– Na hogy tetszett? – kérdezte a nagydarab, szakállas, kopasz figura a Barba Negra közepén a buli után.
– Hát, erős a verseny, hogy melyik fellépésed volt a fantasztikusabb – hangzott a válasz.
– Nem tudom, hogy ez most jó hír-e – mondta füligérő vigyorral, majd kezet fogtunk és elbúcsúztam Tuomas Saukkonen-től.

Így végződött egy fantasztikus este, és a kezdés sem volt rosszabb. Minden épeszű ember fél nyolcra ment szerda este – leszámítva természetesen e sorok íróját, ugyanis egy könnyű beszélgetésre voltam hivatalos az est fő fellépője, a Wolfheart agyával-kitalálójával-működtetőjével, Tuomas Saukkonen-nel. Nem először jártak hazánkban, és az előzenekar – minő meglepetés, a szintén Tuomas által kitalált-összegründolt-működtetett Before the Dawn – is vendégeskedett már felénk. A finn társaságokon kívül még hivatalos volt az estére egy kicsit távolabbról érkezett vendég is, ők a texasi Hinayana voltak, akiknek a fellépését volt már szerencsénk a tavalyi Ultima Ratio feszten élvezni, közvetlenül a Wolfheart után – tudjátok, ez volt az az öt fellépős buli a Borknagar-ral.

A fél nyolcas kezdéshez kapunyitás hatkor – tulajdonképpen a személyzeten kívül csak én lézengtem arrafelé –, aztán szépen lassan elkezdett gyűlni a nép, hogy a kezdésre egy nagyjából félháznyi közönség jöjjön össze. Amikor eljött az idő, óramű pontossággal vonultak fel a fiúk a színpadra, és kezdetét vette a Hinayana fellépése. Az amerikaiak egy kellemes, nem túl bonyolult melodeath vonalon mozogtak; nagyon szépen szóltak, minden hangszer tisztán hallatszott, és szerencsére a dob sem akarta elnyomni a gitárokat. Számomra az egész zenekar – és az egész zene – picit megfoghatatlanul lebegett valahogy a semmi közepén: az egész fellépés során egy nagyon kellemes, hangulatos, szórakoztató melodeath-et halhattunk az austini csapat tolmácsolásában, de folyamatosan az az érzésem volt, hogy az egész zene óvakodik attól, hogy – extrém metal létére – bármilyen szélsőség irányába bármilyen elmozdulást produkáljon. Gyorsnak nem volt gyors, lassúnak nem volt lassú, és számos már paraméterre is el lehet mondani, hogy mindig valahogy egy arany középutat találták meg a fiúk, ami – ismétlem – egy nagyon kellemes, hallgatható, igazán magával ragadó, ugyanakkor meglehetősen fajsúlytalan zenét eredményezett (Death of the Cosmic, Cold Conception, In Sacred Delusion, Spirit and Matter, Reverse the Code, Triptych Visions, A Tide Unturning).

Gyors átszerelés, és elkezdődött Tuomas Nagy Menetelése. A fiú elsősorban a Wolfheart frontembereként ismert; ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy a zenét ő rakja össze, ő dobol, billentyűzik, bőgőzik, énekel, és gitározik, fennmaradó idejében pedig a nem olyan régen reaktivált zenekarjaival – például a Before the Dawn-nal – foglalkozik. Hogy mindezt pontosan hogyan lehet menedzselni – illetve Tuomas hogyan is menedzseli –, arról nemsokára részletesen olvashattok ezeken a hasábokon. Lényeg a lényeg: megkezdődött a Before the Dawn fellépése. Az interjú során jóízűt röhögtünk Tuomas-szal, merthogy technikus nem hoztak magukkal – tehát ő volt a saját gitártechnikusa, és a Before the Dawn fellépése során a dobokat is ő állította-hangolta. Ha nem lennének további meglehetősen fajsúlyos fellépők előjegyezve az év hátralévő részére, akkor erősen elgondolkoznék, hogy az „év fellépései”-listára ezt az eseményt benevezzem – de azért ez még talán egy kicsit korai. Hallgattam a Before the Dawn-t, próbáltam felkészülni a fellépésre, de élőben valami egészen elementáris volt. Tuomas – aki próbált felnőni a Before the Dawn eddig dobosaihoz – mindezt remekül csinálta, tök pontosan és precízen ütött, nem dobolta szét a dalokat, hanem a kísérletet biztosította, pontosan annyira, amennyire erre szükség volt. Hasonló módon lehet jellemezni a gitár és a basszusgitár működését is: szó sem volt arról, hogy szétreszelnék a dalokat, nem láttunk kétkezes basszusgitár-kiállást – de ezzel együtt is egy olyan lendületű fellépést kaptunk, hogy le a kalappal előtte. Persze tremolo picking-gel és duplázóval időnként megfűszerezték a dolgot, de alapvetően valahol a középtempó környékén jártunk – semmi extrém zenei produkciót nem láttunk és nem hallottunk, de ezzel együtt is lendületes és fülbemászó dallamok hosszú-hosszú sorát élvezhettük végig, amik alaposan meg is ugráltatták a közönséget (Unbreakable, Destroyer, My Darkness, Faithless, Dying Sun, Chains, Downhearted, The First Snow, Winter Within, Wrath, Deathstar, Deadsong). A Hinayana-val összehasonlítva igazából zenei eszközökben, stílusban meg egy csomó dologban nagyon hasonló volt a két zenekar működése, mégis, a végeredmény tekintetében nagyjából ég és föld volt a különbség. A legfontosabbról pedig így a vége felé legyen szó, ő a zenekar énekese, Paavo Laapotti. Egy kezemen meg tudom számolni azon aktív metal-énekesek számát, akiknek a tiszta énekhangja és a hörgése is csodálatos (lásd még Tomi Joutsen – úgy tűnik, hogy ezek a finnek tudnak valamit), és szégyen ide-szégyen oda, számomra eddig nem volt egyértelmű, hogy erre a listára Paavo is odatartozik. A tegnapi produkció teljes mértékben elképesztett: a dallamos, lüktető dalok tiszta és hörgő énekhanggal valami olyan varázslatos légkört teremtettek, ami alól most – a beszámoló írása során – is csak nehezen tudok szabadulni. Elhallgattuk volna őket másnap reggelig, de sajnos elfogyott az idő, és elérkezett a Wolfheart színpadra lépések pillanata.

