„Na jó, hát erre aztán végképp semmi szükségem nincs” – de azért hosszasan gondolkoztam és vakaróztam, amikor megláttam a Tormentor és a Morbid március tizenharmadikai fellépésének beharangozóját a Dürerben. A heveny vakarózás oka a szombat-vasárnapi dupla Thy Catafalque-fellépés volt: úgy éreztem, hogy három napra három buli talán már egy kicsit sok lesz a jóból, de persze a gondolkodás nem tartott nagyon sokáig: én vagyok ugyanis az, aki az elmúlt 10 évben 100 százalékos hatásfokkal elkerülte a Tormentor összes fellépését. Vagy külföldi úton voltam, vagy valami átfedés volt, vagy csak szimplán lekéstem őket – lényeg a lényeg, hogy legutoljára 1999-ben a Fekete Yukban láttam őket fellépni. Annak az estének a hatása frenetikus volt: nem tudom, hogy a színpad melyik oldalán volt jobban elázva a díszes társaság, de nekem csak elég megrázó képek vannak meg a fellépésből, többek között az, amikor Csihar Attila egy harcsával a fején üvölti a Paprikajancsi szövegét – ez még azzal a véralkoholszinttel is eléggé maradandó élmény volt, mindenesetre kérdés sem merülhet fel a dolog egyediségével kapcsolatban.

Sokáig gondolkoztam azon is, hogy kíváncsi vagyok-e a Morbid-ra. Nagyon érdekes volt ez az este, ugyanis az általam teljesen ismeretlen első fellépőnek, a lengyel Owl Woods Graves-nek három stúdióalbuma jött ki, az est két nagy durranásnak – a Tormentor-nak és a Morbid-nak – pedig összesen egy. Pusztán a nyers számok alapján a Morbid tulajdonképpen még a futottak még rovatba sem tartozik – gondoltam roppant felületesen. Persze itt van a két zenekar közötti kapcsolat amelyiket Pelle Yngve Ohlin (Dead) és Csihar Attila testesíti meg a Mayhem közbeékelődésével.

Aztán a nagy gondolkodás közepette nekiáltam végighallgatni az anyagaikat, és többször átfuttattam az agyamon az est programját, így lassacskán megértettem, hogy miért is kötelező nekem itt lennem. Messziről fogom kezdeni, az egyik kedvenc evolúcióbiológiából lopott példámmal. A szem egy meglehetősen komplex szerkezet, és ha megvizsgáljuk a kialakulását, akkor tulajdonképpen elképzelhetetlen olyan folyamat, aminek során egyetlen lépésben jönne létre. Az, hogy egy fény érzékelésére alkalmas sejtből hogyan alakult ki ez a bonyolult optikával és mozgató izmokkal felvértezett mechanizmus, egy komplex folyamat eredménye, és nem egy lépésben játszódott le. Csak fényérzékelő sejtekkel megáldott lényünk utódja nem rendelkezhetett kialakult és üzemképes szemmel, az lépésről lépésre, apránként fejlődött ki – és hogy miért rángattam ide a hajánál fogva ezt a példát? Kedvenc műfajunk sem úgy jött létre, hogy rá tudunk bökni valamilyen zenekarra azt mondva, hogy az X zenekar megalakulása előtti napon még nem volt black metal, aztán másnapra meg lett. A Black Sabbath-tól mondjuk a Mgła-ig tartó út meglehetősen komplex volt, és sokan sok fontos elemet adtak ehhez a folyamathoz, amelynek során egy alapvetően szórakoztatónak szánt zene elkezdett lassacskán egy teljesen másfajta szerepet betölteni. Hosszú az ebben tevékenyen részt vállalók listája, de egy dolgot egészen biztosan le lehet rögzíteni: jó darabig egymástól függetlenül mind a Tormentor, mint pedig a Morbid aktív szerepet játszott ebben. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, természetesen voltak mások is – csak mostanság, lassan 40 évvel az érdemi történések után, már tulajdonképpen alig lehet olyan felállást összegereblyézni, ahol az eredeti anyagokon játszó zenészek tennék ki a fellépő zenekar tagságának nagyobbik hányadát – és ebben mind a Tormentor, mind a Morbid teljesen egyedi és piacképes, olyannyira, hogy az alapjáraton ötfős Morbid most négy és fél eredeti taggal lépett föl (a fél fő Pelle féltestvére, Daniel Ohlin, szintén énekesi szerepben).

