2019-ben fesztiváloztam utoljára a Szalki-szigeten és úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Ez alatt az 5 év alatt rengeteg minden történt, sőt, ha lehet azt mondani több sorsformáló eseményben volt részünk globális és társadalmi szinten, mint az utóbbi 20 évben összesen. A Rockmaraton fesztivál gyakorlatilag megszűnt létezni, bedarálta a kilátástalanság, az átalakuló világ súlyainak terhe alatt rogyott össze, melyet tovább nehezített a rendezvényszervezéssel kapcsolatos előadóművészeti szférákban fellépő financiális helyzetek romlása is. Sokaknak csak álmában élt tovább a Rockmaraton, amolyan beteljesületlen hagymázas vízióként, hogy hátha egyszer mégis újra ott lehetünk. 2023-ban jöttek aztán az első hírek, hogy a 30. életévébe lépett fesztivált 2024-ban megtartják és felélesztik, mindenki legnagyobb örömére. A hír futótűzként terjedt, majd szélesedett ki egyre jobb honi bandákkal és még illusztrisabb külföldi zenekarokkal a programban, hogy Magyarország egyik legkomolyabb nyári eseményévé nője ki magát. Ez a várakozás hónapokon át teljes izzásban tartotta a Rockmaraton szerelmeseit, majd július 11 és 14 között végre eljött az idő. Hamvaiból támadt fel főnix módjára a fesztivál, mi pedig kint voltunk mind a 4 napon a Metal.hu szerkesztőségével. Ennek a 4 felejthetetlen napnak olvashatjátok most a beszámolóját, két részre bontott formában.
ELSŐ NAP – csütörtök
A rendezvényre beígért (és e cikk írása közben is szemtelenül nyomasztó) közel 40 fokos hőmérséklet nem maradt el. Sőt, egészen kitartott a fesztivál utolsó hangjáig és pillanatáig. Utoljára 2022-ben Lowland kiégett, füves pusztáin izzadtam ennyit, és ha lehet azt mondanom, itt is hasonló pokoli hőségben volt részem, de ezt a kellemetlenséget leszámítva (elvégre nyár van) a fesztivál hozta a szokásos feelinget. A Junkies műsorát félig-meddig sátorösszeállítás közben hallgattam végig. Szekeres András és csapata remekül hozta a laza punkos rock and rollt. Faszán megdörrent a Borsodi nagyszínpad hangcumója, különösen Dani basszusgitárja emelkedett ki a soundból, de full nem zavaró módon. Emiatt sokkal több mélyet kaptak a Junkies dalok, önmagukhoz képest sokkal súlyosabb volt az összkép. Nem annyira az én zeném, amit a srácok csinálnak, de a hozzáállásuk / zenei elkötelezettségük továbbra is megnyerő számomra. Főleg, hogy volt egy black metal projektjük Stoneblood néven, ami mementóként szolgált elhunyt barátjuk, Bonya emlékének. (MZ)
Forró, forró, forró. Leginkább így lehet jellemezni a Dalriada koncertjét. A Dalriada-bulik örök kedvenc része számomra az lesz, amikor népdalokkal beénekelnek az elején – kiváltképp Ficzek Andris. A maratonos buliban idén két pláne volt: nagyobb közönség előtt itt debütált az új basszusgitáros, Sulyok Adrián, aki Molnár Istvánt váltja, aki sajnos családi okok miatt nem tudja folytatni zenekari pályafutását. Tanúsítom, Adrián jól szerepelt, és bár láthatóan nem engedte még el magát, lejátszotta, amit megkövetelt a haza. A másik pláne pedig az, hogy 2010 óta először végre nem volt Hajdútánc, helyette volt azonban Szondi Két Apródja és természetesen “a Walesi” is, amit bizonyára sokan a “nem-casual” rajongók közül nagyon is üdvözöltünk. A rekkenő hőség ellenére is volt egy-pár kisebb pogó, sőt, circlepit is, szóval minden tisztelet kijár a közönségnek! Azt inkább szeretném elfelejteni, hogy pár, bizonyára már nem szomjas ember a lassabb részek alatt is pogózott “a semmire”, de hát ezek a rockfesztiválok már csak ilyenek… (Vica)
A békés megyei kisvárosból, Szeghalomról induló Mudfield amilyen fiatal tagokból áll, annyira lelkes, lojális és nagyszámú közönséget sikerült már összegyűjteniük az évek alatt. A rajongók kitartása megmutatkozott a Mudfield Rockmaratonon adott koncertjén is, ugyanis a szinte 40 fokos hőség és a színpad előtt tűző nap ellenére is olyan pogót és ugrabugrát roptak, hogy öröm volt nézni a(z árnyékos) teraszról. A két nagyszínpad között ide-oda utazgató hatalmas, színes strandlabda az ő koncertjükön még vígan repdesett, azonban a wall of death (igen, ha jól emlékszem, ez történt) viszontagságait sajnos nem élte túl. A karizmatikus frontember, Kovácsovics Máté egy szóbeli vállveregetéssel fejezte ki elismerését és háláját a közönség energiái iránt. (Barbi)
A Noble Victory, Heedless Elegance és a Beneath the Void zenekarok koncertjét sajnos nem láttam, viszont az Archaic zúzásába már bele tudtam kukkantani. A sound nem volt az igazi, valahogy nekem most nem állt össze a kép. A dinamikát hiányoltam belőlük, az átütő erőt. Tudom, hogy a srácok zenéjére falakat lehet bontani, most valami miatt a kíméletlen thrash kalapács mégsem vert szét annyira, mint kellene.
