******** FOR ENGLISH CONTENT PLEASE SCROLL DOWN ********
A kezdetek kezdetén úgy voltam vele, hogy elég lesz nekem levezetni meg vissza – dehogy akarok én még beszámolót is írni a romániai Nagyszebenben megtartott ArtMania fesztivál első napjáról. Aztán ahogy közeledett az Emperor fellépésének perce, úgy gyűltek a tapasztalatok és igazából a boldogsággal vegyes rácsodálkozás volt az, ami miatt meghoztam a döntést. Nem minden tanulság nélküli volt ez a másik fél napos kiruccanás, és úgy gondoltam, a jövőre nézve megosztom tapasztalataimat mind a potenciális hallgatósággal, mind pedig a koncertszervezéssel foglalkozó elhivatottakkal.
Amikor bejelentették a szebeni ArtMania fesztiválon az Emperor fellépését, úgy voltam vele, hogy ebből egy gyors és meglehetősen fájdalmas programot kell csinálni: ki kell kocsikázni Nagyszebenbe szombaton, meg kell hallgatni a fellépőket, majd pedig vasárnap hajnalban szépen húzóra hazakocsikázni. Aztán bejelentették a menetrendet és kiderült, hogy ez a fellépés pénteken lesz – innentől egy kicsit borult a terv, majd lassan rájöttem, hogy annyira nem nagy buli egy 24 órás nap felét végig vezetni (munka után), a többit pedig szárazedzésen tölteni, így meglehetősen last minute jelleggel foglaltam szállást Szebenben a távolságra és az árra optimalizálva, azaz legyen minél közelebb a fellépés helyszínéhez, de lehetőleg minél olcsóbban. Péntekre szabadságot vettem ki, és hosszas gondolkodás úgy döntöttem, hogy jó lesz nekem egy reggel hatos indulás Pestről: az ember soha nem tudhatja előre, hogy mi történt az úton, induljunk inkább előbb mintsem később. A Google útvonaltervezőjét ezúton is csókoltatom: a Nagyszebenig megtippelt öt és fél órás menetidőt nem tudom, hogy ki az, aki le tudja vezetni Pestről, nekem a közelébe sem sikerült érnem. Nagylakig egyébként egész jól sikerült tartani a szintidőt, ahol is egy nagyjából másfél órán keresztül araszoló sorba álltam be. A román-magyar határ ugye schengeni határ, ha kamionnal tervezel menni, akkor ez egy Makó határától Nagylakig tartó egybefüggő sort jelent, így célszerű egy-két hetet még rászámolni az útra. A második gikszert az okozta, hogy a Bukarestbe vezető A1-es autópálya egy 15 kilométeres szakasza nincs kész (ettől függetlenül a Google útvonal tervezője úgy tudta, hogy ez létezik) – a fájdalmas valóság az volt, hogy az autópályáról leterelték a teljes forgalmat az egyik lehajtón: egy dugóban araszolva végrehajtott nagyjából 50 perces formagyakorlatról beszélünk, majd ezek után a dimbek-dombok között megbúvó falvakon keresztül egy kétsávos úton araszolt az autópálya forgalma: ez újabb másfél óra csúszást jelentett, úgyhogy amire megvásároltam a hazavinni kíván söröket és bejelentkeztem a szállásra, már délután fél öt volt. Figyelem, Románia más időzóna – ezt én elvileg tudtam, gyakorlatilag természetesen nem –, és mindez a Kauflandban történő bevásárlás után derült ki, amikor is nem értettem, hogy miért mutat az autó órája fél hármat, és miért van a blokkon fél négy.