Líráztam fentebb arról is, hogy így nincs album-úgy nincs album, de igazából nem ebben mérik a hozzáadott értéket – vagy legalábbis nem csak ebben. A sikeres és érdemi hozzájárulás mértéke és minősége mindig csak utólag derül ki – picit olyan ez, mint a sikeres cégvezetők üzleti modellje. Egészen biztosan volt olyan vezető, akinek rakatra jobb ötletei voltak mondjuk Steve Jobs-nál, csak éppen rosszkor voltak rossz helyen, és nem tudtak dollármilliárdos forgalmú cégeket összerakni – pedig alapvetően az ötlet jó volt, és a sors később beárazta ezeket, akárcsak számos korabeli zenekar, valamint a Morbid és a Tormentor közreműködését. A műfaj kialakításában egészen biztosan voltak olyanok, akik szebben-jobban-fantáziadúsabban játszottak, csak egészen egyszerűen a hallgatóság másra volt kíváncsi, ők pedig többé-kevésbé mentek a süllyesztőbe, míg a Morbid és a Tormentor az összesen egy darab stúdióalbummal is beírta magát a black metal történetének könyvébe: amellett, hogy komolyan letettek az asztalra, jókor is voltak jó helyen.

Elképedve hallgattam újra mind a Tormentor, mind a Morbid anyagait, két ok miatt is. Az egyik, hogy azoknál a felvételeknél, amik stúdióban – vagy legalább annak a közelében – készültek, tulajdonképpen teljesen elfogadható a hangminőség még így 40 éves távlatból is. Nem mondom, ha ma valaki nekifekszik a fél évszázaddal későbbi technológiánakl, simán utol tudja érni azt a hangzást – de annak idején, minimális időből és nulla pénzből ilyet kihozni elképesztő felkészültségre, technikai tudásra és elszántságra utal. Másfelől nagyon érdekes volt felkészülés közben hallgatni a két zenekar zenéjét, amiben a rock, az extrém metal és a punk stílusjegyei keveredtek tulajdonképpen a mai black metal alapjait adva – és ekkor jutott eszembe egy szó, amin sokat rágódtam, és minden egyes rágásnál úgy éreztem, hogy remekül leírja a műfajt és ezt a két konkrét zenekart is: ez a szó pedig a groteszk. Nem a legjobb példa, de kiindulásnak mindenképpen jó lesz: hallgasd meg a Tormentor-tól mondjuk a Cara Mia című dalt, illetve a Recipe Ferrum korábbi és későbbi datait! Magának a Cara Mia-nak az elejét teljesen simán a rádióban is el tudnám képzelni. Tisztán látható-hallható, ahogy a dal stílusa lépésről lépésre, folyamatosan alakul át, és így lesz belőle egy disszonáns, szétesőfélben lévő, teljesen groteszk valami, amit görbe tükröt mutat már magának a dal elejének is – na erre a logikára illeszkedik a Paprikajancsi meg az összes tétel a Recipe Ferrum második feléről. És ha nekiállsz végighallgatni a Morbid dalait, akkor ez a fajta groteszk vonás azokban is tettenérhető – szerintem ez egy olyan tulajdonság, amelyik szorosan összeköti ezt a két zenekart azzal együtt, hogy a közös utódban (azaz a Mayhem-ben) ezt a vonalat én kevésbé látom dominánsnak.

