahova sok árus kitelepült a kézműves termékeivel.
Két nagyszínpad működött egymás mellett, amiket egy italpultos sátor (a „Red Bull Aréna”) választott el. A színpadokon felváltva szóltak a koncertek, ami egy nagyon jó megoldás, hiszen amíg az egyik koncert ment, addig a másikat fel tudták építeni a következő zenekarhoz, plusz mire az egyiknek vége lett, már kolbászolhattunk is át a tömeggel a másikhoz, mert az nagyjából 5-10 percen belül kezdődött.
A színpadok előtt egyáltalán, a fesztivál területén en bloc pedig alig volt árnyék. Ez a Tábor Fesztivál esetében túlélhető volt, ugyanis az első koncertek nem délelőtt (mint mondjuk a Rockmaraton 37 fokjában), hanem délután fél négykor kezdődtek, így nem kellett annyira sokat várni a naplementére.
A szerdai napon a Dalriada koncertjének vége felé érkeztünk meg, így mondhatni egyből egy táncházba csöppentünk. Úgy a zenekar, mint a közönség önfeledten ropta, mintha nem is lett volna nyárvégi kánikula. Utánuk a Moby Dick következett, és a tűző nap ellenére ott is gyűlt a lelkes rajongótábor, aki végigkántálta a régebbi és újabb zúzós slágereket.
Deák Bill Gyula és zenekara jóllehet nem tartozik a hatáskörünkbe, de azért amikor a Balatonpartról meghallottuk a blues dallamokat és a karakteres basszustémákat, mégis megközelítettük a színpadot. Bill kora és fizikai hátránya ellenére is viszi a show-t a koncerteken, és emiatt minden tisztelet az övé.
Az AWS már sötétedés után kezdhette a bulit, ami elég jól jött a látványos, és a fesztiválon mondhatni egyedülálló lézershow-jukhoz. A hangzás az én füleimnek és ízlésemnek egyszerűen fantasztikus volt, irigylésre méltó a stílusban magukat képviseltető zenekarok számára. Stefán Tamásnak, aki, saját szavait idézve, „nem az AWS új énekese, hanem az új AWS énekese”, valószínűleg nagy nyomással kell együtt élnie, hiszen sosem egyszerű egy szeretett énekes helyébe lépni. A frontot korrektül viszi, az énekkel viszont őszintén szólva nem voltam maradéktalanul elégedett. A dalok viszont nagyon jól szóltak, ahogy már említettem, a buli hatalmas volt, a közönség is egy emberként üvöltötte a népszerű slágereket. Az egyik legjobb koncertélményem lett a fesztiválon.
Az AWS koncertje közben felkészült a Korpiklaani, és hamar fel is csendült a népi hangszeres intrójuk, majd az énekessel az élükön, aki egy kézi perkussziós hangszert ütött (bocsi, nem tudom, milyen hangszer volt) fel is vonult a zenekar. Üdítő volt meghallani a folk-metal dallamokat finn dalszöveg kíséretében, ám gyorsan lerombolta az illúzióimat, amikor feltűnt, hogy Jonne Järvelä énekes mintha nem mindig tudná a szöveget, néha nem is szólt az éneke, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy valamennyire is szomjas. Később kollégám fel is világosított, hogy bár én addig nem vettem észre a tömeg miatt, de Järvelä előtt egyébként egy tényleg gigantikusan bazinagy monitor van felállítva, amiről valószínűleg a szöveget puskázza. Hát na, van ilyen… de azért nekem sokat elvett a koncert élvezeti értékéből.
Ettől eltekintve egyébként a zenekar hibátlanul játszott, a dalaik szórakoztatók, és a setlistet is a korai időszakaikból és legutóbbi lemezükről állították össze, amiket a legnépszerűbb anyagaikként tartanak számon. A színpadkép is kellően látványos volt, pont olyan, amit egy „erdei törzs” nevű finn népimetal-zenekarról el tudsz képzelni.
A Korpiklaani koncertje után átmentünk a másik színpadhoz megnézni ugyanezt magyar verzióban… Na jó, viccelek, ebből annyi igaz, hogy a Paddy and the Rats ír-folk-kocsmarock bulija tökéletes levezetése volt az estének. Azt vártam, hogy most végre egy jobban szóló koncertjükön vehetek részt, mint a Rockmaraton középső színpadján, azonban 100%-ban nem teljesült a kívánságom. Az első számban konkrétan nem volt gitár – nem tudom, mi történt -, majd amikor megérkezett, akkor sem volt túl erős. Könnyen lehet azonban, hogy szándékosan szól így a banda, és csak az én fülem van hozzászokva a telt metalhangzáshoz. A buli egyébként nagyon jó volt, nem maradt el a crowdsurfing, a wall of death és az össznépi tánc sem.
