December 12-én hétfőn nemcsak hogy egy nagyon minőségi koncerthez, hanem tulajdonképpen komoly fellépőket felvonultató minifesztiválhoz volt szerencsénk a Barba Negra-ban. Zsúfolt volt a program, ugyanis lehetőség nyílott az Amorphis egyik tagjával interjút készítenünk – hogy kit kaptunk mikrofonvégre, az kiderül nemsokára! Ameddig ment a beszélgetés, a Nailed to Obscurity már elkezdte bemelegíteni a díszes társaságot. Dallamos, popos és rock-os elemeket is felvonultató zenéjük jól láthatóan megnyerte az ekkor még csak eléggé hézagosan álló közönség tetszését.
A Dark Tranquillity elég rapszodikusan látogat el hozzánk: van, amikor hosszú éveken keresztül nélkülöznünk kell a fellépéseiket, aztán olyan is előfordult már, hogy egy évben kétszer tették tiszteletüket Magyarországon – először headliner-ként, aztán vendégként. Komoly, nagyon minőségi fellépést produkáltak, tisztán szóltak, és az ember fülig érő vigyorral hallgatta őket. Személy szerint én nagyon régen láttam őket élőben, és tényleg igazi öröm volt ezen a fellépésen hallgatónak lenni.
Ezután a svájci Eluveitie vette birtokba a színpadot. Komolyan aggódtam, hogy a kilencfős társaság hangosítását hogy lehet úgy megoldani, hogy mindenkiből azért hallatszódjon valami – a gitárok, dob és ének viszonylag alap, itt tökéletesen sikerült minden, a hegedű is rendesen hallatszott, viszont számomra a hárfa volt az a hangszer, ami eltűnt a nagy hangkavalkádban, úgyhogy 100% helyett csak 98%… hát, együtt élek vele valahogy. Ízlelgessük csak azt a szót, hogy zenész: az az ember, aki hangszeren játszik – egy komoly zenész meg akár többön is, mint például a frontember Chrigel Glanzmann, aki akár egy számon belül is hol húros, hol fúvós hangszeren szolgáltatta a talpalávalót. Fabienne Erni-éknél nem szeretnék egy családi veszekedés hallgatója lenni, résztvevője meg pláne nem: a hölgy hangja ellenállhatatlanul betöltötte az egész teret, és az Eluveitie egy összességében fantasztikus fellépés után adta át a színpadot az Amorphis-nak.
Az Amorphis szerintem fénykorát éli. Jobbnál jobb anyagokat adnak ki, de nagyon sokszor éri őket az a kritika, hogy tulajdonképpen ugyanazokat a kliséket variálják. Ez annyira igaz rájuk, mint mondjuk a Cradle of Filth-re, a Deicide-ra vagy a Cannibal Corpse-ra: a saját maguk által teremtett kis ökoszisztémában változatos és gyönyörűszép dalokat alkotnak. Minden különösebb cirkusz nélkül felsétáltak a színpadra, és kezdetét vette a koncert… mit koncert, nagybetűs koncert… ahol sorban hangzottak el az Amorphis legnagyobb slágerei, természetesen a megkerülhetetlen Black Winter Day is. Nem néztem az órámat, de nagyon gyorsan elrepült az az idő, amit kaptak – úgy érzésre azt mondtam volna, hogy a buli felénél járunk, amikor Tomi már búcsúzó ravette a figurát, és a ráadás dalai következtek. A hangzás kristálytiszta, tankönyvi, sok-sok zenekar eljöhetne a fellépésükre tanulni. Nagy tapsot kaptak, a hallgatóság pedig fültől fülig vigyorral hagyta el a koncerthelységet – legalábbis én így sétáltam hazafelé.
A szerző köszönetét fejezi ki a Barba Negra-nak és a H-Music-nak.
Írta: Á