Következzék a lényeg. Izgatottan vártam, hogy mi lesz ebből az egészből nagyjából féltucat kihagyott Tormentor-koncert után… milyen lesz Csiharékat élőben látni, milyen Attila magyarul, illetve milyen lesz a Morbid összesen tizenkilencedik fellépésén jelen lenni. Az este eseményei természetesen nem lineárisan – azaz szépen egymás után – következtek, hanem megvoltak a megfelelő (höhöhö) svédcsavarok: Erik Danielsson-nal volt egy interjú egyeztetve, de igazából nem volt teljesen tiszta, hogy ez pontosan mikor lesz, már ha egyáltalán megvalósul. A zenekar aznap délelőtt érkezett, ráadásul crew nélkül, úgyhogy még a meglehetősen korai soundcheck és beállás mellett is jól láthatóan rohangálásból állt az egész napjuk. Amikor befutottam, Csihar Attila éppen bőszen pakolt valamit, Erik a dobokat rakta össze, úgyhogy látszott: ez azért nem lesz egy egyszerű menet. Ám – mint hogy az ilyen esetek döntő többségénél lenni szokott –, az utolsó pillanatban minden kikristályosodott, így az Owl Woods Graves teljes fellépését a zenekari backstage-ben tölthettem Erik-kel beszélgetve.

A lengyelek után hosszú szünet következett – ennek a közepére értem vissza –, és elkezdett szépen lassan a színpadra felszivárogni a Morbid legénysége. Ha konkrétan nem tudom, hogy az a négy joviális, szemüveges, teljesen átlagos kinézetű úriember az est fellépői közé tartozik, akkor egészen biztosan elkerülték volna a figyelmemet – sőt, fönt a backstage-ben is csak indirekt módon lehet kideríteni, hogy ki is tartozik a Morbid-hoz (az, aki nem magyarul, angolul vagy lengyelül beszélt). Komolyan és viccen kívül, négy olyan konszolidált, mármár kispolgárinak tűnő figura állt színpadra gitárral a nyakában, hogy simán el tudtam volna képzelni, amint Torbjörn éppen szélesen gesztikulálva finoman lecseszi Lars-ot, hogy teljesen elfogadhatatlan az a renitens magatartás, hogy már megint 5 centivel magasabbra hagyta nőni a gyepet…

A buli látványos bevonulással kezdődött: az énekesi posztot betöltő Necrobird azaz Daniel a tömegen keresztül érkezett a színpadra, és kezdetét vette a fellépés. Nem tudom, hogy az urak az elmúlt 35 évben mennyit zenéltek aktívan (Ulf Cederlund ugye ténykedett az Entombed-ben), de elképesztően lendületes fellépést adtak. Istenigazából ez egy komplett időutazás volt: a basszusgitáron játszó Jens Patrik Näsström véres kötényben, Morbid feliratú laborköpenyben, mezítláb, púposra kitömött vállal – és az arcán bármilyen jellegű érzelem legcsekélyebb jele nélkül – pengette végig ezt a 45 percet, és hasonlóan érzelemmentesen (mellesleg elképesztően precízen) játszott a háromfős gitáros részleg is. A legtöbb átélést az énekes Daniel és a dobos Erik arcán lehetett látni; ők jól láthatóan vitték magukkal a show-t – gondolom, Erik esetén már megvolt a sok évtizedes zenekari rutin. Összességében egy fenomenális fellépést adtak; nem azt mondom, hogy ez az a metal stílus, ami lenyűgöz és fogva tart, de mindenképpen elképesztő volt látni az időnek ezt a 40 évvel ezelőtti szeletét (My Dark Subconscious, Wings of Funeral, Stormbells Chime, Transylvanian Death, Necrodead, Grave 17, Citythrasher, From the Dark, Tragic Dream, Disgusting Semla, Deathexecution). Fantasztikus volt részt venni ezen a visszatekintésen; jól látszott, hogy honnan indult a műfaj, mik azok az elemek – akár a ritmusképleteknél, akár a dobjátéknál –, amelyek a műfaj alapjait képezték, már akkor megvoltak, és a mai napig is meghatározó jellegűek – ilyenek például a dob folyamatos ellenpontozásai, vagy a gitárjáték galoppozó-ügető ritmusa. Teljesen őszinte leszek: ez nem az a zene, amit minden héten hallgatni szeretnék, de örök életre szóló emlék, hogy láthattam őket.

