2019-ben fesztiváloztam utoljára a Szalki-szigeten és úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Ez alatt az 5 év alatt rengeteg minden történt, sőt, ha lehet azt mondani több sorsformáló eseményeben volt részünk globális és társadalmi szinten, mint az utóbbi 20 évben összesen. A Rockmaraton fesztivál gyakorlatilag megszűnt létezni, bedarálta a kilátástalanság, az átalakuló világ súlyainak terhe alatt rogyott össze, melyet tovább nehezített a rendezvényszervezéssel kapcsolatos előadóművészeti szférákban fellépő financiális helyzetek romlása is. Sokaknak csak álmában élt tovább a Rockmaraton, amolyan beteljesületlen hagymázas vízióként, hogy hátha egyszer mégis újra ott lehetünk. 2023-ban jöttek aztán az első hírek, hogy a 30. életévébe lépett fesztivált 2024-ban megtartják és felélesztik, mindenki legnagyobb örömére. A hír futótűzként terjedt, majd szélesedett ki egyre jobb honi bandákkal és még illusztrisabb külföldi zenekarokkal a programban, hogy Magyarország egyik legkomolyabb nyári eseményévé nője ki magát. Ez a várakozás hónapokon át teljes izzásban tartotta a Rockmaraton szerelmeseit, majd július 11 és 14 között végre eljött az idő. Hamvaiból támadt fel főnix módjára a fesztivál, mi pedig kint voltunk mind a 4 napon a Metal.hu szerkesztőségével. Ennek a 4 felejthetetlen napnak olvashatjátok most a beszámolóját, két részre bontott formában. Második zárórészünk következik!
HARMADIK NAP – szombat
Ezt a napot még rutinosabban kezdtem, mint eddig, tehát: megittam kb. 70 liter vizet (+1 db gyógysört) és normálisan megreggeliztem, mert máshogy nem lehet bírni ezt. Három színpadon kaptuk az áldást a fesztivál ideje alatt, volt még egy karaoke-rockdisco sörsátor (erről majd mesélek) voltak off-programok és tök fasza harci bemutatók is. Unatkozni egy percig sem lehetett, mert mindent kitöltött a zene, aki pedig némi kikapcsolódásra vágyott, az csak szépen átbattyogott a fesztivál mellett található szabadstrand területére, és belegázolt az amúgy szintén meleg vízbe. Öröm, boldogság, metal. Szóval a délelőtt folyamán a Tengeri Püspök (pöpec kis név) harmonikus zenéjére hangolódtam. Grunge és alternatív, kicsit stoner rock / metal keverék, a hatások között tuti ott van Seattle jó pár bandája, az Alice In Chains meg a Tool biztosan nyomott hagyott bennük. Szeretem, amikor nem csirkéket darálunk a színpadon és nem csak az esztelen hupákolás megy, hanem a kifinomultabb érzékekre is tud hatni egy a muzsika. Nyilván a féktelen feketelyukak létrehozásának és a szónikus destrukciónak is megvan a maga helye, értelme és ideje, de így ebben a kezdeti órákban azzal a lágy szellővel a 40 fokban / árnyékban, egészen hatásosan tudott érvényesülni a Tengeri Püspök. Csak ajánlani tudom őket, úgyhogy megy nekik a respekt! (MZ)
Azon vettem észre magam, hogy fogytán a staminám, és kezdek bepeacelni / ásítozni. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy hajnalban kb. 3-4 órát tudtam aludni a meleg miatt (éjszaka is közel 30-at mutatott a hőmérő foka) ezért úgy döntöttem, hogy egy komolyabb regenerálódással és meditációval töltöm el az időmet, különben estére úgy fogok kinézni mint Ace Ventura amikor kinyomja magát egy mechanikus orrszarvú seggéből. (Ettől függetlenül is szerintem így néztem ki, de mindegy.)
