A nyughatatlan fémzene rajongók nem panaszkodhatnak a tavaszi felhozatalra, szinte minden napra / hétre jut valami csemege a fővárosban és vidéken is. Annyira, hogy megesik az, hogy két külön körúton futó eseménysorozat Budapesten összetalálkozik, majd egyesült erővel támad. Volt már erre példa, viszont őszintén bevallom, némi fenntartásokkal kezeltem a mostani turnéfúziót: a Meshuggah / The Halo Effect / Mantar trióhoz csatlakozott az Avatar és az Aether Realm. Míg a Meshuggah oldalától tiszta volt a kép, addig a másik két bandáról azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák, ezért az Avatar formációjába belenéztem, mit ad. Nos, az érzés csak tovább fokozódott bennem, de uccu neki, a puding próbája az evés, nem igaz?
A Barba Negra váltott színpados verzióban tálalta elénk eme 5 bandát (blue stage és red stage), ami korai kezdést eredményezett a kisebb csapatoknak. Sajnos a csodálatos időjárásnak és az odavezető forgalomnak köszönhetően az első két zenekar bulijára nem értem oda, az Aether Realm az előzetesek alapján semennyire sem fogott meg, a német power sludge duó Mantar fellépését viszont rettenetesen sajnáltam. Nagyon remélem, hogy járnak felénk önálló formában is, szimpatikus csapat, számomra még szimpatikusabb zenével.
Az első csavar – https://www.facebook.com/thehaloeffectse
A The Halo Effect viszonylag friss banda, egyetlen nagylemezzel (Days of the Lost) a hátuk mögött és a svéd dallamos death metal színtér színe-java lineupjával felerősítve. A tagok olyan zenekarokban munkálkodtak és alkottak maradandót, mint a Sacrilege, Dark Tranquility vagy az In Flames. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha előhúznád a 15 évvel ezelőtti In Flames felállást a fiókból Anders Fridén vokalista nélkül. A mikrofonnál pedig nem más, mint az a Mikael Stanne áll, aki eredetileg is az In Flames torka volt (lásd és halld: Lunar Strain album) míg Anders anno a Dark Tranquility énekeseként kezdte. A Göteborg-i hangzás is ebből a közegből nőtte ki magát. Némi történelmi adalék még, hogy Anders ugye az In Flames frontembere lett (a Skydancer után szállt ki a DT-ből, 1995-től állandó In Flames tag), Mikael pedig a Dark Tranquility élén jeleskedik a kezdetek óta (először gitárosként majd Fridén távozása után vokalistaként). A helycsere szerintem mindkét együttesnek jót tett, de térjünk vissza a nézőtérre.
Iszonyatosan gyenge hangzás fogadott, erőtlen gitárokkal és üresre kevert kotla-vokálokkal. Konkrétan Stenne hangjából csak a széleket / körvonalakat hallottam, nem volt veleje, nem volt benne az a kraft, hogy szétszakadjon tőle az arcom. Ráadásul előtérbe tolták a hangképben, így még zavaróbb volt ez a dolog. Alapvetően átjött, hogy a zene totál rendben van, középtempós északi death metal, ikergitáros dallamokkal svéd módra, de a Haunted bárdista Patrik Jensen gitárjátékából alig tudtam kihámozni valamit. (Amúgy ő van a még mindig súlyos alkohol problémákkal küzdő Jesper Strömblad helyett ezen a turnén.) Sok a magas / éles a sound, ráadásul visszább véve mindenütt, nem tudom, mi szükség volt erre, legalább legyen meg a balansz a hangszeresek és az énekes között. A hangzásbeli tökéletlenségek / hiányosságok miatt szinte élvezhetetlenné vált az egész, pedig lelkesen nyomták, pár ízes riffet el lehetett csípni még így is. Jensen mellett Niclas Engelin volt a másik húros, játékára nem lehetett panasz. Egy klasszik melo-death szettet tolt le a The Halo Effect, nem volt túl bonyolítva, ügyes hangszereléssel. Szó mi szó: valami bika hangzással szívesen megnézném őket újra, mert ez így számomra kevés volt.
