• Na, izgulsz már?
• Hát, ameddig világos volt, addig semmi, de most hogy így besötétedett, már elkezdtem egy kissé ideges lenni – mondta Kátai Tamás nem sokkal a Dordeduh kezdése előtt.

 

Ha nem a Mezolit lett volna a Fekete Zaj legfontosabb fellépése, akkor ez a beszámoló most minden bizonnyal a Dordeduh elképesztő és magával ragadó koncertjéről szólna. A román kollégák vagy félórás késéssel végeztek – már alapjáraton is összeszedték valamennyi késést a beállás miatt –, de nem igazán látszott, hogy a Mezolit-ig hátralévő hatvan perc pontosan mivel is fog eltelni.

 

Amikor június elején Kátai Tamással beszélgettünk, nagyjából akkortájt egy született meg a döntés, hogy a Thy Catafalque dalait valamilyen formában valakik valahol be fogják mutatni. Főtt is szegény Tamás feje rendesen – neki kellett állni előkotorni a MIDI-fájlokat, és ez nem tűnt egy egyszerű feladatnak. Az én elképzelésem az volt erről a koncertről, hogy hat-nyolc-tíz zenész Tamással vagy Tamás nélkül megtanulja a dalokat, összegyakorolnak szépen, és utána végig tolnak egy meglehetősen hosszú setlist-et – ugye majdnem két óra hosszúságú fellépésre készültek. A beállás során a Fanyűvő színpad szélénél egyre nagyobb volt a mozgás, én meg csak számolgattam, számolgattam… és amikor már a negyedik gitáros és a második basszusgitáros jött fel hangszerrel a nyakában, akkor már kezdett teljesen érthetetlen lenn, hogy mi is történik.

 

 

Nagyon divatos ma számokban kifejezni mindent, én is ezt fogom tenni: 10 album, 1 fellépés, 14 dal, és 26 zenész. Igen, az utóbbi szám helyes: ennyien segítettek abban, hogy ez az este felejthetetlen legyen mindannyiunk számára. A tizenöt dal hármas csomagokban hangzott el, és minden egyes csomagot más felállás adott elő – persze voltak, akik ismételtek és több set-ben is játszottak. A teljes diszkográfián végig mentünk (én nem nagyon emlékszem, hogy lett volna olyan album, amelyik kimaradt), ám huszonöt év és tíz album munkásságából természetesen mindenki tud mondani vagy tucatnyi olyan dalt, amit még szeretett volna hallani.

 

Szerintem az egész Fekete Zaj hallgatósága ott volt ezen a fellépésen – a színpad előtti területről nem nagyon lehetett hátra látni, de nem sokkal a kezdés előtt kimentem: ameddig a szem ellátott, mindenhol emberek voltak. A hosszas beállást követően végre-valahára felvillant a színpadról az elemlámpa nemzetközi jele, és megindult a buli.

 

Az első három dal (Esőlámpás, Kel keleti szél, Köd utánam) után mindenki csak kapkodta a fejét, annyira hirtelen és intenzív volt az élmény, és amikor a zenészek levonultak a színpadról, nem is igazán lehetett érteni, hogy most akkor pontosan mi is történik. Ez a pillanat volt talán az egyik legfelemelőbb része a fellépésnek, ugyanis a második szett három dalát (Szamojéd freskó, Jura, Mezolit) nem akárki, mint maga Kátai Tamás kísérte basszusgitáron. Tamás még júniusban említette, hogy egyelőre nem tiszta, hogy színpadra fog-e állni, de szerencsére ez is megtörtént. Ami nagyon jól látszott – és reményeim szerint a fotók is visszaadják –, hogy Tamás határozottan élvezte a fellépést. Bevallottan nem színpadi ember, ráadásul nem is tudom, hogy mikor állt utoljára a színpadon hangszerrel a kezében, de a kezdeti feszültség teljesen eltűnt róla, és ő is feloldódott abban a 10-15 percnyi zenében, amit láttunk-hallottunk.

 

Nagy tapsot követően jött a harmadik adag: megkerülhetetlen volt azon dalok csokra, ahol a női énekhang kiemelkedő szerephez jut (Embersólyom, A bolyongás ideje, Sirály). A fotós, aki ilyenkor képekkel és szöveggel is próbál az esemény hű krónikása lenni, mindenhol ott kell, hogy legyen, és mindenre kell, hogy figyeljen – már csak azért is, mert egészen hihetetlen pillanatokat lehet ilyenkor elcsípni. Az egyik ilyen volt például, hogy Tamás a saját része után letette a hangszert, majd szépen kiment a színpadot a hallgatóságtól elválasztó rácson kívülre, és beállt a közönség szélére a saját dalait hallgatni.