A Don Gatto a csütörtöki nap első fellépőjeként lépett színpadra, így a nem túl hálás 15:30-as idősávban kellett játszaniuk a hétágra sütő napon. Ennek ellenére a rettenthetetlen rajongóik szép számban megjelentek a színpad előtt, és a folyamatosan konferáló Acélos Balázs gitáros nem is győzte kifejezni ez iránti értetlenségét. Szerintem egy ponton már túl is tolta ezeket a „hát ti biztosan fizetett közönség vagytok, nem hiszek nektek, csak szórakoztok velünk” jellegű dumákat, de hát a közönség biztos vevő erre a fajta csipkelődésre.
A Zorall koncertjén szép számmal vettek részt rajongók, akik végigénekelték az összes, ötletesen feldolgozott slágert. Az egyébként a fesztivál teljes ideje alatt röpködő lufik és hatalmas dinnyelabdák itt is folyamatos passzolgatásra késztették a közönséget.
A The Toy Dolls volt a második nap fő produkciója. Az angol happy-punk trió szórakoztató jelenség, sőt, én amondó vagyok, hogy nagyobb hangsúlyt fektetnek a bohóckodásra, mint a zenélésre. Igen, ez a zenekar valószínűleg erről szól. Plusz ugyebár punk, ami sosem a virtuozitásáról vagy az elmélyülős balladáiról volt híres. Így a The Toy Dolls koncertje inkább hajazott egy cirkuszi előadásra. Színes hajaik és napszemüvegeik, a gitárpörgetős mutatványok, és az, hogy Michael Algar énekes még napszemüvegeket is dobált a közönségnek, felfogható egy kis frissítő „kikapcsolódásnak”, kiszakadásnak a zúzós metal- és rockzenekarok energiái közül.
A külföldi punk buli után az előző napi utolsó két koncert párhuzamához hasonlóan magyar punk bulira araszoltunk át a tömeggel, mégpedig az Alvin és a Mókusok koncertjére. Ezzel le is zártuk a napot, a buli jó volt, a közönség még tombolt aznap egy utolsót.
Pénteken nagyon jó bulit nyomott a Junkies, majd a Down For Whatever, utánuk pedig a Rómeó Vérzik is. Sokat nem tartózkodtunk azonban a színpadok előtt, mivel szép lassan kezdtünk megrohadni a melegben.
Az utolsó nap headliner fellépője, a Tankcsapda sem egyértelműen Metal.hu-téma, azért mégsem hagyhattuk ki a koncertjüket. Valljuk be, akármennyire is savazzuk őket manapság minden irányból, egykor a legtöbbünk biztosan önfeledten headbangelt az olyan slágerekre, mint a Rock a nevem, az Adjon az ég, az Agyarország, Jönnek a férgek vagy akár a Mennyország tourist, és ki ne ismerné az Örökké tart-ot vagy az Egyszerű dalt.
Irdatlan nagy tömeg volt kíváncsi a debreceni fenegyerekekre, és éppolyan nagy partit is sikerült csapniuk. Mind hangzásban, mind látványban erőset alkottak, és a hangulat végig idézte azt az igazi régi Tankcsapda-atmoszférát, amit mondjuk a ’90-es vagy a 2000-es években.
A napot a Road zárta, ami szerintem nem volt rossz, de valójában nem vagyok otthon Road-témában. Erről a kollégám tud inkább értekezni, úgyhogy az alábbiakban az ő véleménye következik. (Tehát őt szidjátok, ne engem.) Vitathatatlanul vérprofi csapattal dolgoznak, minden ki van centire számolva, de szerintem túlzásba vitték a látványtervet, ami egyébként jól nézett ki, de a pirót kicsit túltolták. A számok nem pont úgy hangzottak, mint a stúdiófelvételen vagy mint régebben. Az új számokon túlságosan érződik a popularizálódó stílus. A közönség viszont nagyon jól érezte magát. Ami a szervezésnek fekete pont: senki semmiféle tájékoztatást nem kapott a fotózás menetéről, így a fotósok már az árokban értesültek arról, hogy azonnal távozniuk kell a pirotechnika miatt. Még a biztonságiőröknek se szóltak – a közönség integetett nekik, hogy álljanak arrébb, mert valamelyik színpadtechnikus jelezte, hogy veszélyesen közel állnak a tűzhöz…
Összességében nagyon jó élményekkel távoztunk (sajnos túl hamar) a Tábor fesztiválról. Egy nyaralásnak is betudható, hiszen a balatonparti környezet kiránduláshoz, fürdéshez, kempingezéshez is terepet biztosít. Kíváncsiak vagyunk, hogy a szimplán ott nyaraló kempingezők, akik nem a fesztiválra érkeztek, vajon tudták-e előre, milyen rendezvény lesz ott épp akkor, de hát hamar rá kellett jönniük, hogy egy rockfesztiválba csöppentek, ami ellen nincs hatalmuk…
Facebook-oldalunkon még több képet találtok!
Írta: Kovács Barbi
Fotók: Újj Kristóf // K Photos Hungary
