Meglehetősen egyedi zenei csemegéhez lehetett szerencséje annak a hallgatóságnak, akik már ezen a héten csütörtökön úgy érezték, hogy végre péntek van – jól láthatóan igény lett volna erre az időugrásra. Csütörtök estére az Insane Hellride Entertainment egy új-zélandi csemegével, a Diocletian fellépésével kedveskedett nekünk. A zenekar jelenleg egy meglehetősen szerteágazó európai turném vesz részt, és ennek egy egyik állomásaként ugrottak be Budapestre a Supersonic -ba. Ez már eddig sem tűnik egy unalmas estének, de a két vendég szívemnek nagyon kedves csemege: a Dvvad és a pár héttel ezelőtt – az Inner Awakening fesztivál keretében – ugyanitt látott Lidérc. Fél órával a kezdés előtt nemhogy csütörtöki nem volt a hangulat, de szerdainak sem nevezném, sőt, egyenesen hétfőinek titulálnám: nagyjából másfél tucat ember lődörgött a Yuk bejáratánál, ha a személyzetet is beleszámoljuk. „Pici késés lesz, negyed óra”, mondta valaki a bejáratnál, és számomra teljesen hihetetlen volt, hogy ebből itt valaha is fellépés lesz. A koncerthelység előtti merch és annak állapota azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy minden olajozottan fog menni: a Diocletian, a Lidérc és a Dvvad egymás mellett árulta a portékát – így ebből már lehetett tudni, hogy itt bizony koncert lesz, akárki meglátja.

Hirtelen újabb időugrás következett be: párszor tíz perc alatt előkerült sok-sok tucat ember, Bazsi besétált a Dvvad még ropogós pólóival, és perceken belül színpadra lépett a zenekar. Nagyon régóta kíváncsi voltam Ádámékra: az ő zenei munkásságát az Ahriman-ból ismerem, és – azzal együtt, hogy rongyosra hallgattam az új anyagot – nem hagyott nyugodni, hogy mindez hogyan is szól élőben, különösen egy lemezbemutatón… így hát megkezdődött életem első Dvvad-koncertje nem mással, mint a MRKLB anyag bemutatásával. Két gitár, basszus, billentyű, dob volt a felállás; közepes keverés az elején, majd gyors javulás. Összességében fantasztikus koncertet adtak: az a meditatív, melankolikus, alapvetően doom-os légkör, amit a hanghordozón hallani lehet, sokkal koncentráltabban jött át az élő fellépés során, és az élő zene dinamizmusa sokkal jobban kihangsúlyozta a lassú, gondolkodós-bólogatós részek és a pörgősebb átkötések közötti kontrasztot. De egy minőségi fellépéshez nemcsak megszólalni kell tudni, hanem nagyon sokat számít az anyag is, és azt kell hogy mondjam, hogy a MRKLB egy egészen egyedi színfoltja lett a magyar extrém metal underground-nak – én speciel nem nagyon tudom letenni, úgy, hogy alapvetően az ennél jóval pörgősebb zenéket szeretem.

Az, hogy a soron következő Lidérc tulajdonképpen a Dvvad testvérének tekinthető, csak a fellépés kellős közepén állt össze. Hogy mind a kettő black metal, nem információ egy ilyen témájú bulin, de a magyar folklórból vett kis színes részletek (markoláb és lidérc, hogy ne menjünk messzire), a zenei megoldások hasonlósága, és a vizuális megjelenés (a Grafit és Hamu mindkét esetben tizenegy pont a tízből) – a vitathatatlanul meglévő ellentétekkel együtt is – rokon zenekarrá teszi a kettőt. A Lidérc fellépését nagyjából egy hónapja élvezhettük: akkor sokkal tisztábban és szebben szóltak, mint a hanghordozón, most viszont gyengélkedett a keverés: az elején mindent domináló dob idővel megtalálta a számára optimális hangerőt, ám a gitárkíséretből tulajdonképpen semmit nem lehetett hallani, és Ágost is csak a saját oldalán szólt rendesen. Akárcsak a Dvvad esetén, úgy a Lidércnél is egy gitár felelős a folyamatos dallamvezetésért, bár Ádám ezt inkább akkordokkal, Ágost pedig tényleges szólókkal és kiállásokkal oldja meg. A második gitár – akárcsak a Dvvad esetén – adta (illetve adta volna) a zene gerincét, amit mindenki ízlése szerint dekorálhat – ez a Lidérc esetén például kétkezes basszuskiállásokkal vagy akár Ágost dallamaival történhet. A Dvvad-dal ellentétben a Lidérc dalait jobban ismerte a közönség; adott „slágerek” esetén már az első pár hang megszólalását követően nagy éljenzést lehetett hallani – de idővel sajnos letelt a rájuk jutó 40 perc, és véget ért a fellépés, majd elkezdett felszerelni a Diocletian.

Amennyire ikertestvér a Dvvad és a Lidérc, annyira üde színfolt volt a Diocletian az est fellépői között; mindezt pusztán azzal sikerült elérni, hogy a black metal elemek tulajdonképpen egy death metal alapú zene dekorációját adtak. Sajnos messze nem volt ideális a keverés – így egyes daloknál csak a végefelé derült ki, hogy pontosan mit is játszanak –, de ezzel együtt is hatalmas hangulatot teremtettek. Az időnként jelentős tempó– és ritmusváltással operáló, szólókkal vagy akár dallamos kiállásokkal tarkított zene szerintem tökéletesen ízesült a blackmetalosabb elemekkel, hála a két gitáros munkájának. A dob szerencsére optimális hangerőn szólt és a feszes ritmusszekció tökéletesen tette a dolgát: precízen keretbe foglalta a dalokat. Jól láthatóan elkötelezett volt a közönség, kivétel nélkül mindenki a Diocletian-ra figyelt, olyannyira, hogy ebben az egy órában még a merch is magára hagyatva árválkodott.

Azt hiszem, hogy azt kaptam ezen az estén, amire készültem – és meglehetősen magasak voltak az elvárásaim. Kíváncsi voltam a Dvvad-ra, akik egy nagyon hangulatos, nagyon emocionális bemutatót tartottak, le a kalappal előttük – és aki eddig véletlenül nem tette, feltétlenül álljon neki a MRKLB albumot hallgatni. A Lidérc egy nagyon profi fellépés mutatott be; sajnos a keverés miatt nem hozta azt az elementáris élményt, amit az Inner Awakening-en produkáltak, de ezzel együtt is – picivel több mint, egy gitárral – szívesen hallgatnám őket és a Profán Mystreium-ot minden héten. A Diocletian egy nagyon korrekt, profi fellépés tartott, bemutatva, hogy a Föld átellenes oldalán is ugyanazt gondoljuk erről a műfajról és annak értékeiről, mint itt a szomszéd utcában.

Írta: Á