Viszont az utánuk főműsoridőben (20:00h) fellépő tömegpusztítófegyver, a Krisiun koncertje hozta az elvárt szónikus death metal megsemmisülést. Hibátlan volt, amit ezek a brazil csávók leműveltek. Sokadjára látom a triót, de mindig meg tudnak lepni – és magával is ragadott a hangulat. A Scourge Of the Enthroned alatt konkrétan egy kisebb vihart idéztek elő, az állómolinók befordultak a színpadra, hatalmas szél kerekedett, mintha épp jönne valami nem evilági borzalom, ami majd feltépi a színpad tetejét. Szerencsére ez elmaradt és elejétől a végéig élvezhettük a show-t, ráadásul a setlistjükbe szinte minden lemezről előszedtek egy-egy számot. Alex (basszeros / énekes) még mindig rettentő szimpatikus frontember, ami a szívén az a száján: többször is megköszönte a közönség soraiban kialakuló moshpit-et / circlepit-et, meg hogy itt lehetnek és nekünk zenélhetnek. Kiváló hangzás (hangerőre toltam volna még bátran), feszes és precíz játék jellemezte szűk órás fellépésüket. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a Krisiun headlinerként vagy egy későbbi időpontban és kibővült játékidővel még nagyobbat ment volna. A legvégén feldolgozásként elnyomott cover, az Ace Of Spades csak tovább erősítette bennem azt a hitet, hogy a durva metalt egyedi tálalásban és azonnal felismerhető módon játszó Krisiun a death metal Motörhead-je. (MZ)
Nem sok időm volt felocsúdni, az Unearth volt a következő banda, akit megnéztem. Homályosak az emlékeim, mintha már láttam volna őket még nagyon-nagyon régen a Kultiplexben… de nem mernék rá megesküdni. Mindenesetre ez a koncert nekem beadta a tutit. Az amcsi csávók felszántották a deszkákat, olyan energiákat mozgattak meg, amire csak egy ilyen zenét játszó együttes képes. A maga nemében súlyos volt, amit csináltak, de nem úgy, mint egy death vagy black metal zenekar. Ez a fajta modern metalcore továbbra sem számít divatosnak 2024-ben, viszont aki annak idején megszerette ezt a stílust, az biztosan várta ezt a találkozást. A hangzás még tisztább / balanszáltabb volt, mint a Krisiun esetében, a PA rendszert szinte szétvetette a kraft. Hangerőben (fizikálisan is) érezhetően toltak a potikra, ami csak tovább emelte az amúgy néhol nekem kellemesen nosztalgikus hangulatot. Azért élőben egy Zombie Autopilot, Giles, vagy egy The Wretched, the Ruinous elég fullosan átjött. Az Unearth olyan, mintha még mindig a pályája zenitjén lenne, vagyis mintha nem telt volna el idő az általuk létrehozott metalcore univerzumban. Furcsa dolgok ezek, de amíg ilyen bivaly bulikat adnak, addig emelem kalapomat. (MZ)
Sajnos elkerülhetetlen ilyen sűrűségű napi fellépők mellett (23-24 banda per nap kb.), hogy valamelyik kimarad, mivel a műsorkezdések telibe vagy részben ütik egymást. Persze igyekeztem a kiszemeltekre időt szakítani és megnézni annyi bandát, amennyit csak lehet. Az Unearth végéről kénytelen voltam átnyargalni a Borsodi nagyszínpad elé, ahol az Accept kezdett. Hihetetlenül grandiózus kép fogadott, mintha valami steam-punk filmben lennék. Mint a Metropolis 1927-ből… Káprázatos élmény volt azzal a sok-sok fénnyel és színpadi designnal az egész, a hangzásról nem is beszélve: az Accept gyönyörűen szólt. Rég tapasztaltam ilyet. Kristálytiszta gitárok, bődületes dobsound. Veled lüktettek a mélyek, a magasak is csodaszépen belesimultak ebbe az összképbe, nem volt semmilyen zavaró vagy oda nem illő frekvencia. Volt