Rettentő nehezen indult ez az év, valahogy nem akart olyan gördülékenyen menni minden, 2025 nyomasztó árnyai még januárban is fogva tartották az embert. Hogy most ez a téli depresszió számlájára írható, vagy csak szimplán a kimerültség vagy a kiégés vett jobban rajtunk erőt, azt nem tudom. Aztán hopp itt vagyunk februárban, koncert-koncert hátán, műfajdömping, újabb bandák bukkanak fel a színtérről. Csak kapkodom a fejem kit kellene megnézni, de inkább befelé fókuszálok. A svájci Monkey3 úgy az Astra Symmetry lemez idején került jobban a látóterembe, amit a Sphere album csak tovább erősített bennem: ezt bandát látni kell egyszer élőben, nincs mese. Az előzetes élő Youtube-videók is meggyőztek, hogy hihetetlen feelinggel játszanak, főleg, ha kedveled az instrumentális / utazós zenéket, meg csíped a prog / psych / stoner / doom vonalat. Maximálisan megfelelve ezen kirtériumoknak, hónom alá csaptam a táskám és egyik lábbal kilépve az ajtón, be Budapestre, majd a másik lábammal az A38 állóhajóra le vezetett utam, hogy megkapjuk a szónikus űrdózist.
A kvartett nem először ját nálunk: 2019-ben (az amúgy szintén kiváló psych-rock) Samsara Blues Experiment helyett ugrottak be, a helyszín ugyanúgy a Hajó volt, szóval, most hivatalosan ők voltak az este kuriózuma, előttük pedig egy fiatal budapesti csapat, a Buzz nyitott, a főzenekar stílusához közeli műfajban.
Eddig nem ismertem a bandát, hiába járok figyelő fülekkel és nyitott szemmel, a Buzz munkássága valami miatt kimaradt nekem eddig. Eddig a pontig. Lendületes, Russian Circles / Mono / God Is an Astronaut ihlette zenéjük remek hangosításban szólalt meg a Hajó gyomrában. Egyben is volt a cucc. Arányos hangszerelés, néhol repetitív részek, mintha a palackba zárt dzsinn nem akart volna annyira kitörni az üveg fogságából… Mintha csak pattogtatta / kopogtatta volna módszeresen a míves üveg falát. Zenéjük máshogy érte el a csúcsokat, inkább kimérten, logikusan, néha jammelésbe hajlóan, nem úgy mint amikor konkrétan behoznak egy lassan építkező, monumentálisan kibomló témát és bumm nincs visszaút. Jól állt ez a művészi visszafogottság a csapatnak, a post rock ugyanis egy olyan terület, ahol bőven akad elég hely nekik is, hogy saját ötleteiket szépen meg lehessen valósítani. Egy kislemez – Valium (2020) – egy nagylemez – Blissful Dystopia (2022) – és a legutóbbi anyag a – Back From Tartarus (2024) – van a tarsolyukban, nagyon kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő, ígéretes formációval van dolgunk.
Laza cigaretta meg egy sör betankolása után már húztunk is vissza a nagyterembe, ami még a legelején olyan harmad házon / kissé foghíjasan fogadott bennünket, de a Monkey3 kezdésére már szépen megtelt emberekkel. Geeman cimborámmal meg is jegyeztük, hogy mennyire frankó dolog már, hogy ennyien eljöttek és megnézik a svájci űrmágusokat, nem gondoltuk volna, hogy ez lesz. Kényelmesen elfértünk, szabadon lehetett spottolni, ami a hozzám hasonló hangzásfanatikusoknak kedvezett, de ne haladjunk ennyire előre. Biztos ami biztos, lecsekkoltam gyors a koncert előtt a legutóbbi lemezüket, a Welcome to the Machine-t, (ami igazából 2024-es) mivel teljesen le voltam maradva velük kapcsolatosan. Az egész a Pink Floyd klasszikus dalának egy méltóságteljes zenei hommage-zsa, teljes lemeznyi terjedelemben. Egyedi alkotás a maga nemében, a mostani turnéjuk pedig javarészt erre épült.
Nem tudom számokra bontani a szettjüket, annyira csodálatos volt, tele energiával / érzésekkel, fokozásokkal, mindennel a helyén, ahogyan azt kell. Nem voltak unalmas részek, egyszer sem éreztem, hogy a karórámat / telefonomat nézem, mert annyira magával tudott ragadni az a zenei áramlat, amit a Monkey3 muzsikusai keltettek / kreáltak. Tapasztalt rókaként vették be a színpadot, olyan lazán kenték, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nulla görcsölés. Manifesztáltak nekünk, szó szerint egy safe-place-space-t. Külön megmosolyogtató volt, amikor játék közben odasétált Jalil basszerosukhoz a gitáros Boris, és elcsavargatta a hangolókulcsait, rutinosan odahúzva az adott dalhoz. Szép. Minden ment tovább, full harmóniában, a dobosuk Walter cumója olyan gyönyörűen dörgött, talán jobban is mint lemezen. Óriási dög volt benne, elementáris erő, a basszusgitáron mellé meg olyan futamokat nyomott a tag, hogy csak ámultam és bámultam. Kegyetlen ritmusduó. Egyetlen apró észrevételem akadt: a gitár mintha túlságosan belesimult volna a soundba, kevésbé harapott, nem domborodott ki annyira. Hogy ez most mennyire volt szándékos, azt nem tudom, de simán el tudom képzelni, hogy egy tudatosan felépített hangképpel jönnek mindig, mindennek akkurátusan megvan a helye / alja / teteje / közepe és a mixben pont ott szól, ahol kell. Több helyen csekkoltam a bandát (totál meg voltam amúgy elégedve a hangképpel), de gitársound hiányomat enyhítendő a színpad elé nyomultam és elsősorból néztem végig a varázslatot. Ott már megkaptam az arcomba a súlyt. Minimális kommunikáció a dalok között, kellemes repülés a felhők fölött, éterien tálalt fuzzos pszichedélia, utaztatás a Hold mögé, majd vissza.
Letoltak vagy egy tucat számot, kb. 80-90 perces műsoridővel, üresjáratok nélkül, semmi okra nem lehet panaszunk, ezek a srácok tényleg tudták, hogyan kell az ilyen zenét adagolni, méghozzá minőségi módon. A színpad közepén, a kerek kivetítő vászon / plusz a ritmikára mozgó fények kombinációja is igazán ütősre sikerült. Külön kiemelném a billentyűsüket: dB egy olyan plusz dimenziót adott az együttes kozmikus stoner rock világához, ami által még teljesebb és tisztább képet kaptunk, hogy milyen is egy Monkey3 koncert.
Lenyűgöző, fenomenális de ugyanabban a formában megismételhetetlen.
Fényképek: Csukás Nóra
Írta: MZ