A Türböwitch fellépésére sikerült igazi emberi formát öltenem, újabb hideg sörök és kávék segítségével, hellaluja, barátaim. Direkt csekkoltam, hogy délután 16:00h órakor lesz-e a legmelegebb és bingó! A HELL színpad pokoli életérzéséhez eléggé hozzájárult a nulla árnyék, szóval a 40+ fokban megbújtam a keverőpult mögött. Azért nem hogy nekünk, hanem a zenészeknek is full embert próbáló feladat lehetett a deszkákon állni ilyen körülmények között, ráadásul úgy hogy náluk még lángolt is minden. Szó szerint. Ha ez nem volt igazi METAL akkor semmi sem az. A srácok, pontosabban a speed metal démonok becsületesen letolták a programot, hangzásuk rendben volt, aprítottak, mint az esztergagép. Amikor az egy percre jutó erőrúgások száma és a dalok között elhangzott „kibaszott” jelzők száma meghaladta szám szerint a tízet, a világ rendje érezhetően helyreállt. Az olyan sörhimnuszok mint az Infernal Beerdemons, a Drunk Back To Life, a beszédes Fuck Off in Hell vagy a Nekronaut megtették a kellő hatást. Nem véletlenül nyerték meg a hazai Metal Battle tehetségkutatóját, aminek eredményeként felléphetnek a németországi Wacken Open Air fesztiválon. Minden elismerésem az övék és gratula innen is, abszolút megérdemelték már ezt. Ughh! (MZ)
Következő áldozatom a Monastery volt. Még a hőskorban láttam őket, úgyhogy kíváncsian vártam mit nyújt az utóbbi időben eléggé kicombosodott death metal zenekar. Nem csalódtam: remek performance, volt kiállása a bandának, érződik, hogy a sok külföldi csapattal lenyomott turné megtette a hatását. Énekesük barbár frontember módjára hörögte a sorokat, földbe is döngöltek mindenkit, aki arra tévedt. (MZ)
Utánuk némi átszerelést követően az Omega Diatribe vette birtokba a színpadot, így egyre többen kezdtek összegyűlni a Metal.hu Aréna sátra alá. Hájer Gergőék szintén rutinos zenészeknek számítanak, az Omega Diatribe simán odatehető az európai extreme metal véráramlatba, minden téren minőségi, amit csinálnak. A koncert hasonló volt egy vibráló agy- és testmasszázshoz, annyi különbséggel, hogy énekesük, Lucsányi Milán a tüdejét is kiköpve üvöltötte le a hajunkat. A hangzás végig szuper volt az ő esetükben is, csak úgy, mint a Monastery pusztítása alatt. Amúgy a tapasztalatok alapján ez a hangrendszer valahogy jobban szólt, mint a HELL, igaz ezt a későbbiekben meg fogom majd cáfolni. (MZ)
A feröer-szigeteki folklór-heavy metal Týr szintén egy olyan zenekar, melynek tagjai között egy magyar kötődésű zenészt is tisztelhetünk: ő nem más, mint Rieckmann Tadeusz dobos. A zenekar egy igazi időutazás az északi germán történelembe, szinte érezni lehetett az őseik szellemének jelenlétét. Számomra a legszórakoztatóbb mégis Gunnar Thomsen basszusgitáros előadásmódja volt, ugyanis szinte megállás nélkül fülig érő mosollyal pásztázta a közönséget, szinte leugrott a színpadról, olyan erősen kommunikált végig nonverbálisan a hallgatósággal. Az énekes, Heri Joensen ennyire már nem volt lelkes, el is mondta, hogy ahonnan ők jönnek, ott 20 fokkal hidegebb van, és ez a hőség mennyire elviselhetetlen. Mindezek ellenére egyébként jó volt a koncert, a hangulat magával ragad, és a gitáros, Hans Hammer színpadi jelenléte is, karaktere is igen szeretetreméltó. (Barbi)