közepe, alja, teteje. Wolf Hoffmann, az Accept aranykezű gitárosa, aki kisebb-nagyobb kihagyásokkal végigpengette a csapat életútját, olyan szólókat hozott gitáron, hogy az ember elérzékenyült / szeme könnybe lábadt. Ez kérem szépen 100 százalék HEAVY METAL. Micsoda élet van még ebben a zenekarban, főleg úgy, hogy mokány frontemberük, Udo Dirkschneider nem tagja a gépezetnek elég régóta. Mark Tornillo énekes 15 éve nyomja a zenekar élén, fullosan össze is fonódott az Accept magjával, hangja kissé karcosabbnak hatott, mint Udo mesteré. Nincs viszonyítási alapom, csak a videók, amiket gyerekkoromban láttam róluk, de amit kaptam tőlük, az több mint lehengerlő erővel bírt. Nagyon remélem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy láthattam őket. Egy Metal Heart meg Balls to the Wall nálam mindent vitt! (MZ)
A svéd hard rock/heavy metal Dynazty koncertjére nagy elvárásokkal érkeztem, talán kicsit túl sokkal is. Ez annak köszönhető, hogy az elmúlt hónapokban sikerült nekik a “komfortbandámmá” kinőni magukat annak ellenére, hogy elsőre egyáltalán nem tetszett, amit csinálnak, egyszerűen nem az én műfajom. Majd egyszer csak elém került a Heartless Madness című, legnagyobb hallgatottságot elért számuk, és attól a refréntől tátva maradt a szám. Ez elindította a lavinát, és egészen odáig fajult, hogy minden követ megmozgattam egy interjúért. Ez elmondhatatlan örömömre meg is történt, a Nils Molin frontemberrel folytatott beszélgetést elolvashatjátok ezen a linken. Nils elárulta, hogy a zenekarra az utóbbi időszakban jellemző nagy hallgatásnak megvannak az okai, és hamarosan óriási hírt fognak bejelenteni.
Na de most térjünk rá a koncertre. Nils több korábbi interjúban nyilatkozta, hogy ők mennyire jól szólnak, milyen hatalmas bulikat tolnak élőben. Én ebben nem is kételkedtem, így ezekkel az előítéletekkel álltam be nagyjából a harmadik sorba a színpad elé. Nos, meg kell mondanom, hogy elég hamar kiderült, hogy ha általában tényleg az énekes által elmondottaknak megfelelően szólnak, ebből itt sajnos nem sok mutatkozott meg. Nem tudom, kinek a hibája, a színpadé, a hangosé, a melegé (?!), de a frekvenciák arányai jó sok kívánnivalót hagytak maguk után. A lábdob, a pergő és a basszus szinte zavaróan hangos volt, míg az ének alig hallható. Utóbbi pedig rendkívül sajnálatos, ugyanis Nils napjaink egyik legkiemelkedőbb énekese a műfajban.
Persze a setlist, a tagok állandó kommunikációja és játéka a közönséggel, Nils méltóságteljes kiállása és (főleg női) szíveket melengető karaktere valamennyire kárpótolta a hangzást. A Yours című ballada volt számomra a setlist legkellemesebb csalódása, ugyanis ezt a dalt kivétel nélkül mindig szkippelem a lemezen. Az élő verzióban viszont a kiállás után berobbanó utolsó refrén akkorát ütött, hogy nem tértem magamhoz. Hihetetlen hatása volt. Mindenesetre igyekszem eljutni más koncertjeikre is, hogy tanúja lehessek annak a sokat emlegetett kiváló hangzásuknak. (Barbi)
