Káprázatos és teljesen elborult dolgokat művel a húrokkal és vonókkal a finn „cselló-metal” Apocalyptica. 1996-ban adták ki debütáló lemezüket, melyen Metallica-feldolgozásokat játszottak négy csellón. Az albumnak a (nagyon kreatív) Plays Metallica by Four Cellos címet adták. Ennek folytatásaként készítették el az idén megjelent Plays Metallica Vol. 2. lemezt, mellyel jelenleg turnéznak.
Az Apocalytica előtt egy modern pop-metal zenekar nyitotta az estét. (Hogy ez a két stílus hogy fér össze? Ötletem sincs.) A szintén Finnországból származó (bár 5-ből 4 tag gyanúsan svéd kisebbségre utaló névvel bír) Arctis csak néhány éve lépett a színre, de idén már lemezszerződést kötött a Nuclear Blast kiadóval. Előre is bocs a fanoktól, de egy tömör és velős megfogalmazással élve nekem ez a zenekar egy teszkós Amaranthe-ként jött át.
Alva Sandström énekesnő egy-két dalban szerintem a hangszínéhez nem illően magasan énekel (vagy nem szerencsésen képzi), számomra legalábbis néhol vannak irritáló magasságok. Alva magabiztosan vezeti a frontot, néha már kicsit eltúlozva a teátrális mozgáskultúrát. A színpadképről semmi különöset nem tudok elmondani, annyi, hogy szép fényeik vannak, és úgy néznek ki, mint egy zenekar. Egy akármelyik zenekar. Egyébként meg kellemes elektro-pop-metal muzsikát játszanak, ennek ellenére a zenéjük engem személy szerint egyáltalán nem hatott meg.
Az est főhőse, egyben a turné headlinere, az Apocalyptica jelenlegi körútjának apropója a június 7-én kiadott Plays Metallica Vol. 2. feldolgozáslemezük volt. A cselló-metal zenekar egyik alapítótagja, Eicca Toppinen avatott be minket ebbe a nem túl titokzatos információba két dal között, miután megjegyezték (vagy Eicca vagy a társa, Perttu Kivilaakso, nem emlékszem), hogy azért gyűltünk ma itt össze, mert mindannyian szeretjük a Metallica-t. Nem tudom, ez hány százalékban volt igaz, mivel biztos vagyok benne, hogy sokan jöttek maga az Apocalyptica miatt, de bizonyára voltak olyanok is, akik csak Metallica-dalokat akartak hallani élőben.
A koncert első percétől kezdve iszonyatosan szexi volt, amit műveltek. Már maga a „játsszunk metalt csellókon” koncepciója is, amit 1993-ban hozott létre az Apocalyptica, jólesően megborzongatja a metal és a klasszikus zene szerelmeseit. A színpadon négytagú formációt láthattunk: a két alapítótag, Eicca és Paavo Lötjönen mellé ’99-ben csatlakozott véglegesen a harmadik, azaz a szóló csellista, Perttu Kivilaakso, a turnékon pedig Mikko Kaakkuriniemi dobos kíséri őket 2024 óta. A hangzást imádtam – bár nincs viszonyítási alapom, hogy hogy kéne megszólalnia az elektro-akusztikus (vagy milyen), sokszor torzított csellóknak egy metal-felállásban, mindenesetre tetszett, amit hallottam. Mivel énekes nem volt, ezért Eicca már az első szám után a közönség tudtára adta, hogy most mi látjuk el az énekesi feladatokat. Ezt a tömeg szófogadóan be is tartotta minden számnál.
Ez volt az első Apocalyptica-koncertem, és hamar kiderült számomra, hogy a srácok nem azok a komoly finn csellisták, akiknek eddig hittem őket. A konferálást Eicca kezdte, aki már az első szám, a Ride The Lightning közben is hatalmasakat mosolygott a közönségre. Eicca sokat beszélt a dalok között, néhány magyar vonatkozású sztorit és magyar szót is elejtett, nem lehetett nem imádni. Következőnek a fekete hajú csellista, Perttu ragadta meg a mikrofont, ő néha énekelt is, méghozzá olyan rekedtes, elbűvölő orgánummal, hogy csak bámultam. Perttu is sztorizott jó sokat, többek között azt is elárulta, hogy a finnek versenytársra leltek a magyarokban ivászat terén. Ő ha lehet, még imádnivalóbbá vált a szememben, mint Eicca, mert mint kiderült mindketten humorosak és tele vannak szeretettel, ami egyébként a másik két bandatagra, Paavo-ra és Mikko-ra is jellemző, habár ők ezt szavakkal nem fejezték ki. Perttu még több magyar szót becsempészett a beszédeibe, mint Eicca, többek között, hogy „we have egy, kettő, három cellos here…”… Elmondhatatlanul cuki volt. Vagyis inkább leírhatatlanul, mert a szórakoztató hangsúlyait és nonverbális kommunikációját sajnos nem tudom itt átadni.
Hihetetlen, hogy hogy tudtak bánni a csellókkal: úgy reszelték, mintha gitár lenne, úgy szólóztak rajtuk, hogy simán elhinném, hogy gitárszólót hallok. Perttu egyszer a háta mögé emelve a hangszert is szólózott rajta… Mindannyian teljesen bolondok, imádom. Mindezzel ellentétben pedig a Nothing Else Matters-t dob nélkül, három tiszta hangzású csellóval adták elő. Leírhatatlan gyönyör volt ezt hallani élőben. A végén a taps közben konkrétan libabőrös voltam, olyan áhítat járta át az egész termet, láthatóan a zenekartagokat is. A setlist utolsó helyére került One is hasonló hatással bírt, annyira monumentálisan adták elő. Persze az eredeti dalszerzőknek is jár a taps, nem csupán az Apocalyptica-é az érdem… Egy plusz érdekességet is megtudtunk Eicca-tól, mégpedig hogy a The Call of Ktulu feldolgozásukban Cliff Burton (a Metallica második basszusgitárosa, aki 1986-ban hunyt el buszbalesetben) eredeti basszusgitársávja hallható.
Az alábbi, kizárólag Metallica-feldolgozásokból álló setlistet adta elő nekünk az Apocalyptica:
1. Ride the Lightning
2. Enter Sandman
3. Creeping Death
4. For Whom the Bell Tolls
5. Battery
6. The Call of Ktulu
7. St. Anger
8. The Four Horsemen
9. Blackened
10. Master of Puppets
11. Nothing Else Matters
12. Seek & Destroy
13. One
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
További képeket találtok a Metal.hu Facebook-oldalán!
Írta: K. Barbi
Fotók: Újj Kristóf /// K Photos Hungary