Az Evil Invaders szinte majdnem egy időben volt a Hypocrisy-vel, ezért hezitáltam. A Hypo-ba félig néztem bele, de annyira nem érintett meg, mint kéne. Talán az erőtlen hangzás, vagy a zenészek rezignáltsága, vagy talán a hőség tehetett róla, hogy annyira nem jött át a dolog, ezért gyorsan visszalépdeltem az Aréna sátorba. Még 2 éve a Lowland fesztiválon láttam az Evil Invaders-t és egy lehengerlő speed-heavy metal showt nyomtak le a srácok. Not my cup of tea, ahogy az angolok mondják, de valami mégis megfogott bennük. Itt sem volt másképp, úgy kenték, mint kan a kocát, őrületes svung volt bennük, remekül szóltak és profin játszottak. A műsor vége felé, előkaptak egy balladaszerű, lassabb, epikus számot, ami a szeretteink elvesztéséről szól, azután egy belső hangtól vezérelve visszacaplattam a HELL elé. A Hypocrisy épp a Roswell 47 című ikonikus slágerébe kezdett bele, kiváló időzítés! Végül semmi ráadás, Peter Tägtgren megköszönt szívélyesen mindent nekünk és felkonferálta az épp hamarosan kezdő metal isteneket, a Judas Priest-et! (MZ)
Peter Tägtgren egy imádnivaló ikon, mondhatni egy földönkívüli. Így ha nem is azzal a projektjével érkezik hazánkba, amit jobban kedvelek (ez a Pain – na, majd februárban Dürer), akkor is elmegyek megnézni őt. A svéd death metal Hypocrisy koncertje számomra pontosan olyan volt… mint egy death metal koncert. Sajnos sokat nem tudok róla nyilatkozni, mivel nem vagyok műértő a stílusban, de a zenészek kiválóan játszottak, a közönség jól szórakozott. Kicsit aggódtam, amikor két dal előtt kicsit hosszabb időre vonultak le a színpadról, hogy vajon nem lettek-e rosszul a melegben vagy ilyesmi, de végül lazán folytatták a bulit, mintha mi sem történt volna.. Szóval a kis szünetnek valószínűleg technikai magyarázata lehetett. (Barbi)
Akkor kapcsoltam, hogy „hoppá, tényleg mindjárt kezd a Priest” és kb. 15.000-ed magammal ott vártuk a metal istenek berobbanását a Borsodi nagyszínpad előtt. A hatás nem maradt el: a Judas Priest lenyűgözött mindannyiunkat. Több helyen is álltunk, hogy kitapasztaljuk hol a legjobb a hangzás, de végül lent a tömegben volt a legkerekebb és mellbevágóbb a hangzáskép. Rob Halford-on nem fog az idő, még belegondolni is durva, hogy több mint 50 (!) éve a pályáján van, nem is akárhogyan, és nyomja ezeket az elképesztő sikolyokat, miközben dübörög a kőkemény heavy metal. Bárki bármit is mond, csinálja utána, emberfeletti teljesítmény ez, de ugyanez Ian Hill baszerosukról is elmondható. Ő szintén a kezdetektől fogva része a Judas Priest gépezetének, Glenn Tipton helyett pedig már jó ideje (a koncerteken) Andy Sneap brillírozik gitáron. A többiek is hozták a Priest-féle nívót, olyan volt az egész, mint egy időutazás. Megjegyzem, a Richie Faulkner különösen ügyes kezű gitáros! A színpadi design is megért egy misét: óriási ledfalak, fények, intelligens lámpák, az ikonikus Judas Priest-szimbólum, a kettőskereszt lebegett végig a fejük felett kivilágítva, emlékezetessé téve az amúgy is felejthetetlen eseményt. Az egész életmű keresztmetszetét hallhattuk, de a legutóbbi alumról, a kiváló Invincible Shield-ről is kerültek elő tételek. Én két számot vártam, meg is kaptam a jussom: a zseniális Painkiller és a Breaking the Law is elhangzott, így teljes volt számomra a kör. Halford blokkonként cserélte a fellépő ruháját, volt Harley Davidson rugatás is, ahogy kell, szóval kétlem, hogy bárki is csalódottan távozott volna a Judas Priest fellépéséről. A metalisteneket nem lehet megállítani! (MZ)
Megszámlálhatatlan sokszor láttam már a finn epic pagan folk bandát, a nagyon-nagyon hosszú dalok koronázatlan királyát, a Moonsorrow-t, azonban ez a maratonos koncert az egyik legjobb volt mind közül. A zenekar is energikusnak tűnt, Janne Perttilä folyamatosan kereste a tekinteteket, Ville Sorvali tök sokat kommunikált a közönséggel, a setlist pedig majdnem tökéletes volt. A Moonsorrow pont az ellentétje annak, mint amit a Rotting Christ esetében írtam – ők tesznek rá, mi működhet egy fesztiválon, ahol esetleg “nem-rajongók” is vannak: ők csak összeírnak egy setlistet, amit jónak látnak, és az sem baj, ha az első pár tétel úgy néz ki, hogy Jumalten Aika (12 perc), Ruttolehto (15 perc), Jumalten Kaupunki (10 perc). A vicc kedvéért most már leírom végig, azért a Suden Tunti (7 perc), Jotunheim (19 perc!!!), és Sankaritarina (13 perc) sem mindegy, ugye! 