Vannak olyan speciális pillanatok egy zenei újságíró életében, amelyek zenészekhez köthetők, a fellépések színhelyén játszódnak – ám ezzel együtt csak áttételesen van közük a zenéhez. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy a Thulcandra és az Obscura 2020-as fellépése előtt összehaverkodtam Steffen-nel, mindenesetre meglehetősen jó hangulatban váltunk el annak idején, és igazából a fene hitte volna, hogy a következő találkozóra egy fél évtizedét kell várni. A fellépés előtt interjút egyeztettem le vele – ezt nemsokára olvashatjátok is –, és ő nagyon kedvesen, precízen, azonnal válaszolt, majd tulajdonképpen egymás nyakába ugrottunk, amikor találkoztunk… és ez még csak nem is az este volt, hanem a kora délután.

A Thulcandra zenéje dallamosabb és könnyebben emészthető, míg az Obscura muzsikája több időt és alaposabb odafigyelést igényel – és azzal együtt, hogy jómagam inkább a black metal-hoz vonzódom, mindig nagy örömmel hallgattam Steffen és tettestársai zenéjét. Hab volt a tortán, hogy maguk a vendégek is külön csemegét jelentettek: elsőként a Sadist fellépésével csalogatták a nagyérdemű közönséget; az olaszok nem pályakezdők a progresszív death metal műfajában, 1991 óta, lassan harmincöt éve tolják a szekeret, és a felkészülés során meghallgatott albumaik alapján őszintén kíváncsi lettem arra, hogy hogyan is szólnak élőben. A második vendég a felénk elég gyakran megforduló görög Suicidal Angels volt – ha megnézzük a hivatalos műfaji megnevezést, akkor ez a zene engem igazából nem hoz lázba, és így is álltam neki őket hallgatni… és hát igen, lassacskán azt vettem észre, hogy a legutolsó albumuk immár sokadjára megy körbe lejátszóban. Tisztán, precízen játszott pattogós riff-ek, izgalmas zenei megoldások, távolról sem tizenkettő-egytucat muzsika, úgyhogy ha önmagában az Obscura nem lett volna eléggé csalogató, akkor az olasz és görög vendégjátékosok még izgalmasabb be tették az estét.

Szóval az estét a Sadist kezdte, meglehetősen hézagos – tulajdonképpen pár tucat fős – hallgatóság előtt. Ez a második magyarországi fellépésük volt, előzőleg – emlékszik rá valaki? – a fantasztikus csillebérci Metalfest-en láthattuk őket. Nem voltak emlékeim a tizenöt évvel ezelőtti bulijukról, és lehet, hogy rettenetesen részrehajló vagyok, de véleményem szerint most a teljes produkciót tulajdonképpen Tommy vitte el a hátán. Elég sok kiemelkedő zenei teljesítményt lehetett már látni ezeken a deszkákon, de hogy valaki konkrétan egyszerre gitározom és billentyűzzön – ráadásul mindezt fantasztikus szólókkal vegyítve –, nos, ilyen látványhoz és zenéhez azért meglehetősen ritkán van szerencsénk. Lehet, hogy csak a korai óráig okán, de a Sadist zenéje most valahogy nem jött át, és nem váltotta ki ezt az elementáris hatást, amit a konzervanyag hallgatása során nyújtott. Igazából alapvetően ez a zene sem ugrálásra lett tervezve, hiszen az időnket meg-megtörő ütemek tulajdonképpen lehetetlenné teszik a zenei élvezet ezen módját – ezzel együtt is túlzás lenne azt mondani, hogy csalódást okozott a fellépésük (Respirium, Something to Pierce, Accabadora, Sometimes They Come Back, Escogido, India, Season in Silence, The Attic and the World of Emotions, Tribe). Véleményem szerint egy nagyon korrektül összerakott, példaértékű szakmunkához volt szerencsénk, de igazából az a fűszer, az a csemege, amire az ember ilyenkor egy kiadósat csettint… na ez hiányzott valahogy.

Gyors átszerelés, és a görög Suicidal Angels lépett a színpadra. Ez csak idén a sokadik olyan beszámoló, amelyikben a zenekar bemutatását azzal kezdem, hogy „én alapvetően nem szeretem a trash metal-t” – ez egy tény, de amit a görögök működtek, az valami egészen magával ragadó volt; a Bay Area metal-ja mediterrán lendülettel és vehemenciával előadva. Gyors, feszes tempó, pörgős riff-ek, precíz pengetés – ráadásul meglehetősen tisztán is szóltak, úgyhogy minden adott volt ahhoz, hogy nagy hangulat legyen. Hát lett is. A fellépésük alatt – a kezdetek kezdetén – kicsit aggódtam is, hiszen úgy tűnt, hogy továbbra is csak pártucatnyian lődörögnek a nézőtéren, de szerencsére a két zenekar közötti szünetben minimum megduplázódott a létszám, és amíg a Sadist zenéjét mindenki karba tett kézzel és hümmögve hallgatta, addig a Suicidal Angels alatt jelentős fejrázás és mozgás támadt, jelezve, hogy megkezdődött a befogadási fázis és a műélvezet maga. Nem albumbemutató volt a fellépés témája, ezzel együtt is az új anyag (Profane Prayer, tessék otthon hullámosra hallgatni) dalai meglehetősen fajsúlyosan szerepeltek az este menetrendjében (Reborn in Violence, Crypts of Madness, Purified by Fire, Apokathilosis, When the Lions Die, The Return of the Reaper, Bloody Ground, Capital of War). Folyamatosan olyan érzésem támadt, hogy a Profane Prayer-dalok alatt mintha nagyobb lenne a mozgás… előzőleg becsületesen végighallgattam a diszkográfiájuk utolsó pár tételét, és az a benyomásom támadt, hogy az utolsó anyag dalai mintha pörgősebbek és élénkebbek lennének korábbiaknál – és a közönség reakciója alátámasztani látszott mindezt.