Az est fénypontja a Teuton thrash híveinek tagadhatatlanul a Destruction volt. Sosem voltam nagy rajongójuk, a thrash metal nálam kimerült a Slayer / Exodus / Testament szentháromságban, viszont a mai crossover / thrash-punk bandákat kedvelem. Annak ellenére, hogy nem ismertem behatóbban a Destruction diszkográfiát, pár számot leszámítva, azt kell, hogy mondjam rég vettem részt ennyire horzsolóan intenzív sikolyokkal teli thrash metal mészárlásban és gitárvirgában. Életemben először láttam őket, nagyon viszonyítási alapom sincs, milyen lehetett régen, vagy hogy van-e korai Destruction meg mostani Destruction. Korai Napalm Death van, ez fix, de hogy Schmier és csapata vélhetően ugyanazzal a lendülettel tolja-e a thrash metal égig égő szekerét, nos, abban nem vagyok már annyira biztos. Viszont ez a pokoli performansz teljesen meggyőzött arról, hogy ezekben a tapasztalt és sokat látott germán úriemberekben még annyi fölös energia van, amivel akár egy teljes várost lehetne porig rombolni. Magas oktánszámon pörgött végig a fordulat, egy percnyi pihenő sem volt, csak kíméletlen darálás végig. Durva volt ráeszmélni arra is, hogy maga a formáció azóta létezik ezen a sárgolyón, mint én. Schmier már akkor nyomta a könyörtelen sátánista rock and rollt, amikor még csak gondolat voltam apám fejében. (MZ)
Aznap számomra az utolsó kegyelemdöfést az elviselhetetlen meleg mellett a német Caliban adta. Most találkoztam velük először, hanghordozón viszont már számtalanszor volt szerencsém hozzájuk. A Small Boy and a Grey Heaven, a Vent és a Shadow Hearts album után szem elől tévesztettem őket. Bevallom őszintén, nem így emlékeztem rájuk, viszont egy végtelenül profi és kerek produkciót tettek le az asztalra. Náluk is, mint az Unearth esetében, a hangzásra nem nagyon lehetett panasz. Vegyes énektémák, frontemberük Andreas Dörner klasszik HC-s üvöltése váltakozott Denis Schmidt gitáros tiszta énekhangjával, ami rendkívül frissítőleg hatott a durva metalcore közegben, emiatt némi modern íze lett az egésznek. Csak úgy áradt belőlük a zabolátlan energia. A régi Caliban számokhoz képest sokkal dallamosabb lett a zenéjük, a korai bárdolatlan nyersesség kikopott, viszont a düh és az őszinte érzések megmaradtak. Nem gondoltam volna, hogy ennyire be fog jönni, amit a Metal.hu Aréna utolsó előtti fellépőjeként az arcomba tolnak, így csak azt tudom mondani, soha rosszabbat, ez is egy kiváló koncert volt. Részemről elájulás és alvás következik. (MZ)
Az Alestorm koncertje zárta aznap a Borsodi nagyszínpadot. Christopher Bowes-ék minél népszerűbbek, annál nagyobb baromságokat találnak ki, és minél nagyobb baromságokat találnak ki, annál népszerűbbek. Sosem hittem volna, hogy tinédzser éveim néhai kedvencére fogok ismét valahol a tömeg elején vigyorogva ugrálni, de úgy tűnik, ez a sorsom. A skót-angol-magyar-mindenféle csapat a szokásos egy nagy gumikacsa helyett ÖT DARAB GUMIKACSÁVAL a színpadon lépett fel; és énekelt ivásról, kalózkodásról, rumról, Mexikóról, Üzbegisztánról (nyilván) és természetesen Magyarországról is. Alestorm-ék gyakorlatilag az abszurditás irányába vitték el már ezt a corny metalklisét, azonban a “baj” csak az, hogy mind a mai napig iszonyatosan fülbemászó dallamokat, pörgős dalokat, és nagyon vicces szövegeket írnak. Az Alestorm élőzenés “búfelejtője” (mert hát hogy’ ne lehetne arra röhögve táncolni, amikor a “the alcohol is free”-re azt rímeltetik rá, hogy “the alcohol is free”?!) tökéletes lezárása volt az első hivatalos fesztiválestének – crowdsurfölők, kalózzászlót lobogtatók, Patty Gurdy kiváló női énekét élvezők, kicsik és nagyok egyaránt letáncolták a lábukat. Nem mindenkinek a kenyere az Alestorm, ezt tudom, de a titok csak annyi – ne vedd se őket, se magad túl komolyan, és pálinka for everyone! (Vica)
A teljes csütörtöki képgalériánkhoz KATT IDE !!!