🙂 Gyakorlatilag egy tökéletes setlist volt ez, bár a Suden Tunti azért szerintem nem épp a diszkográfiájuk csúcspontja, szóval azt az egyet lecserélném úgy bármire, de a többi egy fantasztikus zenei élmény volt. A Jotunheim alatt legalább egy kicsit fázhattunk a fagyos dallamok hatására… Az egyik legvariáltabb, legátszellemülősebb daluk, nagyon jól tud működni élőben, kár, hogy egy mellettünk lévő, random dolgokat magyarul kiabálva éneklő részeg úr egy picit rontott az élményen… de aztán szerencsére kiment. A végére nyilván megkaptuk a zenekar epikus-heroikus idejéből származó, együtténeklős Sankaritariná-t, hogy akit csak a haverjai rángattak el erre a félig black, félig folk koncertre, az is be tudjon kapcsolódni, és legyen róla egy maradandó élménye. (Vica)
A teljes szombati képgalériánkhoz KATT IDE !!!
UTOLSÓ NAP – vasárnap
Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Sikerült úgy másfél-két órát aludnom, köszönhetően a hajnalig tartó őrületes hangzavarnak. A pandemónium forrása a karaoke / rockdisco sátra volt, oké, kell, hogy leeresszen az ember, hogy meglegyen az utolsó előtti coming down (lehet, nekem kellett volna hamarabb elszenderülnöm), meg minden, de hajnal 4-kor még üvöltött a viking (?) metal amit felváltott aztán a „Júlia nem akar a földön járni” és valami hasonló nyalánkság… Persze értem a csíziót. Biztos vagyok benne, hogy a pokol egyik bugyrában egy hasonlóan ügyes laptop DJ tevékenykedik, sürög és forog, hogy a mindenkinek igazán mélyen ható élményben legyen része.
A komlói Malediction morcos hangjai aztán előcsalogatták a megtépázott medvét szauna-barlangjából: vettem egy gyógysört (kb 5 perc volt meginni és 1 perc kizzadni) és néztem Androék műsorát. Régi motorosnak számítanak a szakmában, rengetegszer láttam őket. Ami kellemes meglepetés volt, hogy sokat változott / nehezedett a zene. Az ős-Morbid Angel feeling még mindig ott van! Komplexebb lett minden, önmagához képest, ami kifejezetten frissítőleg hatott rám és sokunkra, akik ebben a déli órában az Aréna sátra alá merészkedtek. Dobosuk képzett, fifikásan játszott, akkurátusan püfölte a bőröket ahogy azt egy death metal zenekar ritmusszekciójának illik. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a mikrofonnál régi-új énekesüket látom, Terdik Zolit vagy a Dinnyés István öblöget vérrel továbbra is vokálfronton. (Amúgy a Dinnyés volt az.) Malediction rulez! (MZ)
Ismételten kifogytam a lendületből, sőt azon morfondíroztam, hogy itt vagyok / vagyunk 4 napja és azért még mindig bírjuk a 41 fokban… Úgyhogy pár órára az álommanót próbáltam a szemeim szélére ráültetni (több-kevesebb sikerrel) hogy a délutánt új emberként, fejfrissült formában meg tudjam kezdeni. Pár óra önkívületi izzadtságban való fetrengés és 3 hidegvizes tusolás után készen álltam az utolsó adag metal elfogyasztására. Tartalmasnak ígérkezett a nap: Dog Eat Dog, Ratos De Porao, Marduk, Sear Bliss, Uada… sajnos a Sick Of It All az egész turnéját kénytelen volt lemondani Lou Koller súlyos betegsége miatt, így az a hely betöltetlen maradt, nem volt másik fellépő zenekar. Jobbulást neki! Ettől függetlenül így is rettentő sűrű és nehéz volt a program, plusz a meleg is próbára tett bennünket. A Juhász Marci fellépéséről sajnos lecsúsztam, pedig tök jó feedbackeket hallottam róla, őt igyekszem legközelebb bepótolni.
