Több szempontból is különleges csemegének érkezett a február 21-i este. Az a tény, hogy ekkor Gorgoroth-koncert van a Barba Negrában, különösebben nem igényel magyarázatot. Errefelé – és istenigazából legutoljára turnén – 2017-ben jártak Infernus és tettestársai; azóta a Gorgoroth-nak csak pár ad hoc fesztiválfellépése volt. Erről és egy jópár hasonló dologról terveztem volna beszélgetni Infernus-szal, de erre most a turné zsúfoltsága miatt nem kerülhetett sor. Erre az estére négy zenekar szerepelt a menetrendben, 7 órás kezdés, 11 órás befejezés, ami azt jelentette, hogy pörgetni kellett a koncerteket is, meg az átszerelést is. Ebben nem is volt hiba: az ember csak kapkodta a fejét, és már véget is ért az este.
Az első csapat a svájci Tyrmfar volt, dallamos black metal-ban utaztak, némi post black metal elemmel vegyítve. Hogy legalább elmondhassam, hogy valami minimális felkészülést végeztem, meghallgattam egy pár dalukat még a koncert napján, és ez a fellépés dinamizmusával együtt határozottan érdekesnek bizonyult – úgyhogy mindenképpen javaslom további hallgatásra őket. Nem csak én vagyok ezzel így: az est végeztével gyors és nem reprezentatív közvélemény-kutatást végeztem az ismerősök között, és a Gorgoroth után általában őket mondták a legjobbaknak. Nem jutott rájuk túl sok idő, és negyedórával az utolsó dal után következett a Hats Barn Svájc szomszédjából, Franciaországból.
Férfiasan bevallom: nem ismertem őket, de mindenképpen nagyon pozitív volt amit csináltak: a gitár – basszus – dob – ének felállású kvartett a szó legpozitívabb értelmében vett true black metal-t nyomott. Zárójel nyit: a „true” alatt a stílust a nyersességet, a kompromisszum-mentességet és a dinamikát értem. Istenigazából a fellépés során nem szerettem volna se lábdob, se gitárhúr lenni: amit és ahogy csináltak, az szerintem első osztályú volt még azzal együtt is, hogy konkrétan ez a pici zenei sziget nem feltétlenül az én világom – ezzel együtt is elismerésre méltó volt az esti produkciójuk. Rájuk sem jutott túl sok idő, következett a holland Doodswens triója.
Ők nem ismeretlenek a magyar közönség számára, hiszen nem is olyan régen a születésnapos Marduk-ot követték a turnéján, és az Analog-ban léptek föl előzenekarként. Én teljesen őszinte leszek: az ottani fellépésük nagyon kiábrándító volt. Pocsékul szóltak, a füsttől semmit nem lehetett látni, úgyhogy nem kevés félelemmel álltam meghallgatni-megnézni őket. De kiderült, hogy aggódni semmi okom nincs: az ekkorra már elég rendesen besűrűsödött tömeg szorgalmasan éljenezte a holland társaságot. Tudom hogy a zenét nem bpm-ben és ütésszámban mérik, és nem is a kipengetett hangok mennyisége tesz egy zenekart jóvá vagy rosszá – mindenesetre nekem olyan érzésem volt, hogy talán ez a társaság képviselte a melankolikusabb – köldöknézősebb – monotonabb vonalat.
A Gorgoroth tökéletesen szólt, és maga a fellépés is teljesen professzionális volt. Szerencsére Infernus nagyon jó fotótéma: lecövekel a színpad szélén, és onnan nem nagyon szokott semerre mászkálni, így általában az elképesztően izgága Hoest fotózása szokott kalandos lenni. A norvégok minden különösebb cécó nélkül fölvonultak a színpadra, és kezdetét vette a darálás, amelynek során egy kellemes időutazásban lehetett részünk, hiszen a legújabb anyagtól egészen a legkorábbiakig terjedően nagyon sok kiemelkedő opuszt halhattunk (Bergtrollets Hevn, Aneuthanasia, Prayer, Katharinas Bortgang, Revelation of Doom, Forces of Satan Storms, Ødeleggelse og undergang, Blood Stains the Circle, Cleansing Fire, Destroyer, Incipit Satan, Krig, Kala Brahman, Unchain My Heart). Nem rejtem véka alá azon véleményemet, hogy – azzal együtt, hogy ez az előadás fantasztikus volt –, más, mint a 15 évvel ezelőtti Gorgoroth. Nem is csak azért, mert Infernus azóta valami egészen elképesztő méretű bajusz növesztett, hanem más lett a fellépések dinamikája is. Hoest-nek jellemzően kilométerhiánya van, minimum egy maratont le is gyalogol a színpadon – ezzel ellentétben annak idején Gaahl sokkal kisebb területen mozgott. A másik a mimika: Gaahl általában rezzenéstelen arccal (ahogy a rossz nyelvek szokták mondani: bármilyen emberi érzés és érzelem kifejezésre képtelenül) állt a színpadon, és magas, nyers, károgó hangon kántált – ezzel ellentétben Hoest hösztösen énekel, ahogy ezt a Taake-ból már megszokhattuk. Nem számoltam, de szerintem nagyjából a harmadik dalnál már jelentős mozgás támadt és a későbbiekben nem is a fellépés lendülete, hanem inkább a hallgatóság megfáradása állt a lassulás hátterében… aztán az utolsó dal végeztével az urak egy szó nélkül letették hangszereiket, és lesétáltak a színpadról. Merem vállalni, hogy életem legjobban szóló Gorgoroth-koncertje volt ez; még az ősidőkben volt szerencsém őket a Kultiplex-ben a klasszikus felállással látni (meg is érkeztek vagy négy óra késéssel) – ahhoz képest ez a fellépés más volt. Nem jobb, nem rosszabb: más. Nem tudom, ki hogy van vele, de azért e szakemberek hasonló produkcióját én például sűrűbben is nagyon szívesen meghallgatnám.
Ezzel az estével többszörösen is elégedett voltam. A Gorgoroth szerintem nagyon jó volt, és egy öröm volt végre ennyire testközelből látni-hallani őket. Hoest pajtást külön szeretem, ővele is egy élmény volt újra találkozni. Boldog voltam hogy a Doodswens-ről kiderült: alapvetően nagyon kellemes, időnként melankolikus elemektől sem mentes zenét játszanak. Nagyon megtetszett a Hats Barn kompromisszummentes döngölése, és mint minden alkalommal, most is tanultam: a Tyrmfar felkerült a sürgősen meghallgatandó zenekarok listájára. Mindehhez egy jótól a tökéletesig terjedő hangzás társult, úgyhogy hosszas gondolkodás után már csak egyetlenegy panaszom maradt: szabadna kérni esetleg hasonló eseményeket kicsit sűrűbben?
Szerencsére a válasz gyorsan jött, március 4-én, azaz jövő hét szombaton az Instant színpadán élőben láthatjuk a Carpathian Forest zenekart, a Purulent Rites és a Witchthrone társaságában, esemény linkje itt: https://www.facebook.com/events/563777325787460
A szerző és a Metal.hu köszönetét fejezi ki a szervező Planetnoir Industries-nek.
Írta: Á