Átszerelés, és következett az est fénypontja, az Obscura. Lendületes nyitás – úgy, ahogy az Steffen-től megszoktuk –, és beindult a buli. A színpadon egy vérprofi gépezet működött, és maga az előadás tökéletesen ötvözte az élő fellépések erejét-dinamikáját-lendületét a felvételek komplexitásával és tisztaságával. Ugye most láttuk először az Obscura teljesen új konfigurációját, és amit ez a kvartett a színpadon művelt, azzal teljesen levett a lábamról. A zenekar szólógitárosa, Kevin Olasz – ne tévesszen meg senkit a vezetékneve, nincsenek magyar felmenői, legalábbis ő ragaszkodott ehhez a verzióhoz – egészen elképesztő dolgokat játszott egészen hajmeresztő technikával. Az extrém metal gitárzenéje és játéktechnikája nagyon sokat fejlődött az utóbbi évtizedek során: megjelent még ezer éve a tapping-elés, megjelent a hibrid pengetés is, de hogy valaki ezt a két eszközt egyszerre használja szólózás során, na, ez számomra újdonság volt. Német barátunk hihetetlen átéléssel játszott, tényleg élvezte azt, amit csinál, és közben mindennel foglalkozott, csak azzal nem, hogy az ujjai alól hogyan folynak ki a zeneileg is és technikailag is csodálatraméltó szólók. Tökéletes párost alkottak Steffen-nel, akinek a szerepe leginkább az ének és a kísérlet volt, bár egy pár bonyolultabb kiállás megvalósítását is magára vállalta. Érdekes volt nézni a pengetési technikáját, különösen a Suicidal Angels működése után: a görögök még az egészen extrémen gyors részeket is downstroke (csak lefelé) pengették – ehhez képest Steffen az Obscura skáláján közepesen gyorsnak minősülő részeket is váltott pengetéssel játszotta.

Nagyon kíváncsi voltam Robin Zielhorst basszuskíséretére. A fretless basszusgitár egészen speciális hangszínnel bír, amivel egy teljesen egyedi ízt ad a zenének – ennek tükrében kíváncsi voltam, hogy a hang lágysága nem gyengíti-e a zene erejét, nem lesz-e tőle esetleg kevésbé ütős a muzsika. Örömmel jelentem, hogy ilyen veszély nem fenyegetett: amikor a fretless hangszer lágy hangjára volt szükség, akkor az tökéletesen kiemelkedett a hangszerek közül, amikor viszont a döngölésre volt igény, akkor a basszuskíséret maga tökéletesen hallatszott, ám a bund nélküli gitár puhasága nélkül. Nem lehetett teljes a zenekar és a fellépés a kísérletet adó erőmű nélkül: fiatal bajszos barátunk, James Stewart, nemcsak hogy hibátlanul hozta az Obscura slágereit, de jól hallhatóan még 5-10 százalékkal föl is gyorsította őket – szerencsére nem annyira, hogy az már zavaró legyen. Nem lemezbemutató turné volt: a régebbi vagy fontosabb dolog közé tűzdelve bújtak el az új album balladái (Forsaken, Silver Linings, Evenfall, Emergent Evolution, In Solitude, Devoured Usurper, Akróasis, The Sun Eater, The Anticosmic Overload, When Stars Collide, Septuagint). Steffen elmondása alapján az új anyag fogadtatása – kivétel nélkül minden album esetén – vegyes: van, aki imádja, és van, aki ki sem állhatja, így szerintem adta magát az a logikus döntés, hogy akkor minden anyagról legyen egy pár tétel, így mindenki megtalálja a magának kedveset. Nem sok idejük volt: 55 perc után Steffen már az utolsó dalt konferálta fel; mondjuk azt lehetett tudni, hogy ennyire gyorsan azért nem fognak meglépni, de egy ráadást követően tényleg véget ért a buli. A hallgatóság jórészt szétszéledt, a türelmesebbek még fotózkodtak a ki-kijövő zenészekkel… aztán lassan véget ért ez az este is.

Ennek a bulinak most egy picit vegyesebb a mérlege az eddigieknél. Nagy várakozásaim voltak a Sadist fellépésével kapcsolatban, és azzal együtt, hogy egészen jól szóltak, valahogy a zene lendülete és energiája nem jött át, amit nagyon sajnálok, mert önmagában fantasztikus a muzsikájuk. A görög Suicidal Angels – korábbi látogatásaihoz hasonlóan – most is megmutatta, hogy Arisztotelész és Pitagorasz leszármazottjai hasonló lendülettel formázzák a metal alapokat pörgős riff-ekké, akárcsak a legnagyobbak. És végül, de nem utolsó sorban itt volt az Obscura, akik egy pörgős, halál precíz, lenyűgöző és magával ragadó bulit adtak – de mondjuk Obscura-ügyben nem biztos, hogy pont az én véleményem lesz mérvadó, hiszen teljesen elfogult vagyok az álmait alakító és nap mint nap újra és újra megélő Steffen-nel…

Írta: Á