Tuomas kiszállt a dobszett mögül, nyakába akasztott a szokásos hajóláncon lógó gitárját, majd gondolom mindenki legurított egy ásványvizet vagy energiaitalt – nem nagyon volt ott sörözés –, és utána a húrok közé csapott a Wolfheart. Huszonnégy órával a kezdés előtt én a nyakamat tettem volna rá hogy az idén kijött Iku-Turso-val kezdenek, teljesen adta magát a dolog, de nem, nem így történt. Tuomas is elmesélte – meg a fellépésen is elhangzott –, hogy lesérült a zenekar szokásos dobosa (Joonas Kauppinen), úgyhogy most beugró dobossal (figyelem: Juuso Raatikainen a Swallow the Sun-ból) kellett hogy jöjjenek turnézni. Nem tudom, hogy Juuso repertoárja volt-e az oka, de – azzal együtt, hogy a King of The North turnét élvezhettük, ami értelemszerűen a hasonló nevű albumra volt felhúzva – a régebbi anyagok dominálták a setlist-et (négy dal a Winterborn-ról, és csak kettő az új anyagról: Skyforger, Ghost of Karelia, Zero Gravity, The King, Boneyard, Routa Pt. 2, Strength and Valor, Aeon of Cold,The Hammer, The Hunt). Egy profi zenekar lendületes show-ját láthattuk, amikor például Tuomas sikeresen letépte a bariton gitár legmélyebb húrját: a gépezet nem állt meg, a basszusgitáros Lauri Silvonen szórakoztatta és kicsit tornáztattam közönséget, ameddig Tuomas húrt cserélt. Erről később röhögve számolt be, mondván, hogy sikerült a fellépés közbeni húrcsere világrekordját beállítania az este során. Élmény volt hallani a nagy klasszikusokat, a lendületes tételeket; mondjuk a turné névadó albumáról akár több dalt is el tudtam volna képzelni aznap estére, de igazából ez fellépés és nem kívánságműsor. És hogy ne csak a fülnek, hanem a szemnek is legyen valami csemege, mindenképpen meg kell említeni a Wolfheart nem finn, hanem görög szólógitárosát, Vagelis-t, aki Athénból csatlakozott a turnézó társasághoz. Ez a kigyúrt, minimum 120 kilós ember – a Rotting Christ-ból basszusgitárral a kezében lehet ismerős – eszméletlenül precízen és finoman, apró, de nagyon dinamikus mozdulatokkal játszott majdnem nyolcvan percen keresztül; eszméletlen csuklók és sok-sok bemelegítés kell ahhoz, hogy valaki ilyen szinten tudjon zenélni, és egészen elképesztő volt látni és hallani azt a teljesítményt, amit Vagelis szerda este a Barbara Negra színpadán bemutatott.

Ezek után emberünk – aki végigdobolt egy fellépést, majd végiggitározott és -énekelt egy másikat, miközben a saját gitártechnikusa is volt – nem a teljesen logikus elvonulást választotta. Egy flakon ásványvíz és egy doboz energiaital társaságában a Wolfheart összes tagja pár perccel a fellépés vége után kijött a közönség közé egy minimum félórás zenészsimogatóra; és nagyjából ez az attitűd jellemezte a Tuomas-szal való interjút is, és az egész csapat zenéhez és fellépéshez való hozzáállását – mindezt annyira mélységesen emberinek gondolom, hogy mindenképpen példának állítandónak tartom a műfajon belül. Teljesen őszinte leszek, én többet kaptam ezen az estén, mint elképzelni mertem volna: először is majdnem egy órácskát beszélgethettem egy fantasztikus emberrel, akinek mind a zenei munkássága, mint az emberi mivolta és attitűdje példaértékű, és büszke vagyok rá, hogy csekélyke idejéből ennyit rám áldozott. Szembesültem vele, hogy jelentős elmaradásaim vannak a Before the Dawn hallgatásával. Mindenképpen fölkerültek az „év felfedezettjei”-listára, és aki szereti a lendületes, dallamos, mondanivalóval és dinamikával bíró, valamint mindenféle végletektől mentes zenét, annak feltétlenül javaslom további ismerkedésre. Végül, de nem utolsóként, itt volt nekünk a turné headliner-e, a Wolfheart, akik még beugró dobossal és szakadt húrral is egy olyan fellépés produkáltak, amit szerintem nagyon sokáig nem fog elfeledni a Barba Negra maréknyi, de annál lelkesebb közönsége.

Írta: Á