Még június elején beszéltük meg egy barátnőmmel, hogy tinikori Nightwish-rajongásunkról megemlékezve megnézzük a Fezen utolsó napján az ikonikus, (már nem is teljesen) finn szimfonikus metál zenekart, így hamar be is ruháztam egy diákjegyre, kihasználva utolsó diákhónapomat. A koncert előtt azonban kiderült, egyedül kéne mennem, és mivel belőlem már majdnemhogy kiveszett a műfaj iránti rajongás, és semelyik másik aznapi fellépő nem mozgatott meg, nagy tépelődések közepette végül a koncert napján eladtam a jegyem, majd ezt azzal a lendülettel megbántam, és vettem egy újat. Így végül is hárman is jól jártunk (persze anyagilag én a legkevésbé, de azt mondom, abszolút megérte).
A veszteséges üzletelési mutatványaim több szempontból is nagyon jó döntésnek bizonyultak, mely szempontok közül a legfontosabb az, hogy a koncert minden egyes pillanatát élveztem. Több momentum is volt, amikor könny szökött a szemembe vagy épp a hideg futkosott a hátamon – mindez a legpozitívabb értelemben.
Ahogy említettem, már szinte egy évtizede nem követem túlzott szorgalommal a Nightwish munkásságát, ezért egy félig-meddig kívülálló szem(/fül)szögű beszámoló fog következni (a tősgyökeres Nightwish-fanok meglátásait, korrekcióit nagy szeretettel fogadom).
Már az első szám, a Noise alatt elkezdett egyre mélyebbre ereszkedni az állam Floor Jansen, a zenekarhoz teljes értékkel 2013-ban csatlakozott énekesnő csodálatos hangjától. Minden eddigi énekesnőjüknek megvolt a maga szépsége, egyénisége, Floor azonban elragadó könnyedséggel ötvözi a Tarja Turunen-től megszokott klasszikus éneket az Anette Olzon hangjában rejlő könnyűzenei finomsággal és erővel. A közönség egésze hasonló véleménnyel lehetett az új frontember (igen, nő, ebbe most ne menjünk bele) teljesítményéről, ugyanis az elképesztő magasságokban is hatalmas erővel és pontossággal kiénekelt hangokat egyöntetű üdvrivalgás fogadta. Floor másrészről egy pompás, dekoratív frontember, pont annyit ad magából, amennyi szükséges. (Persze koncerteken szembetűnik, hogy nem feltétlenül érem el az átlagmagasságot, úgyhogy ennek fényében tudok csak nyilatkozni a látványról.) A bandát tavaly januárban elhagyó basszusgitáros-énekes Marco Hietala vokáljait is tökéletesen hozta az énekesnő, a szólamokba persze gyakran besegített a kiváló Troy Donockley népi hangszeres-gitáros-vokalista, aki gyönyörű szólókkal koronázta meg a dalokat éppen aktuális hangszerén.
Nem volt nehéz kihallani az ének tökéletességét annak hibátlan hangosítása mellett, amivel ellentétben a többi hangszer, főleg a gitárok nekem kissé kásásnak, háttérbe szorultnak tűntek. Egyébként a Nightwish valamennyi élő és stúdiófelvételénél is feltűnt, hogy mennyire hangsúlyos az ének, tehát akár valamiféle koncepciózusságról is szó lehet.
Minden érából válogattak számokat, de a legtöbbet persze Floor korszakából hallhattuk. Nagy örömömre elhangzott három a régi kedvenceim közül: sorrendben a Planet Hell, a Nemo, majd ezt követte a varázslatos Sleeping Sun. A legnagyobb hidegrázást és érzelemözönt azonban a koncert végére időzített The Greatest Show On Earth váltotta ki belőlem. Az egész műsor alatt elbűvölő vizuálokat láthattunk, de a legjelentősebb hatást az ehhez készült videó tette. Szerencsére egyre több zenekar dolgozza föl a környezetvédelem kikerülhetetlen és szó szerint égető témakörét. Erre lehet azt mondani, hogy milyen elcsépelt, szinte már nincs is tartalma a témának, viszont cséplés ide vagy oda, addig kell forszírozni, amíg nincs látható eredmény az ügyben. A Nightwish szerintem gyönyörű köntösben adta elő a természetvédelmi és társadalmi problémákról szóló számaikat – ez persze a többi dalra is igaz volt. Annyira fellelkesített az élmény, hogy a régóta halasztott, de idén decemberben remélhetőleg megrendezésre kerülő arénás koncertjükre is tervezek ellátogatni.
Írta: Kovács Barbi
Fotó: Pásztor Csaba, Rockvilág.hu
