A december 19-i Exodikon-születésnap valahogy elveszett számomra. Az megvolt, hogy lesz egy ilyen esemény – el is csodálkoztam, hogy te jó isten, már 20 évesek, és talán az életkoromtól nem teljesen függetlenül, de az utóbbi időben egyre gyakoribbak az ilyen jellegő a csodálkozások… sőt, meg is állapítottam magamban, hogy ez már a harmadik tízzel osztható évforduló az idén, aztán az őszi dömping miatt ez az esemény le is került a napirendről.
Vélhetően nem volt ideális az időpont… lehet, hogy a nagy karácsonyi készülődés terelte el a potenciális hallgatóság figyelmét, vagy már mindenki kiköltekezte magát az év végére, nem tudom – lényeg a lényeg, a csütörtöki öt fellépős esemény egy kicsi, de annál elkötelezettebb hallgatóság előtt zajlott le. Egy koncertbeszámoló több ok miatt is készülhet – tekinthetjük mondjuk naplónak azok számára, akik ott voltak –, ám jelen esetben a fő feladat a távollévők vállának megkopogtatása: gyerekek, most valami fontos buliról maradtatok le.
Kapunyitáskor úgy állt a helyzet, hogy vagy odaérek az Effrontery-re, vagy nem – de végül sikerült a manőver: a martfűi társaság félórás fellépésének közepére estem be, és nem, nem voltunk túl sokan a Dürer kistermében. Ami először megütött, az a kristálytiszta hangzás volt: teljesen őszinte leszek, nem feltétlenül a kedvenc műfajomat játssza az Effrontery, és a neten elérhető anyagaik alapján kialakult bennem egy kellemes, de nem kiugróan pozitív kép, melyet az élő fellépés a második percben radikálisan felülírt. Kristálytisztán szóltak – sokkal tisztábban és szebben, mint az elérhető anyagaik –, tökéletesen követhető volt, hogy mit játszik a két gitár (basszus nem volt), és azzal együtt, hogy én inkább a dallamosabb black metal rajongója vagyok, tátott szájjal hallgattam a fellépésüket, közben pedig az ismerősöket bökdöstem jelezve-kérdezgetve, hogy ők mit gondolnak a hangzásról; úgy általában a „mondtam én, hogy jó lesz ez” választ kaptam.
Az alhatnékom elmúlt, adrenalinszintem fölment – elképesztően jó kezdés, gondoltam, és izgatottan vártam a Secret of Darkness fellépését. A cseh társaság nem most kezdte az ipart – ők is lassan a huszadik születésnapjuk felé közelítenek. Dallamos blackened death, pont olyan, ami nagyon bejövős, akár konzervben, akár élőben hallgatva. Lehetőségeimhez képest próbáltam felkészülni a fellépésre – ez jelen esetben a diszkográfia többszöri végighallgatását jelentette –, és aznap immáron másodjára esett le az állam attól, hogy milyen szépen és tisztán szóltak a fellépők. Az Effrontery fellépése után Lipák Peti gitárossal beszélgettem, mondta is, hogy „nem nagy show, az összes cuccot hoztuk magukkal, persze, hogy jól szóltunk” – viszont a csehek nem cipeltek magukkal semmi felszerelést, és ezzel együtt is remek volt a hang. A Secret of Darkness tulajdonképpen egy majdnem teljes Blacksun Rising-albumbemutatót tartott, miközben nagyon odafigyelve csemegéztek a korábbi albumok anyagaiból. A felkészülés során volt egy elképzelésem arról, hogy mit és milyen minek minőségben fogok hallani, és ezt vastagon felülírta az élő fellépés lendülete, dinamizmusa és a hangzás tisztasága. Az egész zene pont annyira volt death metal, mint amennyi a zene erejéhez kell, a black részek és a dallamos riffek-szólók aránya is tökéletes. Jól eltalált és felépített dalokat hallhattunk, és ismétlem: a neten elérhető anyagoknál sokkal tisztább hangzással szóltak, úgyhogy sajnálhatja, aki távol maradt.
Átszerelés következett; a harmadik fellépő is Darkness, de nem Secret of Darkness, hanem Scion of Darkness. Ez nem az első pesti fellépésük volt: egy S8-ban tartott koncert során sikerült összeismerkedniük az Exodikon tagságával – gondolom, mindez egy közös ministrálás során történt –, majd ezt egy klagenfurti meghívás követte, ahol az Exodikon lépett fel egy helyi eseményen, és ez a pesti buli pedig a visszahívás volt. Sógorék többszörös hendikeppel futottak neki ennek az estének: először is a két gitárosból csak az egyik tudott részt venni, másfelől pedig a zenekar új énekesének ez volt a debütálása a csapattal. Ha ezeket az információkat konkrétan nem mondják, vagy nem valami kérdezősködés során derül ki, akkor föl sem tűnik: egy nagyon jól összerakott, lendületes bulit produkáltak az osztrákok, ahol minden a helyén volt; a hangzás tekintetében pedig csak ismételni tudom önmagam: sokkal összeszedettebben szólt a cucc, mint az elérhető konzerv. A fellépés gerincét a 2020-ban megjelent Downpath album anyag adta, pár, az albumon még nem szereplő szerzeménnyel fűszerezve.