Az A.M.D. környékén sikerült magamhoz térnem, irány hát a Metal.hu Aréna színpad! Amúgy napközben csak itt voltak fellépők, a HELL és a Borsodi az délután 16:00h felé nyitott, úgyhogy mindannyian végig ott párolódtunk a sivatagi hőségben. Az kultikus A.M.D. – hez viszonylag sokszor volt szerencsém, és szülővárosomban, Szentesen nem egyszer megfordultak. Továbbra is rendületlenül nyomják a hardcore / punk keveréket, végtelenül profi módon. Mint egy olajozott gép. Biztos vagyok benne, hogy a szentesi delegáció is elégedetten konstatálta, hogy még mindig ott ég a régi tűz, amiért megszerették anno ezt a zenekart. Remek volt a sound, hozzáteszem. (MZ)
A következő blokk egy megosztott performance volt: a Savaria Colonia Hardcore két oszlopos bandája felezte meg a műsoridőt testvériesen, némi technikai átszereléssel. A Liberal Youth nyitotta a sort, nem is akárhogyan: ilyen zsigeri, nyers, féktelen agressziót rég láttam punk / hardcore dalokon keresztül manifesztálódni. Kiömlött belőlük a düh, a keserűség, szinte vágni lehetett körülöttük a feszültséget. Csodáltam, hogy semmilyen személyi sérülés nem történt, ez ugyanis, hogyha egy zárt klubban történik, kb. 150-200 emberrel, akkor ott nincs kecmec. Pumpálták az adrenalint rendesen, powerviolence / fastcore vonalakat súrolva. Gyors tempójú, lényegre törő attackok, bele az arcodba stílusban, csak valahogy mégis durvább volt az egész, mint egy átlagos HC csapat. Remélem lesz valami friss anyag ezzel a felállással, szívesen belefülelnék.
Pár cuccot arrébb húztak, kicsit le meg felpakoltak és máris a Social Free Face állt a színpadon. Nem ma kezdték, akár csak az A.M.D., szóval rutinos és tapasztalt rókáknak számítanak ők is. Hasonló energiák áramlottak fel és alá a koncertjük alatt, annyi különbséggel, hogy a Liberal Youth sötétebb tónusban tálalta az üzenetét, a Social Free Face pedig egy nyers / egyszerűbb formát választott ehhez a közléshez. Ugyanúgy punk hardcore a játék neve, csak más a szájíz. Mindkét banda amúgy üdítőleg hatott, tuti megnézném őket ebben a kombóban, de akár külön-külön is. (MZ)
…és akkor az van, hogy jött a brazil Ratos De Porao. A Ratos egy legenda – ezt sokszor hallottam sok embertől, de mivel most már láttam is őket végre élőben – ezt csak megerősíteni tudom. HELL színpad, közel 40 fok árnyék nélkül, kezd gyűlni a nép. Gitáros fószer feljön, cigi+sör, kb. úgy néz ki mintha Danny Trejo egyik filmjéből lépett volna elő, óriási a fazon, belövi a gitárt, úgy szól, mint állat. Dobos kicsit puffogtat / perkázgat, kapunk aztán egy brutál basszust is mellé, és akkor bejön egy még súlyosabb arc, aki kb. a nagyapám lehetne és a final boss a fent említett filmben. Már ilyenkor pontosan tudod, hogy mit fogsz kapni… majd elkezdték az öregek és nem volt megállás! Számomra még most is hihetetlen, hogy ennyire vehemens módon, hogy lehet színpadot szántani, ennyi mindennel a hátuk mögött, meg ahonnan indult a Ratos