A nap már kora délután különleges hangulatban telt, a város tele volt Iron Maiden pólós emberekkel. Már a bejárat előtt érezhető volt, hogy itt valami egészen nagy esemény közeledik, és az ember óhatatlanul is magas elvárásokkal közeledett a helyszínhez. A koncertre sajnos most nem kaptunk fotós passzt, csak sajtó-akkreditációt, de a hangulatot így is sikerült átélni.
A Halestorm koncertjét Lizzy Hale egy fura csuklyás ruhában nyitotta. A zenekar elsőre statikus benyomást keltett – a zenészek javarészt egyhelyben álltak, ami unalmasnak tűnhetett, viszont a dobos, Arejay Hale egészen ellentétes energiákat hozott. Lendületesen dobolt, pörgette a dobverőket, és végig élmény volt nézni, ahogy szeretettel kezeli a hangszerét. Arejay amúgy a zenekar egyik alapító tagja, Lizzy testvére, és mindig is a Halestorm egyik legszórakoztatóbb eleme volt.
A közönség aktivizálására tett kísérletek a koncert elején még nem igazán találtak célba – a „hej hej hej” kiabálásra nem sokan reagáltak. A közönség többsége egyértelműen a Maiden miatt érkezett, így a korán érkezők között nem sok Halestorm-rajongó volt. A basszusgitáros eldobott egy pengetőt az első szám után, de még az sem kellett senkinek. A zenekar tagjaiak kinézete sem különösebben izgalmas, Joe Hottinger gitáros és Josh Smith basszusgitáros inkább a háttérben maradtak.
A gitárszólók sokszor túl hangosak és élesek voltak, a zenekar keménysége helyett inkább a Maiden hangzásvilágára hajaztak. A negyedik szám környékén már sikerült valamennyire megtörni a jeget – a közönség tapsolt, és talán több energiával is reagált, mint később a főzenekar alatt. Az „I Miss the Misery” alatt végre megjött az igazi hangulat, főleg Arejay monumentális dobszólója dobta meg az egészet, melyet méteres dobverőkkel adott elő – ez az este egyik legjobb pillanata volt.
A „Love Bites” volt a koncert csúcspontja, és az este egyik legjobban sikerült száma. Az összes többi viszont – bár hibamentesen előadva – kevésbé volt emlékezetes. A háttérvokálokat alig lehetett hallani, és bár a zenekar profi, hiányzott az a plusz, amitől ez a fellépés különleges lett volna.
A Halestorm után hosszú, kicsit zavaróan elnyújtott intro vezette fel a headlinert, ami alatt a közönség már egyre türelmetlenebbül toporgott. Aztán végre megszólalt az első riff – fájdalmasan hangos kezdéssel. Iron Maiden-ék sosem a visszafogott hangzásról voltak híresek, de ez most még a szokásosnál is keményebben csapott le.
A legendás formációról felesleges lenne hosszasan írni, de azért nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a zenekar 1975-ben alakult Londonban, és azóta is a heavy metal egyik legmeghatározóbb neve. A színpadra kifutó Dave Murray – aki 1976 óta a banda állandó tagja, láthatóan remek egészségnek örvend, mintha nem fogna rajta az idő. Másik gitárosuk, Janick Gers – játék közben lazán feltette a lábát a kb. 120 centi magas hangfalra, és be kell vallani: ő is még mindig jó kondiban van, különösen 68 évesen.
A tagok zöme már bőven hatvan felett jár, de Bruce Dickinson énekes (66) még most is végigszaladgálta a koncertet, jelmezt váltott, pörgött, hajlongott. A hangja néha Halfordos kiabálásba ment át, de ez a karakteréből fakad – és még így is bámulatos, hogy mit hoz ki magából ennyi év után. A koncert elején a hangzás egyébként elkeserítően rossz volt, főleg a gitárok vesztek el kissé a zajban. Viszont amikor csak a basszus és a dob szólt – hát az bizony szívbemarkolóan erőteljes volt.
Természetesen Eddy, a zenekar ikonikus kabalafigurája sem hiányozhatott – világító szemekkel besétált a színpadra, és hozta a kötelező ijesztő-jópofa formáját. A színpadkép azonban nekem még ezzel együtt is szegényes volt. Csak egy LED-fal uralta a hátteret, amin ugyan kreatívan kapcsolódtak a számok témáihoz, mint például a Phantom of the Opera alatt szétnyíló függöny, de a mai világban ez már nem számít kiemelkedőnek. Kevés volt a pirotechnika is – alig több, mint amit a múlt heti Road koncerten láttunk a Barba Negrában.