A második csavar – https://www.facebook.com/avatarmetal
Avatar. Hogy is kezdjem? Először a nevükön akadtam fenn, aztán a videóklipjeiken és az imidzsen – annak ellenére, hogy láttam már az underground metalba való alámerüléseim során pár igen érdekes dolgot. „Mi ez? Miért csinálják ezt? Hogyan?” csak úgy cikáztak a kérdések bennem, eleve a teátrális / hatásvadász dolgoktól feláll az összes szőr a hátamon. Ülj le, egyes, nálam csak hátránnyal indulhat bármi ilyen formáció. Azonnal átlátok a bűvésztrükkön, nem fogom csak úgy bevenni. Az, hogy szkeptikus voltam velük kapcsolatban az enyhe kifejezés, de mint fentebb írtam, hogy: „the proof of the pudding is in the eating” így mindenki tiszta lappal indít, ezért kíváncsian vártam mit fog nyújtani a szintén Göteborg-i ötös.
Az intrót követően besétált az egyik tag a színpadra és letett egy nagyobb ajándékdobozt az dobemelvényre, amiből egészen váratlan módon, énekesük Johannes Eckerström mászott elő egy piros lufival a kezében. Oké. A léggömböt aztán pontosan (!) ütemre kipukkasztva kezdetét vette az őrült showműsor. Ami egyből feltűnt az a kikerekedett hangzás. Biztos, hogy saját szakemberük ült a keverőpult mögött, ugyanis hibátlan hangképet biztosított nekik. Volt benne erő, dinamika és dög, mindenki a helyén volt a mixben, vokálok / dobok / húrosok és a kiegészítő effektek is. Vaskosan és durván szólt. A másik dolog, amit elsőre nem tudtam még hova tenni az a zenéjük: rengeteg elemből épült fel, talán modern felfogású heavy metalhoz áll a legközelebb, de hallottam benne death / industrial / groove metal és hard / prog rock részeket is. Furcsa elegy, de élőben ez hatványozottan működött. Miután kezdtem hozzászokni az Avatar érdekes imágójához, mely egyaránt merített Alice Cooper, Joker és Marilyn Manson örökségéből, még mindig nem tudtam elengedni azt a gondolatot, hogy valami bizarr cirkuszi mutatvány szerves része vagyok, ha akarom, ha nem.
Oké, a hangszeresek és frontemberük meggyőztek, mindannyian vérprofik és magasan képzettek, ez kiderült pár szám alatt, de az igazi áttörést az hozta, amikor egy rövid intermezzo után, kitoltak egy kisebb dobszerkót a nagyobb elé. Ruhacsere, sorban állás, dobosuk John Alfredsson (aki amúgy a másik központi motorja a gépezetnek Eckerström mellett) állva püfölte a cájgot, a tagok katonásan, Rammstein-t idéző stílóban adták elő a Colossus című dalt. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam magamban: ezek megvettek. Kész. Nem sokan képesek erre, de nekik sikerült. Szép munka, sőt! Le a kalappal előttük. Hibátlan produkciót nyújtottak aznap, tökéletes hangzással és előadásmóddal. Volt minden, ami egy penge performanszhoz része: közös propellerhajazás, emelvényen füstgépbe állás és nótázgatás nagykabátba, összejátszós ikergitáros témák Iron Maiden módra, gigászi gitárszólók, kellemesen gyomrozó basszus, metronóm módra minden cuccot szétverő állat dobos, feminin mozdulatok majd súlyos metalfenyítés a porondmester által és még lírai zongoradarabokat is kaptunk. Amilyen színes vokális palettán mozgott Eckerström hangja, olyan változatos volt zenéjük. Rendkívül egybe volt a set, rég láttam ilyet, magával ragadott és figyelmemet ott tartotta végig. Jellemzően ez az a csapat, akit szívesen bármikor meg fogok nézni, fesztiválra való. Így is beadta a tutit, nemtetszésem ellenére is, úgyhogy bátran tegyen velük mindenki egy próbát, az Avatar olyan, amit mindenkinek érdemes legalább egyszer látnia. Aztán eldönti, hogy tetszik-e neki vagy sem. Külön felemelő érzés, hogy a fiatalabb generáció is jelen volt szép számmal a bulijuk alatt, sokan a szövegeket kívülről fújták, volt közönségénekeltetés, nekem belefért. Valahol szívet melengető látvány, hogy ennyien szeretik őket az ifjabb nemzedék közül is.