Hosszú, 50 perces átszerelés következett, és jött a Tormentor. 70 perc és 22 tétel volt a mérleg, amelyik azért meglehetősen feszes tempót jelent, még a számtalan ilyen-olyan intro-val együtt is. Számomra ez volt az est fénypontja, de nem amiatt, hogy újra láthattam a Tormentor-t – hanem mert ez volt az a pillanat, amikor a két zenekar zenéjét tökéletesen össze lehet hasonlítani egymással, majdnem valós időben (Tormentor I, Branded by Satan, eyond, In Gate of Hell, Recipe Ferrum!, Transylvania, Iron County, Tormentor II, Trance, lisabeth Bathory, Apocalypse, Anno Domini, Mephisto, Live in Damnation, 7th Day of Doom, Outro). Tökéletesen kijöttek a hasonlóságok, ugyanakkor tetten érhetőek voltak azok az eltérések is, amik miatt méltán lett a Tormentor a műfaj megbecsült tagja. Míg a Morbid hat fővel lépett fel (a három gitár elképesztő masszív hangzás produkált), addig Csihar Attiláék összesen négyen voltak a színpadon, egy szál gitárral. A Morbid esetében maga dobkotta faék egyszerűségű, az egymást követő számokban megszólalásig hasonló ritmusokat és ötleteket lehetett hallani; az ember hajlamos lenne azt gondolni, hogy több eltérő számnak is ugyanaz a dobkottája. Hasonló, nagyon egyszerű dob elég ritkán fordult elő a Tormentor esetében – ekkor is jellemzően a korai daloknál. Machát Zsolt dobolása – és a dobkotta, amelyik gondolom ugyanaz, mint az eredeti volt – sokkal fejlettebbnek, sokkal előremutatóbbnak hangzott, mint a Morbid esetében. Ha máson nem, a használt tanok-cinek és egyéb dobok számán is látszott, hogy a Tormentor esetében a ritmusszekció sokkal összetettebb egy egyszerű, pusztán a sebességet diktáló kísérethez képest. Szigeti Attila gitárjátéka szintén sokkal komplexebben hangzott, mint a Morbid gitártémái; az egy szál gitárt elég jól ki lehetett hallani, ráadásul Attila bal keze mindig tökéletesen látszott, így tulajdonképpen ezen a fellépésen derült ki számomra, hogy a Tormentor gitártémái meglehetősen bonyolultak, és bármilyen mai szerzemény részeként is tökéletesen megállhatnak a helyüket. Szintén jelentős különbség érhető tetten a két énekes énekhangja között: Pelle halála okán csak féltestvére hangját tudjuk Csihar Attila képzett-kimunkált énekhangjával összehasonlítani, és nem meglepő módon a különbség elképesztő mind az énektechnikát, mind a hangterjedelmet tekintve, és ha meghallgatjuk a korabeli felvételeket, akkor azért érezhetjük, hogy ez a különbség nem előzmények nélküli.

Attiláék majdnem percre pontosan kitöltötték a rájuk szabott menetidőt; búcsúzkodás, majd vastagon tömött sorokban távozni kezdett a közönség. Igazából nem voltak elvárásaim ezzel az estével kapcsolatban – úgy voltam vele, hogy minimum megismerem a Morbid zenéjét élőben, meg végre hosszú kergetőzés után látom a Tormentor-t is színpadon –, azonban ennél sokkal többet kaptam: egy keresztmetszetet, egy tökéletes összehasonlítási lehetőséget kínált ez az este arra, hogy két, a black metal történetében alapvető fontosságú formáció zenéjét töviről hegyire össze lehessen hasonlítani, tulajdonképpen valós időben – én aznapra ennél sokkal kevesebbel is elégedett lettem volna.

Írta: Á

Szerkesztőségünk köszönetét fejezi ki a szervező Planetnoir Industries-nek az interjú- és fényképezési lehetőségekért.