MÁSODIK NAP – péntek
A vasárnapi záróprogram mellett a pénteket vártam a legjobban, ezért igyekeztem a lehető legkipihentebb és a lehető leghidratáltabb formában nekikezdeni a napomnak. Ez a reggelire megivott 3-4 liter víz elfogyasztásával asszem sikerült is, majd gyors bundáskenyér reggeli a Borracho büféjében, egy szemkipattintóan finom kávé a Wömbat bódéjában és GO GO GO! A dunaújvárosi Misfit River már a programjának közepén járhatott, amikor becsatlakoztam, nagyon kellemes melodikus deathcore muzsikát tolt a zenekar, melynek az élén a Darkmess brutális torka, József Mátyás állt. Pontosabban hörgött. Ügyesen nyomták a rettentő kegyetlen hőség ellenére is, sőt ami szinte mindennap meglepő és egyben szívet melengető volt számomra, hogy egyetlen banda sem játszott üres nézőtérnek. Mindig voltak, akik vették a fáradságot és megnézték az előadókat, ez becsülendő és ritka dolog. (MZ)
A Wires formációját most itt a maratonon ismertem meg először és nem túlzok: azonnal megfogott. Csak a nevükkel találkoztam az underground bugyraiban való elmerüléseim során, de élőben vagy audio formában még nem. Remélem, ez változni fog. Friss, lendületes és semmihez sem hasonlítható a Wires. Tele újító szándékkal és érdekes ötletekkel. Énekesük hangja csodálatosan metszegette a dalok szerkezetét. Samplerek bújtak finoman a háttérben, kitekert, néhol már bizarrba hajló dallamokat játszott a gitárosuk, de zenéjük nem volt annyira szétbonyolítva, csak pont amennyire kell. Mellé fifikás dobjáték és remek basszus sound. A hatás nem maradt el. Ha sikerül ilyen minőségben, ezzel a tartalommal és koncepcióval egy nagylemezt kihozni, akkor már megvan az első rajongójuk. Bízok benne, hogy az idei Fekete Zaj fesztiválon is el tudom őket csípni, mert egy rettentő tehetséges csapatról van szó. (MZ)
A lendületem aztán csúnyán alábbhagyott, így a vásárhelyi death / thrash cséplőgép Atrox Trauma fellépését már csak fél füllel / félálmomban kísértem figyelemmel, de amit hallottam belőlük, az teljesen rendben volt. Hozták, amit kell, a sok koncertezés megtette a hatását, rutinos kis csapattá nőtte ki magát a Lowland főnök Győri Gergely zenekara. Csak biztatni tudom őket, hogy ne adják fel, amit csinálnak és higgyenek önmagukban. A fáradságos munka meg fogja hozni a gyümölcsét, ahogy eddig is! A kérdés csak az, hogy pálinka lesz belőle vagy kompót… (MZ)
A Metal.hu színpad egyik pénteki fellépője az utóbbi időben Európa-szerte sokat turnézó deathcore Nest of Plagues volt. Nagyon jó volt a hangzás, ami egyébként a Metal.hu sátor legtöbb fellépője esetén elmondható volt. A zenekari összkép nagyon látványos, Kövecses Evelin gitáros pink haja és kiegészítői, a sárga és zöld gitárok kifejezetten ütős kontrasztot adnak a sötét hangvételű zenéjüknek. Fűr Balázs dobos már felvonulásával megbotránkoztatta az egybegyűlteket (na jó, kicsit túlzok, nyilván mindenki imádta), ugyanis nem viselt mást, csak egy Borat-stílusú mankinit – amit ebben az időben valójában teljesen jogosan tett. Az énekes / basszeros Ivanics Dániel dalszövegei nyomán már nem titok, hogy komoly OCD-vel és különböző mentális zavarokkal él együtt, amiről a koncerteken is nyíltan beszél. Ez szerintem egy elképesztően tiszteletreméltó és bátor dolog, hiszen még mindig túl kevesen ismerik és látják be a mentális betegségek komolyságát, és hogy azok mennyire megnehezítik a velük küzdő emberek életét – így innen is nagy respekt az érzékenyítéshez hozzájáruló (nem csak) művészeknek. (Barbi)