Becsekkolás, átöltözés, sör, ekkor már öt óra volt, két óra múlva kezd a Samael. Karszalagom még nincs, és csak elvileg tudom, hogy hol van a fesztivál. A kezdetek kezdetén kisebb bonyodalmat okozott az a tévképzetem, hogy az ArtMania – mint a nyári fesztiválok jelentős része – valahol a Szeben melletti pusztában kerül megtartásra. Ekkor még az volt a terv, hogy sátrazok vagy az autóban alszom, de azért ezt megpróbáltam rövidre zárni a szervezőkkel: na ekkor derült ki, hogy ez nem kint van, hanem bent, az egészen pontosan Nagyszeben szász stílusú főterén, így a szállásról ebbe az irányba kellett igyekezzek. A pontos távolságot a mai napig nem tudom: a Gugli 1,4 és 2,8 km között szóró teljesen vegyes értékeket mutatott, de a gyaloglás ideje alapján kb. két kilométerre lakhattam a főtértől. A főutcán sétálva még nem tűnt úgy, hogy bármilyen különös nyoma lenne az eseménynek; egy darab ArtMania plakátot láttam és nagyjából az átlagos mennyiségű fekete pólóba öltözött gyanús figurát, akik lelkesen bóklásztak össze-vissza a környéken. Gyalogosként meglepve tapasztaltam, hogy Romániában a gyalogátkelő előtt mindig minden autós kivétel nélkül megáll – ha egy kétszer kétsávos út egyik oldalán lépsz le, akkor a másik oldalán is, azonnal. Én magamról úgy gondolom, hogy kulturáltan vezetek, és az egyértelműen áthaladni kívánó gyalogost azonnal átengedem, ám Szebenben utcahosszal az egyik legbunkóbb vezető voltam.
Szóval a főtér. Az esemény Szeben főterén került megrendezésre úgy, hogy a főtérnek azt a részét, amelyik nem vendéglőterasz illetve a közlekedéshez szükséges szakasz volt, azt egy fémkerítéssel elkerítették, árnyékolóhálót húztak rá, a sarokba felépítettek egy színpadot – amelyik szokatlanul magas volt, viszont nagyon keskeny –, körbetelepítették mindezt sörcsapokkal, és mehetett is a buli. A belépőjegyet karszalaggá alakítani nagyjából két perc volt – a szervezők közül, akivel bármilyen interakcióm volt, mindenki hibátlanul beszélt angolul –, majd ezek után a sörkínálat felmérése következett. Akárcsak a fesztiválok döntő többségén, úgy itt is egy belső fizetési rendszert működtettek: kicsi műanyagkártyára feltöltöttek neked egy általad választott mennyiségű lejt, ebből lehet enni-inni. Annyiban nagyon korrekt volt a rendszer, hogy az árakat nem zsetonban meg ehhez hasonló egységben, hanem lejben tüntették fel, így pontosan össze tudtad mérni, hogy a bolti ár hányszorosáért kapod a sörödet. Elsőre nem tűntek életveszélyesnek az árak, másodjára már igen, ugyanis 13-16 lej körül volt egy sör (szorozzatok kb. 80-nal), viszont ezek három és négy decisek voltak. Minimum tízféléből lehet választani, és fogyott is rendesen: a pult előtt kilométeres hosszúságú volt a sor, amelyik ezzel együtt is meglepően gyorsan haladt. Kérdéses szokott még lenni ilyenkor a vécék mennyiség és állapota: persze az első nap elején minden patikatisztaságú; itt nagyjából 50-70 toitoi-vécé volt egy kupacban berakva a főtér sarkába (sajnos külön piszoár nélkül), így volt valamennyi sor a koncertek után, de az első este legvégén is tulajdonképpen tökéletes állapotban volt a mellékhelység.
Az előbb részleteztem a színpad és a fesztiválterület elhelyezkedését; még egyszer egy picit körbejárnám mindezt. Tehát Szeben főterén – tulajdonképpen a kiülős teraszoktól és például a templomtól pár méterre – húzódott az a fémkerítés, amelyik közvetlenül érintkezett a színpaddal, így nemcsak a vendéglők teraszáról lehetett Emperor-t hallgatni sörözés közben, hanem a szerencsés vendégek egy része a saját, főtérre néző ablakából élvezhette a koncertet. Pici alapterületre kell gondolni – bár ez gondolom, a leírásból is átjött –, a Budapest Park méreténél jóval kisebb volt a fesztivál helyszíne. Az ilyen kis fesztiváloknak általában előnyük szokott lenni a létszám: itt a legkevésbé sem volt például tömegnyomor, sőt az Emperor-on, ha valaki nagyon akarta, még koncert közben is kényelmesen előresétálhatott a harmadik sorig. És volt még egy nagyon vicces dolog, ez pedig a backstage. Elsőre nem is értettem, hogy hol lehet: a színpad mögött egy pici háromszögletű terület volt, ahova pár konténert, vécét, meg egy-két autót sikerült cipőkanállal bepasszírozni, a zenészek is alig fértek el. A backstage maga egy kis hotel volt mintegy 50 lépésnyi távolságra magától a színpadtól, tehát írd és mondd: amikor valamelyik májsztró végzett, akkor lesétált a színpadról, tett még 10 lépést – ekkor elérte a fesztivál kerítését –, azt szépen kézzel kinyitotta, és ekkor már kint volt a főtéren, pár méterre a saját hoteljének teraszától; lépett még huszat, és onnantól már a bejárati folyosón volt. Előny, hogy ha a hátsó kijáratnál szorgalmasan várakoztál, akkor előbb-utóbb minden fellépővel összefutottál praktikusan azért, mert máshol nem lehet bemenni – hátránya meg, hogyha nem voltál elég gyors, akkor simán előfordulhat, hogy a rajongott májsztró előbb ér be a hotelbe, mint te hátra. Én majdnem így jártam Samoth-tal, akivel az Emperor fellépése után egyszerre értünk a kijárathoz.