 

 

Miután lement a harmadik szekció, hosszabb szünet kezdődött; a negyedik társaság beállása picit tovább tartott. Tamás még mindig vigyorogva állt a korlátnál, és amikor kérdeztem tőle, hogy na, hogy tetszik ez az egész, akkor nevetve mondta: „Figyeld, most jönnek az Andrásék, aztán nézd csak meg, hogy mit fognak produkálni, merthogy fantasztikusak… ja, amúgy meg háromszor tudtak csak próbálni.”

 

És ez az a pont ahol mindenképpen szeretnék egy picit megállni. A huszonhat fellépőnek három hónapja volt arra, hogy egy színpadképes produkciót összehozzon, és a felkészülés a jobbik esetben a MIDI-fájlok, rosszabbik esetben a játszani kíván dal teljes leszedésével kezdődött. Mint jól látható a fellépők névsorát áttekintve, a műfaj krémje képviseltette magát – viszont nem teljes zenekarokat, nem összeszokott csapatokat láthattunk, hanem többé-kevésbé véletlenszerűen összeállt zenekari tagokat, akik végül is ezt a fellépést összehozták. Talán az volt ennek az estének az egyik legfontosabb üzenete, hogy Magyarországon nem huszonhat, hanem annál minden bizonnyal jóval több mellékállásban működő profi zenész van, akik egy ilyen fantasztikus produkciót maximális színvonalon ennyire rövid idő alatt – a munka, család és túlóra mellett – össze tudták rakni. Így ha esetleg valakiben is a leghalványabb kétség merülne fel a magyar extrém metal vagy underground metal magyarországi potenciálját tekintve, az mindig erre a fellépésre kell, hogy gondoljon.

 

Andrásék háromdalos szekciója (Kék ingem lobogó, Trilobita, Fekete mező) is lement, és utána jött az utolsó társaság, akik a friss, pár hónapja megjelent anyagról játszottak nekünk dalokat. A Piros-sárga környékén az amúgy is teljesen extázisban lévő közönség már folyamatosan tapsolt, és az utolsó dalnál, a Szarvas-nál már én is kikapcsoltam a kamerát, és a színpad legszélén fotózás helyett inkább tomboltam.

 

Szinte minden fellépés során van valami elképzelésem arról, hogy mit is fogok hallani, pontosan milyen dolgok is fognak elhangzani – de azt soha nem gondolom végig, hogy mi lehetne a ráadás. Miután az ötödik – egyben utolsó – társaság és levonult és mindenki ráadást követelt, nem igazán volt is sem ötletem, elképzelésem, hogy mi is lehet ez ideális befejezés. Hirtelenjében három tippem volt: vagy valami Csillagkohó-szerű dalt fog előadni egy kemény mag (természetesen Tamással a színpadon), esetleg egy még meg nem jelent tételt hallhatunk, vagy talán valami klasszikusabb, fülbemászó nóta fog felcsendülni minél több résztvevővel – de ami ezután következett, arra szerintem élő ember nem gondolt. Tamás ugyanis a magam szerény stílusában, picit zavarban, kiment a mikrofonhoz és szavalt a jelenlévőknek. Utolsó, tizenötödik tételként egy verset kaptunk tőle ajándékba – nem egy és nem két, élete delén lévő felnőtt ott sírta el magát az érzelmek hatására. Ezek után a teljes társaság felvonult a színpadra, hatalmas taps közepette meghajolt, elkészült a kötelező célfotó is, és mindenki lassan szétszéledt.

 

• Na, lesz még ilyen?
• Á, nem, ennyi emberrel biztosan nem. Huszonhat emberrel ezt még egyszer megcsinálni valami elképesztően bonyolult lenne…
• És kisebb társasággal?
• Hát nem tudom… ez nagyon sok dologtól függ, leginkább persze attól, hogy Covid-ügyben mi is lesz itt a helyzet a közeljövőben – mondta Tamás még a koncert közepén.

 

Aki ott volt, azt szerintem egy soha nem múló emlékkel lett gazdagabb – mi pedig itt a szerkesztőségben tisztelettel adózunk Tamásnak és a fellépőknek, akik időt, energiát, és pénzt nem kímélve összehozták nekünk ezt az egyedi és feledhetetlen fellépést.

 

Szerkesztőségünk ezúton is szeretné kifejezni köszönetét a Fekete Zaj szervezőitől kapott segítségért.

Írta: Á

Fotó: Somogyi Lajos – Bands Through the Lens