A harmadik csavar – https://www.facebook.com/meshuggah
2019-ben láttam utoljára kedvenc agyörlőgépemet, még a Barba Negra Track szabadtéri színpadán. Emlékeimben egy kissé halk, de erőteljes kép élt, hogy a svéd atyaúristenek élőben még mindig hozzák a rájuk jellemző nívót, ennyi év után is. A legutóbbi album, a The Immutable minden egyes hallgatással rád nő, egyre mélyebbre húz, a Koloss óta nem tudtak ennyire megfogni, mint most. Tavalyi Bloodstock Open Air-es fellépésüket a Youtube-on csekkolva pedig úgy voltam vele, hogyha jönnek felénk, mindenképp látnom kell őket, ki tudja, mikor lesznek erre. Ráadásul olyan ez, mint valami ritka meditáció, nehéz elsajátítani.
Szóval kb. epekedve vártam, hogy megkapjam a finom test és fejmasszázst, de a sejtelmes intro után sajnos nem úgy robbant be a zene, ahogy kellett / elvárt lett volna. Láttam már itt bandát úgy megszólalni, hogy cafatokra szakadtam (Cannibal Corpse) de hallottam olyat is, hogy full elment a kedvem tőlük (Clutch). A hangosítás / hangtechnika nehéz szakma, összetett, nem is lehet mindenki egy master of potmeters, de, hogy egy ilyen bandánál, mint a Meshuggah, nem lehet egy arányosan épkézláb soundot kihozni 2024-ben, az számomra talány. Félreértés ne essék, nem csalódtam bennük, bőven az élvezhetőség határán belül esett a koncert, a The Halo Effect hangzásbeli vérszegénységéhez képest ez elemi erővel döngött / delejezett – viszont az Avatar mögött kullogott. Inkább úgy szeretnék fogalmazni, hogy halottam őket ennél sokkal jobban balanszált / kerekebb hangzással is. Van a Meshuggah zenéjében egy megfoghatatlan éteri szál; a poliritmikus hangok szövetében ott bújik a végtelen, az elvágyódás, a merengés, egy pozitív értelemben vett disszociáció. Ezt annak idején az I kislemez hallgatásakor vettem észre először, azóta értettem meg őket még jobban. Ez a szál most haloványabban volt jelen.
A műsor egyfajta keresztmetszetét adta az életműjüknek, tele klasszikusokkal. Pár meglepő tétel is előkerült, mint például a Humiliative a None EP időszakából vagy a Perpetual Black Second a Nothing lemezről. Nálam máig a Catch 33 az etalon, úgyhogy bármi, ami abból az érából jön, az számomra überelhetetlen, így a Mind’s Mirrors / In Death – Is Life / In Death – Is Death trióját bedobni a The Absymal Eye után (!) több, mint megsemmisítő erejű volt. Ezért szeretjük őket. Jens Kidman és csapata iszonyatos elánnal tolta végig a számomra szűknek vélt közel 80 percet, Fredrik Thordendal játékát mindig élmény hallani, imádnivaló a csóka az idegbeteg széttekert szólójaival / riffjeivel együtt. Külön dimenzió. Tomas Haake továbbra is nem evilági ritmusokat hoz, saját időszignatúrája van, sokan próbálják őt utánozni, de ilyenkor mindig borulok, hogy valójában ez lehetetlen. Olyan, mint az Ulcerate dobos Jamie Saint Merat – egy van belőle és kész. A setlistjük vége felé volt egy ilyen „oké most búcsúzunk, szevasztok” rész melyet a legendás / kihagyhatatlan Future Breed Machine követett majd csend. Szerencsére visszatértek, így „ráadásként” kaptunk még két gyönyörű számot a Bleed és a Demiurge képében.
Mindent összevetve és a hangzásbeli különbségek ellenére is ez egy igencsak kellemes buli volt, ennél rosszabb esténk sose legyen!
Fényképek – Vidani Photo: https://www.facebook.com/vidaniphoto
Írta: MZ