És mivel mostanra már a beszámoló fele elment a bevezetéssel meg a helyszín leírásával, akkor legyen pár szó magukról a fellépésekről is. A Samael nyitotta az estét az egészen meglepően csekély számú közönségnek; egy jópár magyar kollégával az első-második sorban ácsorogtunk-beszélgettünk, mögöttünk sok tucat ember lődörgött meg sörözött, de a legkevésbé sem volt az az érzésünk, hogy itt most teltház akarna lenni. Zeneileg meglehetősen finnyás vagyok, az elektro meg indusztriál szavakat tartalmazó műfajokat ha konkrétan tálcán hozzák elém, akkor szívesen meghallgatom, de magamtól egy lépést sem tennék ezügyben – így volt ez a Samael-lel is, akik szerintem egy nagyon korrekt best of show-t nyomták le (Intro, Rain, Samael, Slavocracy, Luxferre, Son of Earth, The Ones Who Came Before, Solar Soul, Shining Kingdom, Infra Galaxia, Reign of Light, Baphomet’s Throne, Black Trip, Black Supremacy). Az elmúlt tizenkét évben összesen két anyaga jött ki a zenekarnak – ebből is a az utolsó több, mint öt éve –, így ebből már lehet sejteni, hogy alapvetően egy retrospektív buli lesz, ami többé-kevésbé felölelt a teljes diszkográfiát – meglepő módon a Ceremony of Opposites és Passage albumokra kihegyezve. A fellépésen az első dal keverése valami egészen csapnivaló volt, de ezt a gikszert záros határidőn belül rendezték, és onnantól ha nem is volt tökéletes a hangzás, de szerintem mindent egészen jól lehetett hallani. Minimális átkötő szöveg, teljesen alap színpadkép, senki nem volt kifestve, Drop gitáros sem viselte a szokásos fekete kesztyűit; az egyetlen, talán úri allűrnek mondható dolog Michel egyszeri ruhacseréje volt. Ismétlem, nagyon korrekt fellépést adtak, és kíváncsian vártam, hogy mi fog történni az Emperor-on.
Átkötésként egy dolog, ez pedig a koncerthallgatási kultúra. Tulajdonképpen semmilyen mozgás nem volt a Samael-en, pedig úgy tűnt, hogy alapvetően nem a szebeni nagymamák meg az elhülyült nyugati turisták hallgatták a fellépést, hanem javarészt a helyi metálos arcok – ezzel együtt tulajdonképpen mindenki békésen álldogált a koncert utolsó percéig, amikor valami elképesztő jelenetnek lehettünk tanúi: az egyik kolléga nem aprózta, és az egyik eldobott pengető után szó szerint fejest ugrott a fotós árokba, tette mindezt úgy, hogy a lábfeje megakadt a korláton és nyolcvan fokos szögben fejjel lefelé lógott róla a fotópitbe befelé. Ez a security számára is eléggé váratlan volt, konkrétan erre nem készültek; a hallgatóság – a nevezett úr haverjai – a térdüket csapkodták a röhögéstől és végülis a legkisebb közös többszörös az lett, hogy barátunkat a lábánál fogva visszarángatták a helyére. A másik ok, ami miatt nem volt túl nagy ugrálás, az a fiatalkorúak létszáma: nagyon sok ipari zajvédővel felszerelt kiskölyköt láttam viszonylag közel a színpadhoz is.
