Az amerikai Akhlys a Nightbringer alap tag Naas Alcameth side projektjeként indult 2009-ben a célból, hogy a zene eszközeivel járja körül a görög mitológiai istenség Achlys alakját, a halál és az álomvilág rejtelmeit, valamint az alvási paralízis mentálisan megterhelő élményeit. Naasnak nem kellett messzire mennie az inspirációért, ugyanis ő maga is megtapasztalta már azt, ahogy az álom és ébrenlét határán lebegve csak a szemmozgató izmai engedelmeskednek az akaratának – minden más testrésze tehetlenül vészeli át az épp zajló hallucinatív élményeket. Ezen élmények első lenyomata a Supplication nevű 2009-es Akhlys debüt album volt, ami a dark ambient eszköztára felől közelített a fenti témákhoz. Még az említett stíluson belül is kirívóan nyomasztó lemez született – hallatszik rajta, hogy egészen mélyről tört elő az inspiráció.
A második album, a The Dreaming I már egyértelműen egy black metal lemez, de a dark ambient betétek azért teremtenek némi kapcsolatot a két kiadvány között. Részben ezeknek az átkötéseknek és aláfestéseknek, részben Naas elképesztően egyedi gitárjátékának és vokáljának köszönhetően összeállt egy kirívóan erős formula, ami még majdnem 10 év távlatából, sokadszor indítva a lejátszást is ugyanolyan hidegrázást okoz atmoszferikus, de elképesztően éles riffelésével. Számomra vitán felül áll, hogy ez a 2010-es évek egyik legerősebb kiadványa a stíluson belül.
A folytatást jelentő 2020-as Melionë lényegében ugyanezt az irányt követi: az előző lemezen kialakított maximálisan egyedi és azonnal felismerhető stílust kapjuk újabb 5 kompozícióban. Naasnak tehetsége van ahhoz, hogy úgy játsszon a húrokon, mintha azok közvetlenül a hallgató idegszálai lennének, az álom-tematikát pedig ezen és az előző lemezen – lévén van már rajtuk vokál – a szövegek is tovább mélyítik. A zene leginkább egy zaklatott lidércnyomásra hasonlít, de közben egyértelműen felemelő is – ez a kettősség pedig még erőtejesebbé teszi a hatást.
Az időközben fokozatosan zenekarrá alakuló formáció az elmúlt egy-két évben stabil fellépője lett az izgalmasabb európai underground black metal fesztiváloknak, saját turnéjuk során pedig Budapestre is eljutottak, ami manapság azért sajnos újfent ritkaság a kevésbé ismert black zenekarok esetén. Az idén július elején megjelenő, House of The Black Geminus címet kapó új lemezt már stabil érdeklődés előzte meg – az underground mélyéről mondhatni az underground felszínéig úsztak fel az évek alatt. A nyári “fesztiválszezon” engem is beszippantott a Beyond the Gates-szel (beszámoló itt és itt), így csak több hónap és jópár hallgatás után jutottam el eddig az írásig, de cserébe részben már túl vagyok az első élmény hullámán, így talán megalapozattabban alkotok véleményt a zenekar negyedik albumáról.
Ha már első élmény: a lemez hangzása már az előzetesen megjelent két szám publikálásakor is borzasztóan zavart, és sajnos ezt a negatív benyomást az azóta eltelt idő se enyhítette. Naas egy Bardo Methodology interjúban hosszan fejtegette, hogy jónéhányszor visszaküldte az anyagot a hangmérnöküknek, mire végül a szakember ráérzett a frontember kívánságára – akkor, amikor elkezdett „metal album helyett ambient anyagként” hozzáállni. Hallva a végeredményt, és tudva, hogy a korábbi Akhlys anyagok is ugyanezen mérnök kezei közül kerültek ki (amúgy Dave Otero-ról van szó – a szerk.), vélhetően nekem jobban tetszett volna valamelyik korábbi verzió. A lemez nyitó hangjai (The Mask of Night-speaking) máris jó példák erre a számomra nem annyira ambientes, inkább számítógépes játékos hangzásra, melynek gépies idegensége valahogy nem illik bele az Akhlys koncepciójába – előbb jut eszembe róla a nálunk technológiában jóval fejlettebb idegenek Földre szállása, mint a mítoszok vagy rémálmok világa. Aztán javul a helyzet e téren, de a lemez során még több ízben előjön ez a fajta megszólalás. Ezen anomáliát leszámítva a kezdő tétel igazán jól sikerült, és nem csak az album bemutatkozása, hanem kicsit a zenészeké is: hol egyikükre, hol másikukra figyel fel a hallgató – mindannyian ki tudnak bontakozni benne. Jellegzetesen Akhlys-ízű, de nem önismétlő riffek a gitárosok (a már említett Naas Alcameth és Nox Corvus) oldaláról; a dobos Eoghan nem evilági játéka és Naas karakterisztikus vokálja ebben a jól felépített dalban mind-mind szerepet kap. Egy tempóváltásokkal teli, de a hallgatót végig magával sodró majd’ 12 perces tétel.