A délután folyamán próbáltam töltődni és újra emberré válni a 42 fokban, több-kevesebb sikerrel, hogy a Watch My Dying koncertjét maximális figyelemmel tudjam élvezni. Befogad / néz / elemez – figyel. Vár. Következtetéseket von le. Észrevesz apróságokat. Elméláz – figyel. A vibe kellemes, közvetlen, már-már baráti. Ezer és egy éve nem találkoztunk, így csak egy nagyon-nagyon régi kép élt bennem, még a Húsmágnes / Klausztrofónia / Fényérzékeny ölelte időkből, akkor nekem az volt a csúcs, senki nem csinált ilyen zenét Magyarországon, mint ők. Előremutató, furcsa megoldásokkal teli extrém zenéjük szerintem most is ugyanolyan ritkaságszámba megy, mint 20 évvel ezelőtt. A Watch My Dying egyedisége / zenei sokszínűsége és agyas szövegei ellenére mégis megmaradt undergroundnak, amit valahol nagyon sajnálok, mert sokkal-sokkal több figyelmet és elismerést érdemelnének. A rengeteg belefektetett munka, a számok szerkezete, maga a zenészek képzettsége, énekesük Gábor rendkívül színes hangja mind-mind egy profi gépezetről tanúskodik, még akkor is, ha az évek során rengeteg nehézséggel kellett szembenézniük. De, és itt jön a de: a srácok újra itt vannak, erejük teljében és kész az új lemez! Az Egyenes Kerülő itt van már a kanyarban, így erről is hallhattunk most új dalokat: a No Total Films által forgatott videoklippes Napköszörű is csodálatosan megdörrent élőben. A dobok nekem kicsit hátul szóltak a mixben, de ez semmit sem vett el a Watch My Dying nyújotta élményből. (MZ)
Továbbra is a helyemen maradtam, ugyanis a magyar gothic doom színtér egyik ikonikus alakja, a Nevergreen következett. Régen csak elvétve hallgattam őket, Temi barátom nagy kedvenc zenekara pedig a Nevergreen, mindig ezzel bombázott bennünket két Cannibal Corpse vagy Carphatian Forest album között. A gothic metal egy érdekes műfaj: meg kell érteni, hangulat kell hozzá. Nem fogja egyből beadni neked a feelinget és nem lehet akármikor elővenni egy sörözés közben, hogy: „te figyelj már, most jelent meg az új anyaguk, hallgassuk már meg”. Ilyenkor stoner, AOR, thrash vagy klasszik heavy metalt hallgat az ember, nem pedig szomorkodni / búslakodni akar. Oké, ízlések és pofonok. Ki mit szeret. Valaki csak a grindcore közben érzi jól magát. Mindenesetre teljesen úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy minden eddigit elengedtem a Nevergreen zenéjével kapcsolatban. Kellemes meglepetés ért: klasszik ős-doomot kaptam cserébe, kiváló hangosítással. Szépen szólt a Bob Macura basszeros / énekes vezette csapat, egyben volt, mint a rosszfiúk lábán a betoncipő a folyók alján. (MZ)
Elérkezett számomra az est csúcsa, alfája és ómegája, a francia honból érkező Igorrr. Gautier Serre egy géniusz, és zsenialitásának fénye beragyogja az eget, átragyog a zenén, melyből Igorrr névre keresztelt furcsa teremtményébe is nem kevés jutott. Még most is keresem a szavakat, hogy leírjam a leírhatatlant. Serre eredetileg szólóban kezdte a projektet, amely eleinte saját identitással rendelkező breakcore-ként indult, majd fokozatosan feszegetve a határokat, más stíluselemeket kezdett beemelni ebbe az IDM / breakcore zenei szövetbe. Bizarr fúziók születtek, black metallal és reneszánsz kori zenével, drum and bass meg operaének hozzáadásával. És működött a dolog. Olyannyira, hogy két énekessel, majd dobossal / gitárossal kiegészülve, elkezdte színpadra vinni a produkciót: 2017-ben a Savage Sinusoid megjelenésekor a Dürer Kertben volt szerencsém hozzájuk. Az arcom mondanom sem kell leszakadt a fejemről. Hogy ezt mégis hogy képzelik?!? Ez azóta is intenzíven foglalkoztatta a fantáziámat, meg ugye eltelt 7 év ( a tavalyi Amenra / DWEF / Hangman’s Chair bulit én hülye kihagytam) és közben Serre lecserélte az egész tagságot. Újabb kérdőjel: hogyan lehet önmagunkat túlszárnyalni? Honnan lehet, ugyanolyan, vagy ne’adjisten még jobb zenészeket találni az Igorrr számára? Ezekkel a hatalmas kérdőjelekkel a fejemben vártam, hogy végre elkezdődjön a banzáj.