A „Powerslave” alatt a gitárok teljesen elvesztek a zajban, és bár a közönség elől szépen megtelt, hátul még simán elfért volna néhány pingpongasztal. Az ülőhelyek közül is sok maradt üresen. A WC-knél és pultoknál volt sor, de aki hajlandó volt messzebb menni, az simán megúszta. Hátul a hangzás is sokkal kellemesebb volt – nem ütött úgy, mint elöl, de legalább hallani lehetett.
Az egész koncert, látványban és show tekintetében, sajnos nem emelkedett ki a mai színvonalból. A zenészek lassabbak már, a lendület megkopott, de még mindig jól tartják magukat – pláne, hogy egy kb. húsz számos setlistet toltak le. Dickinson több jelmezt is váltott, de egyik sem volt igazán látványos, nekem inkább csak rutinszerű kelléknek tűnt.
A közönség viszont vitte a hátán a koncertet. A legnagyobb slágereknél – mint a Fear of the Dark, The Trooper vagy a Run to the Hills – mindenki üvöltötte a szöveget. A „Fear of the Dark” alatt különösen szépen jött elő a basszus – Steve Harris basszusgitár hangja szinte simogatott. A Hallowed Be Thy Name során a ketrecbe zárt énekes és a négy húros egymás melletti játéka tényleg hatásos jelenet volt.
A setlist szerencsére teljesen eltért az előző koncerthez képest, ez mindenképp pozitívum – kell a frissítés még egy ilyen veterán csapattól is. Zeneileg egyébként hibátlan volt minden, de ma már ez önmagában kevés. Kellene egy kis extra, ami kiemeli a koncertet a tömegből. A végére azért felpörgött a buli, és egyre lendületesebb lett minden. Az utolsó számokra tényleg átjött az az energia, amiért még mindig eljövünk egy Iron Maiden koncertre – mert ha nem is haladnak a korral, a saját stílusukban még mindig király.
És végül néhány szó az egész estéről, a helyszínről és az összbenyomásról.
A hangosítás az a dolog, amit mindenki minden koncert után kibeszél – a „szarul szólt még a WC-ben is” típusú morgásoktól egészen a „mindenhol tökéletes volt, pedig süket vagyok” véleményekig. Az igazság valahol a kettő között van: összességében nem volt komolyabb probléma a hanggal, végigjártam a helyszínt többször az este során, és nagyjából mindenhol egyenletes volt a hangkép. Nem volt sem kiemelkedően jó, sem vállalhatatlan – olyan korrekt, de felejthető.
Az első sorokban viszont kifejezetten aránytalan volt a hangzás, különösen a nézőtér legszélén, elöl. Oldalt állva csak az egyik fülbe jött valami, és ott a hangfalak széléből már tényleg csak a lecsorgó zaj maradt. Ráadásul a színpad sarkainál ledobált kellékek és dobozok takarták a kilátást, így ezek mögött gyakorlatilag semmit nem lehetett látni a produkcióból. Jogosan nem állt itt senki, de nem igazán érthető, miért nem volt ez a rész lekordonozva – talán hogy statisztikailag meglegyen a teltházhoz szükséges négyzetméterszám?
A hangosítópultnál három operatőr is dolgozott, és onnan vezették fel a kábeleket a mennyezeti hangszórókhoz, viszont ezek látványosan belógtak a térbe és zavaróan hatottak. Érthető, hogy technikai kellékek, de ezt kulturáltabban is meg lehetett volna oldani, egy ilyen szintű produkciónál az ilyesmi igenis számít.
Végezetül fontos megjegyezni, hogy az egész beszámoló úgy készült, hogy már rengeteg nagy koncerten ott voltam – a világ legnagyobb zenekarainak show-in is – és ehhez a szinthez mérem az élményt. Természetesen a teljes produkció elismerésre méltó, és sok zenekar örülne, ha valaha elérné azt, amit az Iron Maiden már évtizedekkel ezelőtt elért. De épp ez az, ami miatt talán maguknak is túl magasra tették a lécet – és ezt már nem mindig egyszerű újra és újra átugrani.
Írta: K