Hosszabb átszerelés következett, majd feltűnt a színpadon a Nefalem. Én róluk legelőször az Invictus anyag képében értesültem, amit meghallgatva hirtelen pislogni és csuklani kezdtem: ilyen erős zenét nemhogy bemutatkozó anyagként, de számos esetben adott zenekar sokadik albumán sem találunk, úgyhogy a kezdés meglehetősen combos volt. Erre az estére albumbemutatóval készültek a fiúk, én pedig egyik ámulatból a másikba estem. Annyit feltétlenül előrebocsájtok, hogy a Nefalem zenéje nem feltétlenül való mindenkinek; aki a heterogénebb, többsíkú, gondolkodást és munkát igénylő zenével nem akar megküzdeni, annak nem feltétlenül javasolt ez az anyag. Az október közepi megjelenés óta majdnem tucatszor rágtam át magam az A Realm Beyond anyagon, és megállapítottam, hogy nem éppen a legkönnyebben befogadható zene: dolgozós, másképpen szólva. Az élő fellépésen persze máshova helyeződtek a hangsúlyok, így abban a hangulatban tökéletesen ízesültek a különböző műfajokból származó részek – és egy nagyon komoly, profi fellépésnek lehettünk tanúi. Erős a verseny, hogy ki volt a felelős ezért a hangulatért: itt semmiképpen sem kerülhető meg az énekes Forczek Ádám szerepe, két ok miatt sem. Először is ritka ebben a műfajban az az énekes, aki egynél több stílusban képes minőségit és maradandót alkotni; olyat, akinek a tiszta énekhangja és a hörgése is átlagon felüli, talán féltucatot tudok mondani – a nemzetközi felhozatalt is ideértve, és hogy valaki több különböző énekstílusban tudjon lenyűgözőt alkotni, arra nem nagyon tudok példát mondani Ádámon kívül… teszem mindezt úgy, hogy alapvetően a gitárzene érdekel, így számomra az ének csupán egy érdekes dekoráció. Ádám másik fontos szerepe a frontemberkedés volt, a közönséggel való kommunikáció és a hangulat megteremtése, és ezügyben a második csillagos ötöst kell beírni aznapra az ellenőrzőjébe: eszméletlenül nagy hangulatot csináltak, és egy picit úgy éreztem, mintha a fellépés hirtelen a közepén ért volna véget – ennyire gyorsan telt az idő ebben a fantasztikus légkörben.
Eddigre sikerült minimális késést begyűjteni, úgyhogy gyors fel- és lepakolás, majd színpadra lépett az ünnepelt. Mit mondjak, húsz éve azért nem kevés idő ebben a műfajban – ennél sokkal gyorsabban is meg lehet azt unni, hogy az ember egy seggel minimum két lovat próbál megülni –, így ha semmi mást nem nézünk, pusztán ezt a nyers adatot, az már önmagában jelzésértékű és mutatja, hogy mennyire elhívatott társasággal is állunk szemben. Jocóék időrendben előre-hátra haladva válogattak a különböző anyagokból, és ekkor jött igazából számomra a második meglepetés: nagyon sok olyan zenekart lehetne említeni, akik munkásságuk korai anyagaiból nem nagyon szeretnek játszani, és mindez indokoltan történik így. Az Exodikon-nal nem ez a helyzet: az egész korai anyagok – mint például az itt elhangzó Sors nélkül és a Végtelenbe zárva – is teljes értékű alkotások, élvezetesek és mindenképpen bemutatásra méltók. Persze ezalatt a hosszú idő alatt számos változáson esett át a tagság – az állandó tagok hangszert is váltottak –, de ezzel együtt az új zenei ötletek – gondolok itt első körben Borhídi Gabi kezenyomára – is kihallhatók, ezzel sokkal színesebbé téve az Exodikon stílusát. A setlist-et nézegetve nem is értettem, hogy hogyan fog mindez egy órába beleférni; a fellépés gerincét a csapat két nagylemeze adta, olyan nehezen felejthető csemegékkel, mint A hanyatlás természete, A sebek ura vagy pedig Az elmúlás kútja.
Azzal együtt, hogy a kapunyitás tájában már el akartam aludni, kicsivel éjfél után teljes extázisban pörgött az agyam, mivel egy elképesztően jó estének lehettem tanúja. Ennek a beszámolónak talán ez a legfőbb üzenete: öt zenekar – ebből két külföldi vendég – csodálatosan szóló, minőségi, élvezhető… mit élvezhető, fantasztikus hangulatú zenét nyújtott tiszta szívből játszva ennek a maroknyi közönségnek. Aki meg távol maradt, az sajnos egy fantasztikus buliról maradt le ezen az estén.
Írta: Á