Az állam a kezdő beateknél már a padlón volt: a tudat, amikor érzed, hogy ez hatalmasat fog menni. És ment is! Ez kérem szépen, next level music volt, minden tekintetben. Szintet ugrottak, nem egyet, legalább huszonhármat! Én nem tudom, hogy csinálják ezt, de Gautier Serre egy lángelme és kiváló érzékkel választotta ki az embereket a hangszeres / vokális pozíciókra. Őrület! Csillagos ötös adok a hangzásra, az összhangzatra, az egymás közötti metakommunikációra, az embertelen vokális teljesítményekre, a dobos cölöpverő cájgaprító erejére, meg, hogy VÉGRE pontosan úgy szólt a grind, AHOGY KELL! Csillagos ötös a mentálisan zsibbasztó, elemi erővel PA rendszert próbáratevő breakcore részekre, a könyörtelen és vaskos gitártémákra, a csapat különös imágójára, a csodálatos, szívet melengető, baráti zárásra / elköszönésre, meg úgy mindenre! Csak és kizárólag szuperlatívuszokban tudok róluk nyilatkozni – sajnálhatja, aki nem volt ott, még most is kiráz a hideg, ha belegondolok… Évek óta nem láttam ennyire komplex / zseniálisan felépített / kivitelezett produkciót ilyen kerek hangzással megszólalni élőben… Le a kalappal mindenki előtt aki ehhez hozzátett! Az Igorrr számomra nem hogy a fesztivál number one fellépését produkálta, hanem ez az éves listámon is biztosan ott fognak trónolni! Igorrr 4 life! (MZ)
A több nemzetiségű Beast In Black műsorára beugrottam kíváncsiságból, és mert a legnagyobb slágerük az egyik kedvenc sing-along számom – a rajongók számára ennyiből is egyértelmű lehet, hogy ez a Blind And Frozen. A teraszról néztük a koncertet, így sajnos a színpad előtti hangzásról nem tudok nyilatkozni, viszont hatalmas boldogság volt a Blind And Frozen-t végre nem a nappalimban végig üvölteni és – ugrálni, hanem élőben, koncerten, a tömeggel együtt. A magyar basszusgitárossal, Molnár Máté-val büszkélkedő banda tökéletesen lehozott mindent, amit kellett. A színpadkép izgalmas volt, bár én nem feltétlenül vagyok az előre betanult koreográfiák és a cirkusz-szerű előadások híve, mivel természetellenes hatást kelt, ez mindenesetre most szórakoztató volt. A görög énekes, Yannis Papadopoulos kiválóan, tisztán, erőteljesen énekelt – hallottam pletykákat arról, hogy nem bírja már a turnézást, és voltak koncertek, ahol egészen vállalhatatlanul énekelt, nos, én ennek szerencsére az ellenkezőjét tapasztaltam a maratonos bulijukon. (Barbi)
Alig tudtam felocsúdni a franciák okozta performanszból, máris következett az est számomra második legjobban várt bandája, a Cavalera. Aki nem tudná a sztorit, annak elárulom, ez a Cavalera Conspiracy valójában, annyi különbséggel, hogy abból az érából nem játszanak semmit a Cavalera tesók, csak és kizárólag a korai Sepultura van a terítéken. Manapság őrületes retróhullámban úszik a zeneipar, az újra kevert és újra felvett albumok korát éljük, ezt ki – ki döntse el maga, hogy mennyire helyénvaló. Én úgy vagyok vele, hogy csak a végeredmény érdekel, hogy az jó vagy rossz. Ennek egyik ékes és egyben a metal zenei szakmában sokakat megosztó produktuma, az újra felvett első három Sepultura kiadvány: a Bestial Devastation EP, és két nagylemez, a Morbid Visions és a Schizophrenia.
Nos, sikerült mindent úgy transzformálniuk hogy élőben ez letépte a fejedet / végtagjaidat, csúnyán beléd rúgott, majd ami még megmaradt belőled, azt belehajított a napba. Bárhová álltam az Arénában, mindenütt remek hangzás fogadott. Bárhol álltam, az emberek énekelték a dalok szövegeit. (a Gutted Sanyi pengén küldte!) Lelketsimogató old-school death / thrash feeling áradt szét a tömegben, ahogy lenyűgöző sebességgel törtek elő a dalok a Cavalera tesók kezei alól. Max remek formában volt, Igor pedig láthatóan kihozta magából a maximumot: a csávó úgy szétpüfölte módszeresen a cájgot, ahogy kell. A dalok nyers valójukban pompáztak, ahogy annak idején mind meg lett írva, az összes témaváltással együtt. Ahogy haladtunk előre a setlistben, annál brutálisabb lett a hangulat. Az olyan számok, mint az Antichrist, Mayhem, Morbid Visions, Escape to the Void megágyaztak egy olyan atmoszférát amit a későbbiekben még tovább / feljebb tudtak fokozni: amire abszolút nem számítottam, hogy lesz a második érából is nóta. Refuse / Resist és Territory. Itt végem volt. Nem gondoltam, hogy ezeket az örökzöld thrash metal alapvetéseket hallom valaha élőben. És akkor jött a nap koronája, vagyis az est fénypontja: a Mayhem énekes Csihar Attilával előadott Troops Of Doom. Ördögi black – thrash metal megsemmisülés, felsőfokon. (MZ)
Az ikonikus finn The 69 Eyes elég megosztó műfajban utazik, melyet ők nagyon találóan “goth and roll”-ként emlegetnek (a stílusmegnevezést egy albumcímük is dokumentálja). Számomra nagyon érdekes volt beletekinteni a műsorukba, mivel nem hallgatok ilyesmit, és még sosem láttam gótos jellegű zenekar koncertjét. Egy pár dal után monotonná vált a setlist, ami valószínűleg műfaji sajátosság, túl nagy mozgástér nincs benne. A Jyrki 69 művésznéven ismert Jyrki Linnankivi énekes ismert elbűvölő basszus orgánumáról, ami élőben is nagyszerűen kiemelkedett a zenéből. Valójában talán nem az én generációm a zenekar elsődleges célközönsége, de érdekességnek mindenképp szerettem volna megnézni és meghallgatni őket. (Meg mert finnek, haha.) (Barbi)
A Cavalera tesók koncertje után úgy voltam vele, ezt nem nagyon lehet már fokozni, ezért szusszantam vékonyan és felkészültem az utolsó súlytásra: a brit grindcore / deathgrind legenda, a Carcass koncertjét vártam összeizzadva, kissé nyúzottan, de annál boldogabban és derűlátón.