Az Emperor fellépéséhez gyorsan átépítették a színpadot, majd megérkeztek a művész urak is. Ez nagyjából azt jelentette, hogy Vegard egy kishátizsákkal a hátán szépen fogta magát, kisétált a hotelből, besétált a backstage-be, fölment a színpad szélére a fellépés előtt fél órával, letette a hátizsákját, majd a hangszert a nyakába akasztva jópofizott a stábbal. Nem húzom tovább: életem legjobb Emperor-koncertje volt. Pici, intim hely, nem ötvenezren hallgatjuk egymás seggébe bújva a zenekart. Az apró színpadon egymás mellett állt az egész társaság a hallgatóságtól nagyjából karnyújtásnyira, és ami a legfontosabb: majdnem az egész fellépés kristálytisztán szólt. Talán az egyetlen üröm, amit meg kell említsek a nagy örömben, az első dal, az In the Wordless Chamber alatt volt, ahol a billentyűnek elég fontos szerep jut – na ekkor még a műszerész úr szorgalmasan tekergette a potmétereket a keverőpulton, így konkrétan ebből a billentyűs részből semmit nem lehetett hallani. De nagyjából ekkora feltápászkodott a hangzás, és minden pontosan úgy szólt, ahogy annak kell: minden hangszert tisztán és tökéletesen lehetett hallani az első sorban, Samoth és Ihsahn gitárját is tökéletesen meg lehetett különböztetni. A Curse You All Men elején lévő riff – amikor ugyanazokat a hangokat Samoth fölfelé, Ihsahn meg lefelé játssza –, na ez is tisztán hallatszott. Trym dobolásából minden, a legutolsó, legkisebb cinérintés és tökéletesen szólt, ugyanakkor nem nyomta el a hangzást; ugyanez elmondható Secthdamon játékára is. Sajnos a pár hónappal ezelőtti oslói fellépésen időnként gyengélkedett a hangzás, olyannyira, hogy jópár számról csak a végén derült ki, hogy pontosan mit is hallottunk – itt ilyen nem volt, minden egyes dal az elejétől a végéig tökéletesen élvezhető volt. A setlist-et nem variáltak, ugyanazt nyomták le, mint az amerikai turnéjukon: alapvetően egy Emperor best of-ot hallhattunk (In the Wordless Chamber, Thus Spake the Nightspirit, Ensorcelled by Khaos, The Loss and Curse of Reverence, With Strength I Burn, Curse You All Men!, Towards the Pantheon, The Majesty of the Nightsky, I Am the Black Wizards, Inno a Satana, Into the Infinity of Thoughts, Ye Entrancemperium). Az alaphangulat már a kezdetek kezdetén jó volt: onnantól, hogy felhúzták a zenekar logóját meg feltűnt Ihsahn a színpad szélén, folyamatos volt az Emperor! Emperor! bekiabálás… aztán amikor Hakon Grav, a zenekar menedzsere románul köszöntötte az egybegyűlteket, na ezzel a húzással már tökéletesen sikerült megágyazni egy eszméletlen bulinak. Nagyon sokan tudták a dalszövegeket – nem is meglepő, a hallgatóság harminc százaléka Emperor-pólóban volt –, és együtt ordították mindezt a zenekarral. Egy tökéletesen kimunkált profi gépezet profi show-ját hallottuk, és a karakterek továbbra is megmaradtak azoknak a karaktereknek, akik korábban voltak: Ihsahn dinamikusan, hihetetlen erővel és lendülettel játszott-énekelt-szólózott-mászkált a színpadon és kommunikált a közönséggel, jól láthatóan nagyon élvezte a fellépést és nem csak a gázsiért dolgozott meg. Az ő ellentéte volt Samoth, aki felállt a színpadra és tulajdonképpen időnként vízért ment hátra – részéről nagyjából ennyi volt a mozgás meg az interakció. A basszusszekciót képviselő Secthdamon remekül elvolt a saját kis világában az egész fellépés során: mivel neki valamennyi ének része is van, így nem nagyon mászkált el a mikrofon elől, de jól láthatóan teljesen máshol volt, miközben végigreszelte az Emperor dalait. Trym óramű pontossággal működött, és szerintem ez volt talán az első olyan fellépés, ahol tényleg kristálytisztán lehetett hallani, hogy mit és hogyan játszik a maestro. Korrekt volt, precíz, mindenképpen példaértékű, majd az Inno a Satana után még a Into the Infinity of Thoughts-ot és egy Ye Entrancemperium-ot kaptuk ráadásnak, aztán véget is ért a buli. Picit még nézelődtem a backstage-nél; Samoth-ot egy pacsira levadásztam, de aztán úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen sok keresnivalóm itt nincs: amit alá akartam íratni vagy el akartam mondani a zenekarnak, azon már túl voltam, úgyhogy fölvettem a nyúlcipőt és irány a szállás.