A Maze of Phobetor kíméletlenül kezd – élőben is és lemezen is elképesztő az az agresszív erő (és sokszor persze az a tempó), amivel Eoghan a hangszerét üti. Egy belassítás; az előző lemez legjobb pillanatait idéző riffelés; majd folytatódik a káosz és a ritmikus döngölés. Hibátlan, hidegrázós, Melinoë-t idéző hangulatok – a hallgató itt gabalyodik bele végleg az Akhlys világának béklyójába, hogy A Through the Abyssal Door-hoz érkezve már jó mélyre merüljünk a horrorisztikus álmok éjfekete tavában. Körülöttünk ott a sötét víztömeg, de mi mégis mindent felégető lángokat hallucinálunk. Hova visz ez a nem evilági áramlat, hova nyílik ez az ajtó? A következő, Black Geminus című dark ambient tétel szerint ugyanennek a fekete tónak a felszínére. Csak a tó egy nyirkos, néma barlangban van, ahova semmiféle fény nem szűrődik be.
Ezek után nem épp méltó folytatás a Sister Silence, Brother Sleep újfent számítógépes játékos hangzású kezdete, ami kizökkent ebből az előtte szépen összeálló világból. Azért ez a dal is meggyőz szép lassan, kiváltképp a második fele, de mennyivel jobb lett volna… kevésbé prüntyögve. Dacára annak, hogy ez volt az album első preview trackje, számomra a leggyengébb tétel.
Az Eye of the Daemon – Daemon I a címében a második lemezről már ismert “eye” – “I” szójátékot hozza, és szintén a The Dreaming I hangulatához illően egy rövid dark ambient hangképpel alapoz. Aztán kíméletlenül érkezik a többi hangszer is, felépítve az új album talán legerősebb tételét. A keretes szerkezetet a dalon belül a dark ambient lezárás adja, mely egyúttal ezt a majdnem egy órás, változatos utazást is lezárja, amit egy másik világban való hánykolódással töltöttünk. Kevesebbnek tűnik – hiszen az álmok földjén megszűnik az időérzék.
A zenén felül mindenképp említést érdemelnek a lemez vizuális megjelenésének gerincét adó festmények, melyek Agostino Arrivabene kezét dicsérik. Talán nem is borítóra kerülő mű a legerősebb alkotás, hanem az a stáció-sorozat, ami a testet elhagyó psziché kiszabadulását kíséri végig a fizikai fogságból. Gyönyörű munkák egytől-egyig, már csak ezek miatt is érdemes beszerezni a kiadványt bakeliten.
Mi a verdikt? A House of the Black Geminus egy jó lemez, ami valószínűleg keveseknek fog komolyabb csalódást okozni, akik szeretik a zenekart. Ugyanakkor számomra egyértelműen nem ér fel az előző két Akhlys albumhoz – vélhetően javarészt a hangzás miatt, ami néhol zavaróan sokat elvett a zenekar jellegzetesen sötét és kísérteties atmoszférájából. Ha valaki még nem ismeri őket, inkább a The Dreaming I-al vagy a Melinoë-vel kezdje a zenekar világában való elmerülést. Ugyanezeket a kiemelkedő és az egész színtéren unikális Akhlys-ízeket fogja hallani, mint amikből ezen a lemezen is sok van – csak épp tökéletesebb és hidegrázósabb formában. A képlet pedig úgy teljes.
Írta: sothis