1986 óta sok minden történt a britek háza táján, tagcserék / betegségek tarkították az életutat, majd az 1995-ös Swansong albummal földbe is állt történetük, de ez alatt a 9 év alatt gyakorlatilag elértek mindent, amit egy hasonszőrű zenekar még 30 év alatt sem képes. Műfajt teremtettek (pathological grindcore / medical goregrind), hangzást hoztak létre (tessék csak jobban meghallgatni a zseniális Heartwork albumot), védjeggyé váltak a színtéren (a Napalm Death mellett a helyük) majd úgy hozta végül a sors, hogy 2007-ben újból összeállt a Carcass. Az eredeti tagságból mára csak Jeff Walker (énekes / basszer) és Bill Steer (gitáros) maradt, tudom, hogy Mike Amott (volt gitárosuk) is rengeteget hozzátett a true Carcass hangzáshoz, de kettőjüknek valahogy ezt továbbra is sikerült megőrizniük. Olyan feeling áradt a színpadról, ami végig elismerő mosolyra húzta a számat: hibátlan hangzás, gyönyörű sound, olyan gitárszólók hogy a szemed bevérzett, lábaid közbe földbe nőve, libabőr libabőr hátán. Bill Steer egy elveszett Beatles tag (vagy inkább Electric Wizard?!?) lazaságával nyomta a durvábbnál durvább riffeket és nehéz szólókat, míg Jeff magasba emelt négyhúrosán dörgött, jellegzetes acsarkodások és énektémák közepette. Amúgy meg a Daniel Wilding dobos tökéletesen hozta, amit kell, és Nippy Blackford gitáros is. Az Arch Enemy-t láttam egyszer így játszani még a Brutal Assault-on kb 4000 évvel ezelőtt, ott is hasonló élmény ért. Igényes, végletekig kimunkált, átlagon felüli produkcióval gazdagodtam a Carcass által, ezek a csókák tudják a tutit! (MZ)
Teljes magabiztossággal álltam be az első sorba az Amorphis kezdete előtt úgy 20 perccel, hiszen tudtam, hogy bárhol is állok, tökéletes lesz a hangosítás– az Amorphis gyakorlatilag a legjobban hangzó koncertzenekar. Bárcsak minden bagázs ilyen profi szakemberekkel turnézna! Szerencsére nem hiába reménykedtem, a jórészt az idén húszéves Tales from the Thousand Lakes-re fókuszáló buli minden szempontból egy tökéletes metalprodukció volt. Néha még mindig hihetetlen, milyen hangok jönnek ki Tomi Joutsen-ből: egyszerre jobban tolja mind a hörgést, mind a tiszta éneket, mint sok egyéb vokalista, aki esetenként “csak” az egyikhez ért. Már csak az hiányzott volna, hogy Anneke van Giersbergen részeit is elviszi az Amongst Stars-ban, de persze azért mindent nem lehet, így az csak felvételről szólalt meg 🙂 Igazságtalan az élet, na; az egyik legjobb hörgős egyszemélyben az egyik legjobb férfiénekes is – lehet utánacsinálni!
Az Amorphis mára nemcsak egy metalbanda, hanem egy igazi fullprofi show, amit szerencsére azért a zenészek is élveznek, ki-ki a maga temperamentumában (Tomi Koivusaari és Olli-Pekka Laine a színpadon fel-alá rohangálva, a közönséggel szemezve, Esa Holopainen meg a maga kis introvertált módján elgitározgatva). Örömünnep volt ez azoknak, akik már a kezdet kezdetétől hallgatják az Amorphis-t, hiszen igazi nosztalgiabuli volt. Én újvonalasabb rajongó vagyok, nekem leginkább a koncertnyitó Northwards, és a The Smoke alatt csillogott a szemem, viszont összességében örülök, hogy egy kicsit “különlegesebb” setlistet is hallhattam az Amorphis-tól. (Vica)
A teljes pénteki képgalériánkhoz KATT IDE !!!
A Rockmaraton fesztivál beszámolójának második részét ITT OLVASHATJÁTOK!
Beszámolók: Kovács Barbara, Katona Vica és Molnár Zoltán
Fényképek: Újj Kristóf és Vida Dániel