története… Hihetetlen hogy idáig eljutott ez a csapat, tudom, hogy rengeteg sztori a dalaikon keresztül elevenedik meg és van véleményük is a jelenkori világról / regnáló kormányokról. Ha valakinek van élettapasztalata és van mit mesélnie az épp darabjaira hulló társadalmunkról, akkor az a Ratos De Porao, ebben biztos vagyok. A HELL önmagához képest kiválóan szólt, a zenekar meg olyan bulit nyomott, hogy csak tátottam a számat. Punk, hardcore, crust, d-beat és thrash metal keveredett náluk, de olyan jellegzetes módon, hogy nem tudtam szétválasztani. Gyilkos elegy! Énekesük Gordo, kegyetlen orgánum tulajdonosa, volt egy laza jammelés is ahol valami átköltött Cypress Hill (?) dalt rappelt, ha jók az emlékeim… Egy szó, mint száz: hatalmasat ment a sao-paulói brigád, a fesztivál képzeletbeli dobogóján nálam ott a helyük! (MZ)
A Ratos után, az állatoknál maradva, az amerikai Dog Eat Dog volt a következő fellépő ugyanezen a helyszínen. Le sem tagadhatták volna, hogy a tengerentúlról érkeztek: nagyon tetszett nekik minden, imádják Magyarországot, a fesztivált, sőt volt pár olyan elejtett gondolatmorzsa is, hogy „akár itt is élhetnének, mert az kb. olyasmi, mint odakinn nálunk” (amúgy meg New Jersey) meg „az időjárás is hasonlóan meleg”, illetve „szívesen tanulunk majd magyarul, akár”. Megmosolyogtató volt ez hallani, de szemmel láthatóan jó kedvűek voltak és ez a pozitív vibe valamennyire átragadt rám is. A hangzás viszonylag egyben volt, hangerőben viszont halkabb, mint a Ratos, így az elementáris elsöprő erejű flash elmaradt. Sebaj, mert így is remek hangulatot tudott teremteni a Dog Eat Dog. Megjegyzem, ők is az örökifjúk kategória, pedig tuti, hogy túl vannak a 60-on. Mindig csodáltam, ha valaki kitart ennyi ideig az álmai mellett és meg is valósítja. 2024-ben járunk, az ember néha azt érzi, hogy a világ kifordul a négy sarkából, és akkor elmegy egy fesztiválra, jön egy banda és kap váratlanul egy stuffot. Útravaló reményt, hogy egészen pontos legyek. Aranyosak voltak a fiúk, az agyba mászó szaxofontémával indító Who’s the King opust végre élőben hallani szenzációs érzés volt. (MZ)
Arányaiban nézve az a fesztivál egyik legjobb közönsége gyűlt össze a Rotting Christ sátáni miséjére – a legtöbb jelenlévő nyilvánvalóan Rotting-fan volt, és ez nagyon jót tett a hangulatnak. A kis csúszás ellenére mindenki szépen türelmesen kivárta, hogy a görögök végre belekezdjenek a nyitótételbe, a 666-ba. Sakis Tolis-ék tökéletesen tudják, hogy kell a tömeget hergelni, a szépméretű publikum gyakorlatilag egy emberként hejjegette-fejrázta végig mind a 11 számot (ami lehetett volna több is, ha nem kell megvágni a setlistet). A keverőpulthoz közel állva fantasztikus volt látni, ahogy szinkronban repkednek a hajak mindenfelé. Az Apage Satana szerintem annyira nem jó koncertdal, hogy minden egyes bulin elővegyék szerintem, hiszen a nagyrésze inkább beszéd, mint zene, de lehet, csak kell a