Összességében egy fantasztikus helyszínen egy fantasztikus esemény részese lehettem, amit példaértékűnek tartok tulajdonképpen minden szempontból, és ez az élmény tökéletesen feledtette a hosszú út unalmasságát és az autóban fővés kényelmetlenséget. Tehát kedves hallgatóság, ha bármi szimpatikusat láttok jövőre, akkor ne nagyon gondolkozzatok: irány az ArtMania. És, kedves koncertszervezők, íme egy követendő és fantasztikus példa, amit a figyelmetekbe ajánlok.
Írta: Á
******** ENGLISH CONTENT ********
At the beginning, I made my decision to don’t write a review on the first day of ArtMania held in Sibiu, Romania – it’s more than enough to drive there and back. Then, as the moment of Emperor’s gig came closer and closer, the experience, actually a mixture of wonder and happiness accumulated and made me to change my mind. I just had a lot of lessons learned from this two-days exercise and I thought I would share my experiences for the future, both with potential audience and with concert promoters.
I slowly realized it’s not that much of fun to drive over 12 hours (after spending 10 hours in the office) without a single pint, so I last minute booked some accommodation in Sibiu, minimizing both distance and price at the same time, i.e. as close to the venue as possible but as cheap as possible. I took Friday off, and a decided to depart at 6am from Budapest: you never know what might happen on the road, so let’s leave sooner rather than later. I love Google’s route planner: it said a five and a half hours journey to Sibiu, which I don’t know who can make from Budapest, but it’s definitely not me, I was not even near of that. I managed to keep the time to the Romanian-Hungarian state border relatively well, where I got into a queue that lasted about an hour and a half. The Romanian-Hungarian border is a Schengen border, and if you plan to go by a lorry, there is a continuous row from Makó to Nagylak, so it’s highly recommended to add a spare week or two to the journey – just in case. The second catch was a 15-kilometre section of the A1 motorway to Bucharest which has never been constructed (even so, the Google route planner knew it existed), and the painful reality was that all traffic was diverted from the motorway at one of the exits. By other words, we’re talking about a 50-minutes queuing exercise in a heavy traffic jam, and about some driving on a two-lane road through the villages hiding in the hills: this means another hour and a half of delay, so by the time I bought the beers I wanted to take home, and checked into my hostel, it was already 4.30pm. Mind you, Romania is in a different time zone than Hungary – I knew it in theory but not in practice, of course. It all came to the light while shopping in Kaufland, when I basically couldn’t understand why the car clock shows 2:30pm and the block indicates 3:30pm.
Check-in, a quick shower, a pint even quicker, and already five o’clock, Samael starts in two hours time. I don’t have a wristband yet, and I only know in theory where the festival is. In the very beginning, I basically had a misconception believing that ArtMania, like most summer festivals, was going to be held somewhere in the green near Sibiu. At that time, the plan was to have a tent with me or sleep in the car, but later on I cut this short with the organizers: that’s when it turned out that the festival will not be held out in the green but exactly in Sibiu’s Saxon-style main square therefore I had to head in that particular direction from the accommodation. I was unable to figure out the exact distance: GoogleMaps, which ranged from 1.4 to 2.8 km, gave me a complete mixture of figures, but considering the walking time I lived about two kilometers from the main square. While walking along the main street, I haven’t really seen any particular sign of the event; I found one single piece of ArtMania poster and a totally normal amount of suspicious characters dressed in black T-shirts, enthusiastically walking around. As a pedestrian, I was surprised to experience that all cars in Romania, without an exception, always stop before the pedestrian crossing: if you step off on one side of a four-lane road, cars stopped even on the other side immediately. Personally, I think I drive in a polite way and let a pedestrian, who clearly wants to cross, walk through immediately, but I think in Sibiu I was one of the rudest drivers of the city.