zenészeknek a pihenés. Bezzeg a Societas Satanas! Bár csak cover dal, de mindig megőrül rá a nézőtér, és most is hatalmas wall of death alakult ki rá, ami után a pogó szerencsére a személyes kedvencemre, a Xibalba-ra is kitartott. Ahogy ebből is láthatjátok, meglepő módon nem az új albumra koncentráltak, amit én egy picit sajnálok, ugyanakkor teljesen igazat is adok a bandának – azt játsszák fesztiválon, ami tesztelt és bevált. Ettől függetlenül a Rotting Christ remek választás volt a Marduk előtt. (Vica)
Az egész fesztivál legnagyobb meglepetése számomra a Pokolgép koncertje volt. Eddig mindig távol tartottam magam tőlük, hiszen abszolút nem a világom, de most el kell mondanom, erre nem számítottam. Az a hihetetlen energia és élvezet, amit a tagok közvetítenek, az valami egészen elképesztő. A legszórakoztatóbb jelenség Z. Kiss Zalán gitáros megállás nélküli ugrálása és teljes szívből jövő játéka, valamint Kleineisel Márk dobos szélmalom-headbangelése és az arcára minduntalan kiülő élvezet és ördögiesség volt. Habár most őket emeltem ki, valójában minden egyes tag előtt emelem a kalapom, mert ilyen szintű élvezettel és mindent-beleadással játszó bandát keveset találni. A konferálások humorosak (főleg Kukovecz Gábor gitáros-alapítótagé), a tagok természetesek, emberiek. A visszataps után szerencsére előkerült az egyetlen, általam is ismert daluk, az ultimate sing-along, a Hol van a szó. Hát, az egészen elképesztően hidegrázós volt, ahogy a közönség Bánhegyesi Richárd énekessel együtt kántálta a megindító balladát. Nagyon örülök, hogy nyitottam a Pokolgép felé, és ilyen elvarázsló élményben lehetett részem. (Barbi)
New Jersey után, Amerikából Svédországba utazunk, azon belül pedig Norköpingbe. A mezopotámiai Babylon viharistenéről elnevezett együttes, a Marduk, ifjúkorom egyik meghatározó zenekara és fokális pontja. A svéd black metal harcosok 34 éve masíroznak rendületlenül a képzeletbeli harcmezőn, egyik vállukon Luciferrel. Hangszer, mint tüzérség / szavak, mint fegyverek – a Marduk halhatatlan entitásként végzi a dolgát: lemezről lemezre formálódik, ontja magából a fenyegető féktelen feketefémet. És ezt élőben is hozza. A legutóbbi Memento Mori a karakteresebb albumok sorát erősíti, számomra viszont, valahol a Rom 5:12 és a Plagueangel tájékán mintha megtorpant volna a csapat. Kissé iparosodtak / sorozatgyártásba kezdtek, közben meg szerintem annyira öntörvényű ez a folyamat, hogy csak úgy jön magától. Morgan Hakkanson gitároshoz hasonló figurát nem hordott hátán e föld, árad belőle a determináltság, valami puritán energia és ez a fajta energia a színpadon hatványozottan megjelenik a játékstílusában is. Új basszerosuk van, méghozzá Simon Wizén a Valkyrja / Die Hard zenekarokból, Simon Schilling pedig a doboknál ténykedik egy ideje. Mortuus továbbra is kruciális szerepet tölt be a Marduk életében, mint frontember, Morgan-hez hasonlóan ő is karizmatikus egyéniség.
Szóval itt állok a Metal.hu Aréna sátrában, kb. 20 perces csúszásban vagyunk: a Marduk tagok kapucniban kisétálnak soundcheckre. A basszusgitár már ekkor meglepően szépen szól. Kétlábgépes témával belövik a hangzást, nem tökölnek sokat. Eltűnnek. Füst, morajlás. Eszembe jut egy emlék: 5 évvel ezelőtt láttam őket itt utoljára, csak akkor máshol volt pozícionálva a színpad helye. Akkor igazi szónikus destrukcióban volt részem: hosszabb dark ambient blokkok is voltak a setlistben, így gyönyörű pompájában végre hallhattam az Arditi által, a Marduk számára írt Deathmarch és 1651 című tételeket. Vissza a mába: az istentelen masinéria útjára indult és elszabadult a kénköves pokol. Az elején még nem volt a toppon a hangzás, de az első komolyabb blastbeat után kikerekedett szemmel figyeltem a svédeket. Simon „Bloodhammer” Schilling tette a dolgát, kiváló dobos. Szétbombáztak mindent. Földdel egyenlővé tétel, csontok porrá zúzva. Semmit sem finomodtak, sőt, az új album kifejezetten gyors témákra épül, viszont műsoruk vázába az életmű szinte össze lemezéről válogattak be számokat, így erről is (Blood Of the Funeral, Shovel Beats Sceptre). Sikerült olyan logikai sorrendben összeállítani a setlistet, hogy még véletlenül se kalandozzon el az ember figyelme. A klasszikus zenei élt és ötleteket máig hiányolom amúgy a Marduk zenéjéből, (lásd: Muszorgszkij – Egy éj a kopár hegyen) ami talán majd egyszer valami új albumon ismét felbukkan, ugyanis remekül állt nekik. Szerencsére maradt nekünk dark ambient. Nagyon ötletesen szekciókra bontották a pusztító részeket, amit rövidebb, meditatív ambient tételekkel ellensúlyoztak, némi levegőhöz juttatva a nagy darálásba beleveszett közönséget. Ez a kontrasz végig a műsor része volt, totális összhangban a fényekkel. Devo-val és B. War-ral is láttam őket, nekem B. War volt a favorit basszer, ez most változni fog: Simon tökéletes választás volt erre a posztra. Csak a basszust figyelve külön dimenziót nyitott a zenében, egy sokkal muzikálisabb irányba eltolva a kegyetlen himnuszokat. Gyönyörűen, öblösen duruzsolt az a hangszer. Morgan szokásához híven, úgy gitározott mintha nem lenne holnap, karakteres gitársoundja 666 kmről is felismerhető. Mortuus még mindenféle túlzás nélkül, egy kibaszott állat frontember, olyan vokális adottságokkal ebben a műfajban, ami nem sok énekesnek adatik meg. Míg fő bandájában a Funeral Mist-ben ennek egész tárházát bemutatja, addig a Marduk-ban egy fokkal szolidabb módon teszi ezt. Viszont ahol lehet, ott ki van engedve ez az ördögi hang és tőrként szúródik a szívedbe. Nem volt üresjárat, féktelenül robogtak az olyan számok, mint a The Levelling Dust, Souls for Belial, World Funeral, The Funeral Seemed To Be Endless vagy az olyan örökzöldek, mint a The Sun Has Failed vagy a Wolves. Zárásként a kiváló Panzer Division Marduk adta be a végső kegyelemdöfést, mondjuk egy Fistfucking God’s Planet ráadás szerintem még elfért volna. Idén lett 25 éves a Panzer Division Marduk nagylemez, ki tudja, hátha egyszer teljes egészében hallani fogjuk élőben ezt az opust.
A Marduk jött, látott és győzött. Nyílván a régi időket nehéz lesz visszahozni, de most abszolút úgy érzem, hogy a svédek erejük teljében vannak. Nagyon remélem ez a lendület továbbra is ki fog tartani és láthatjuk / hallhatjuk még őket. Mors vincit omnia! (MZ)
Négy szó szerint maratoni és emberpróbáló napon vagyunk túl, mi pedig nem lehetünk elég hálásak az egész szervezőségnek és mindenkinek aki, hozzájárult ahhoz, hogy 2024-ben újra legyen Rockmaraton Dunaújvárosban. Nagyon reméljük, hogy jövőre ismét kinyitja a Szalki-sziget a kapuit és újabb többnapos felejthetetlen élményben lesz részünk!
A cikkünk első része ITT OLVASHATÓ!
A teljes vasárnapi képgalériánkhoz KATT IDE !!!
Beszámolók: Kovács Barbara, Katona Vica és Molnár Zoltán
Fényképek: Újj Kristóf és Vida Dániel