So I did not finish with the main square. The event took place in the main square of Sibiu, where everything, except the restaurant area or a pedestrian / traffic area, was surrounded by a metal fence with a shade net on it, a high but very narrow stage was set up in the corner of this square, beer tents have been installed, and everything was ready to let the party start. It took about two minutes to turn my ticket to a wristband (all of the organizers I had any interaction with, spoke a fluent English), and then time has come to take a look at the list of beers. Similarly to the vast majority of festivals, an internal payment system was operated: you charged a small plastic card with some money for your choice, which you could use later on to pay your food or drink. The system was very fair as the prices were indicated not in tokens or in any similar units but in lei, so you could add up exactly how much you were getting your beer for. First time the prices did not seem shocking, but later come the surprise: the beers were around 13-16 lei, but they were three or four deciliters per portion. There were at least ten beers to choose from, and they were selling out very well: the queue in front of the bar was quite long, but it moved surprisingly fast. The quantity and condition of the cubicles is also a marker and of course, at the beginning of the first day everything is shining; here we had about 50-70 toilets in a batch in the corner of the main square (unfortunately without a separate urinal), therefore there were queues after the gigs, but even at the very end of the first evening, the facilities were in a perfect condition.
I’ve just started to detailed the location of the stage and the festival area; I’ll go through it again a bit more detailed. So, in the main square of Sibiu, in a few meters distance from the terraces and, for example, from the church, there was a metal fence installed basically in a direct contact with the stage. Therefore anyone could have listened to Emperor while having a beer on the terraces of the restaurants, and some lucky guests could enjoy the gig from their own windows overlooking the square. This small size of venue, I guess this came across in the description, was a lot smaller than Budapest Park in Hungary. Festivals like this usually have the advantage of being small: here, for example, there was very little crowding, and at Emperor, if you really wanted, you could even walk easily to the third row during the gig. And there was another very funny thing, namely the backstage. Initially, I couldn’t understand where it was: behind the stage there was a tiny triangular area where a few containers, toilets and one or two cars have been squeezed somehow, and the musicians could barely fit, so again, the question was where the backstage is. The backstage itself was a tiny hotel in about a 50 steps distance from the stage: when one of the artists finished, she/he walked off the stage, made 10 steps he reach the festival fence, opened it with hand, and after being out on the main square, it took another 20 steps to be in the entrance hallway. If you diligently queued at the back door, you would sooner or later run into all the performers, simply because there was no other way in. This back door also had a dark side as if you weren’t quick enough, you might find that your idol got to the hotel before you reached the back door. It almost happened with me: I arrived there at the same time as Samoth did right after the Emperor gig.
And now, after spending almost half of this review on the introduction and the description of the venue, let me say a few words about the performances themselves. Samael opened the evening in the front of a surprisingly small audience; I queued in the first or second row with a couple of Hungarian guys, dozen and dozen of people behind us, but I haven’t really had the feeling to have a full house. Regarding musical styles I’m rather squeamish, genres containing the word ‘electro’ and ‘industrial’ are not at the deepest part of my hearth – that was the case with Samael, who I think gave an excellent ‘best of’ show I extremely enjoyed (Intro, Rain, Samael, Slavocracy, Luxferre, Son of Earth, The Ones Who Came Before, Solar Soul, Shining Kingdom, Infra Galaxia, Reign of Light, Baphomet’s Throne, Black Trip, Black Supremacy). In the last twelve years, the band has released two full albums of which the last one came out more than five years ago, therefore the performance was basically a retrospective event, more or less covering the entire discography with a focus on the Ceremony of Opposites and Passage albums. The mix of the first song was far to be called ideal, but this glitch was sorted out in a few minutes and from then on, I think everything sounded pretty good if not perfect. Minimal talks, a completely basic stage set, no-one was wearing make-up, guitarist Drop had no black gloves; the only thing that might be considered as a ‘show element’ was Michel’s change of clothes. Again, they gave a very nice performance and I was curious to see what would happen at Emperor.
One thing as an interlude, namely concert-going culture. In fact, there was basically no action at Samael from audience side, although it seemed that not mainly grandmothers and tourists were listening to the show, but mostly the local metalheads. In fact, everyone stayed there peacefully until the last instance of the gig, when we witnessed something funny and amazing: one guy literally dived headfirst into the photographer’s pit just to catch one of the dropped picks. He has landed with his foot caught on the railing therefore hanging upside down into the pit. This was quite unexpected even for the security guys who were not specifically prepared for this. The audience, including this gentleman’s mates, were laughing out loudly and in the end our friend has been dragged back into an normal position by his feet. Another reason having not too much jumping was the number of underage people: there were a lot of little kids with noise shields relatively close to the stage too.
The stage was quickly rebuilt for Emperor’s performance, and the artists have arrived. By other words, Vegard, with a small backpack on his back, walked out of the hotel, went backstage, climbed the edge of the stage half an hour before the show, and then, with the instrument in his neck, started joking with the crew. To cut the long story short: that was the best Emperor gig of my life. It was a tiny, intimate space with no fifty thousand people in an overcrowded place listening to the band. On a tiny stage, the whole band stayed side by side, in an arm’s length distance from the audience, and most importantly, almost the whole performance was crystal clear. Probably the only thing I could complain about was the first song, In the Wordless Chamber, where the keyboard plays a very important role, at this time the sound engineer was still playing with the settings, so I couldn’t hear most of the keyboard part. But by this time, the sound had picked up, and everything sounded exactly as it should: all the instruments could be heard clearly and perfectly in the front row, both Samoth’s and Ihsahn’s guitars were perfectly distinguishable. An example: the riff at the beginning of Curse You All Men, where Samoth plays the same notes upwards what Ihsahn plays downwards, was also clearly audible. Trym’s drumming was also crystal clear, even the tiniest touch sounded perfect while not overpowering the sound; the same for Secthdamon’s playing. Unfortunately, at the Oslo show a few months ago, the sound was sometimes weak, but not so here, where every song was perfectly enjoyable from start to finish. The setlist was the same as on their US tour: basically an Emperor best of (In the Wordless Chamber, Thus Spake the Nightspirit, Ensorcelled by Khaos, The Loss and Curse of Reverence, With Strength I Burn, Curse You All Men!, Towards the Pantheon, The Majesty of the Nightsky, I Am the Black Wizards, Inno a Satana, Into the Infinity of Thoughts, Ye Entrancemperium). The atmosphere was fantastic from the beginning: from the moment the band’s logo was put up and Ihsahn appeared on the edge of the stage, people excitedly cried the name of the band, and at the moment when Hakon Grav, the band’s manager, greeted the crowd in Romanian, the audience became totally excited. A lot of people were familiar with the lyrics and that’s not a surprise as thirty percent of the audience were wearing Emperor T-shirts, and they shouted all songs along with the band. It was a professional show by a perfectly tuned professional machine, and the characters remained the same as before: Ihsahn played with huge dynamism, walked on stage and communicated with the audience with incredible energy, definitly enjoying the performance and not just doing his home work. His opposite was Samoth, who got up on stage and actually went back to grab water time to time, that was pretty much all his movement and interaction. Secthdamon, doing the bass section, was very much in his own world throughout the whole gig: as he had some vocals, he didn’t move away from the mic too much, but he was clearly in a completely different dimension as he sang through Emperor’s songs. Trym worked like a clockwork, and I think this was probably the first performance where, hit by hit and note by note, it sounded crystal clear what and how the maestro was playing. Emperor’s performance was brilliant, precise, definitely exemplary, and after Inno a Satana we finally got Into the Infinity of Thoughts and a Ye Entrancemperium as an encore, and afterwards the party was over. I had a little look around backstage; I chased Samoth down for a high five, but then I noticed to don’t have much to do here: whatever I wanted to sign, or say to the band, I had already did, therefore I just headed back to my accommodation.
All in all, I was part of a fantastic event at a wonderful location, which I considered to be exemplary in every way, and this experience made me perfectly forget the boredom of the long journey and the discomfort of boiling in the car. So, dear listeners, if you see anything pleasant next year, don’t hesitate to head ArtMania. And, dear concert organisers, here’s a fantastic example to follow, which I recommend to your attention.
Written by Á
